Vége a magyar testvérháborúnak Kárpátalján? – Potápi államtitkár „aprómunkája” beérni látszik

Megszólalt a héten a Kárpáthírben Nemes István és a Szurkoljunk a magyar ügynek! című publicisztikájában arról ír, hogy két kulcsszereplőnek köszönhetően megvalósulhat az, amit a kárpátaljai magyarok 91 százaléka szeretne: az októberben sorra kerülő helyhatósági választásokon összefoghat az eddig rivalizáló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ). Az egyik Potápi Árpád János budapesti nemzetpolitikai államtitkár, aki „alig pár hónap alatt lényegesen többet segített itt Kárpátalján a magyar ügynek, mint elődei együtt az elmúlt öt évben”, a másik pedig Zubánics László, az UMDSZ új elnöke, aki „igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a korábbi sérelmek elfelejtéséért, abszolút híve a korrekt és tisztességes együttgondolkodásnak a kárpátaljai magyarság érdekében.”

Pontosan egy esztendővel ezelőtt, tavaly júliusban, ebben a rovatban ismertettük Wetzel Tamásnak, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős, frissen kinevezett helyettes államtitkárának az új tisztségében adott első interjúját. Akkor,  sokak meglepetésére, a minden magyarázat nélkül lapátra tett Répás Zsuzsannát váltó Wetzel, aki abból az alkalomból nyilatkozott a Kárpátalja online számára, hogy részt vett a kárpátaljai magyarság legnagyobb ünnepének számító, a Rákóczi-szabadságharc első győzedelmes csatájának emlékére minden évben megtartott tiszaújlaki ünnepségen, lakonikusan, még a nevét sem említve nyilatkozott elődjéről és elmondta: az ő kinevezése Répás Zsuzsanna helyére érdemi változást nem hoz a magyar nemzetpolitikában, csupán hangsúlyeltolódást jelent. Aztán a következő mondatában már bőbeszédűbbnek mutatkozott és nem hagyott kétséget afelől, hogy az új Orbán kormány nemzetpolitikájában vége szakad a Németh Zsolt nevével, az ő bel- és külhoni barátainak ténykedésével fémjelzett, „Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes”-korszaknak: „Egy fenntartható fejlődés irányába kell elmozdulni több kompromisszumkészséggel, több aprómunkával. Továbbá fontosnak tartom még, hogy a szimbolikus döntések mellett még több tartalom jelenjen meg a nemzetpolitikánkban.”

Akkor, e megnyilatkozás nyomán szóvá is tettük, hogy a „több kompromisszumkészség”, a „több aprómunka” és a „több tartalom” meghirdetése, mint kormányzati igény elgondolkoztatott bennünket. El is mondtuk: amennyiben ezt valóban komolyan gondolta a frissen hivatalba lépett III. Orbán-kabinet magyarságpolitikai illetékese, akkor ezt Kárpátalján, a minden korábbinál nehezebb ukrajnai helyzetben szóba hozni, részéről felettébb helyes és időszerű volt.

Közismert tény a bő két évtizedes múltra visszatekintő lélekölő testvérháború a két kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) között. Köztudott az is, az ottani magyar-magyar kiegyezésnek a fő kerékkötője a Fidesz stratégiai partnere, a KMKSZ volt, akinek korábbi elnökét, Kovács Miklóst személyes barátság is fűzte Orbán Viktorhoz. Kovács volt az, aki konfrontatív habitusával és megosztó személyiségével eleve kudarcra ítélt minden, az UMDSZ által többször is szorgalmazott kiegyezési kísérletet.

A többszöri, országos és helyhatósági megmérettetés révén is fajsúlyosabbnak bizonyuló, a kárpátaljai magyarok körében sokkal nagyobb támogatottságnak örvendő UMDSZ népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy korábbi elnöke, Gajdos István a helyi közigazgatás különböző szintjein vezető tisztségeket betöltve, illetve második mandátumát töltő parlamenti képviselőként jó kapcsolatokkal rendelkezve, a magyar közösség számára eredményeket felmutatni képes problémamegoldó és hasznos „kijáró embernek” bizonyult. Neki és munkatársainak köszönhetően olyan kézzelfogható megvalósítások születtek, melyeket következetesen honorált a kárpátaljai magyar választópolgár.

Némiképp sarkítva a két szervezetről vázolható képet elmondható: a mérleg KMKSZ-serpenyőjében ott találjuk a 2010 utáni magyar kormányzópártot és a kormányt, megfejelve az Ung, a Latorca és a Felső-Tisza mentén felbecsülhetetlen értékű magyar állampolgársággal és főleg magyar útlevéllel.

Ebben a tányérban ott van még a Budapestről finanszírozott magyar főiskola és több, a stratégiai partner nyújtotta fontos, de kizárólag KMKSZ érdekeltségű projekteket segítő támogatás és persze ott van szervezet önérdekű, kisajátító és kirekesztő sérelmi politizálása is. Az UMDSZ-serpenyőben pedig ott éktelenedik az ún. „anyaország” kormányának teljes ellenszenve, az UMDSZ-esekhez köthető bármilyen pályázatnak a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. részéről történő mindenkori elutasítása. És mindenekelőtt ott nehezedik édes teherként a kiszámíthatatlan ukrán politikai közegben való, cseppet sem könnyű érdekérvényesítés mindennapos küzdelme. A kevésbé látványos, de az ottlakók létét, gondjainak enyhítését akaró és enyhíteni is képes UMDSZ politizálást tömören így sommázhatjuk: ez a magyarságképviselet jelentette a kárpátaljai magyarok érdekeinek érdemi és hatékony szolgálatát.

Az egy esztendeje beígért „több kompromisszumkészség”, „a több tartalom szimbolikus döntések helyett” megtapasztalása sokáig váratott magára. Azzal, hogy Kovács Miklóstól a fő mentor tavaly megvonta a bizalmat és menesztették őt a KMKSZ éléről (persze azért selyemzsinór nem volt, sőt ellenkezőleg), első látásra elhárulni tűnt a kiegyezés legfőbb akadálya. Aztán e lépést nem követték a remélt következők, sőt úgy tűnt, minden marad változatlan, amit csak annak tudhatunk be, hogy az a bizonyos „aprómunka” korántsem volt sétagalopp.

Egyrészt a KMKSZ éléről menesztett Kovács Miklóst Szász Jenő módjára „ejtőernyőztették” és lett belőle Orbán Viktor legjobban fizetett miniszterelnöki biztosa, akinek azóta is havi 1,12 millió forintot érnek „az ukrán helyzettel összefüggő magyar külpolitikai stratégiát érintő" tanácsai. Ezek aligha irányultak a kárpátaljai magyar-magyar kiegyezés szorgalmazására. (Amúgy csak közbevetőleg: az ukrán állampolgárok 48 százalékának bére nem éri el a 2500 hrivnyát, átszámítva a 40 ezer forintot.)

Másrészt pedig odahaza, a KMKSZ házatáján sem bizonyult sokáig igazi hívó szónak a „több kompromisszumképesség” és ma is vannak ádáz ellenfelei az együttműködésnek.

Az új KMKSZ elnök, Brenzovics László megválasztása után retorikában váltott ugyan és kimondta: „a kárpátaljai magyarság megmaradása és boldogulása érdekében elengedhetetlenül fontos a magyar egység megteremtése”, de a nemes gondolatot nem követték nemes tettek. Meg kellett történnie a vezetőváltásnak az UMDSZ élén is (az időközben lemondott Gajdos István helyett a szervezet elnöke Zubánics László lett) ahhoz, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes több hónap elteltével hangot adjon annak a meggyőződésének, hogy végre felismerte: a kárpátaljai magyar érdekérvényesítés az UMDSZ nélkül nem valósítható meg. Ő januárban már nyilvánosan szorgalmazta, hogy a két mérvadó kárpátaljai magyarságszervezet működjön együtt a 2015. évi önkormányzati választásokon.

A kinyújtott kéz, mint már volt rá korábban is példa, ezúttal is az UMDSZ-é volt, de sokáig úgy tűnt, a Németh Zsolt-Répás Zsuzsanna duó kárpátaljai árváinak zsigeri beidegződései megakadályozhatják a „hangsúlyváltást”, a tettekre váltó „finomhangolás” beindulását. Alighanem olyan „apróságok” is, mint a „kárpátaljai Tusványoson”, a Felsőszinevéren tartott szabadegyetemi, nem túl bölcs szervezőkre valló forgatókönyv, ahol a július 2.-i nemzetpolitikai kerekasztal beszélgetés résztvevőinek összetétele, sőt még az ültetési rendje némiképp meghökkentően alakult, befolyásolhatta azt, hogy az események mostanra felgyorsuljanak.

Persze nem túlértékelve, de nem is elhanyagolva a régi véd- és dacszövetségek, személyes barátságok és az új megfelelési kényszerek között tipródók említett baklövésének jelentőségét, inkább hiszünk abban, hogy a latban többet nyomhatott a háttérben folyó, elsősorban Potápi Árpád János személyéhez köthető, többhónapos „aprómunka”, amire csak ráérősített az a kárpátaljai társadalmi igény, melyet egy ottani júniusvégi közvélemény-kutatás eredményei egyértelműen tükröztek.

A Kárpáthír portál számolt be arról, hogy heti kérdés rovatának eddigi történetében olvasói visszajelzések már-már rekordot döntöttek, mert imponálóan nagyszámú voks érkezett arra a kérdésére, ami így hangzott: „Ön szerint össze kell-e fognia a két magyar pártnak, a KMKSZ-nek és az UMDSZ-nek?” A szavazók elsöprő többsége, 91 százaléka arra voksolt, hogy összefogásra van szükség Kárpátalján, a lap olvasóinak mindössze a 9 százaléka ítélte úgy, hogy nincs szükség együttműködésre.

Ilyen előzmények után bekövetkezett az a pénteki Potápi Árpád János megszólalás, ami óvatos optimizmusra ad okot és úgy tűnik: az egy esztendővel ezelőtti, „több kompromisszumkészséget”, „több tartalmat” és „több aprómunkát” ígérő nemzetpolitikai „hangsúlyváltás” ha lassan is, de mára meghozta az eredményt. Ennek jelét véljük felfedezni abban, hogy Potápi államtitkár bejelenthette: „helyreállhat az ukrajnai magyar szervezetek közötti viszony.”

A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára budapesti sajtótájékoztatóján beszámolva arról, hogy  a KMKSZ és az UMDSZ közötti, mintegy húsz éve megromlott viszony helyreállításán dolgozik, elmondta: a hét elején az Ungvári Nemzeti Egyetem diplomaosztóján járt, azt követően pedig a helyi magyar főkonzulátuson találkozott a KMKSZ és az UMDSZ elnökével, akikkel közösen próbálják elérni, hogy az október 25-én esedékes ukrajnai önkormányzati választásokra a két szervezet együttműködése helyreálljon, újra elindulhasson köztük a párbeszéd és oldódjon a feszültség. Potápi azt is hozzátette: a jövő héten várható, hogy a kijevi parlament módosítja a helyi választási törvényt, ha ez megtörténik, haladéktalanul ismét asztalhoz ül az elnökökkel. Az államtitkári bejelentésről szóló hivatalos közlemény, arról sem feledkezett meg most szólni, amit korábban a KMKSZ és a Fidesz kommunikátorok valahogy mindig „elfelejtettek” közölni a nagyérdeművel: „A KMKSZ az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség alapítószervezete, ám 1996-ban felfüggesztette tagságát az UMDSZ-ben.”

Nemes István alig egy nappal a Potápi-féle bejelentést követően adta közre a Kárpáthírben a Szurkoljunk a magyar ügynek! című írását. Amint arra a jegyzetének a címe is utal, elkötelezett kiegyezéspártiként kíván állást foglalni a két vetélkedő kárpátaljai magyar politikai szervezet oly kívánatos együttműködése mellett. Álláspontjának indoklásaként saját lapjának általunk már idézett közvélemény-kutatását idézi fel, a 91 százalék versus 9 százalék nehezen cáfolható számait, ezzel is megkérdőjelezve a Potápi államtitkárral folytatott konzultáció során a Brenzovics László által megfogalmazott aggályok jogosságát.

A KMKSZ elnöke, amint erről a Kárpáti Igaz Szó beszámolt arra hivatkozott, hogy egy közös választási tömörülés (egységes blokk) létrehozását azért tartja hamvába holt ötletnek, mert egy, a szervezete által végzett felmérés szerint, az nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket. A nyilvánosságra nem hozott állítólagos közvélemény-kutatás – így Brenzovics – sokkal kevesebb potenciális választót vonzana az őszi önkormányzati választáson, mint ahányat taszítana.

„A legutóbbi főkonzulátusi egyeztetésen például az hangzott el, hogy egy közös magyar lista csak elijesztené a KMKSZ szavazóit. Lehet, hogy egy nagyon, de nagyon szűk réteget talán igen, ám az is biztos, hogy még ők sem szavaznának bosszúból ukrán pártra, de az meg garantált, hogy sokkal, de sokkal többeket sarkalna arra, hogy október 25-én a húsz éve óhajtott magyar összefogásra szavazzanak. Ezt ékesen bizonyítja a KárpátHír múltkori heti kérdése is, aminek az eredménye több mint meggyőző volt (azon vádak ellenére is, miszerint oldalunkat csak UMDSZ szimpatizánsok olvassák)!”

A KMKSZ másik ellenérve az októberi közös fellépés ellen az volt, hogy korai lenne a közös lista gondolatán töprengeni, hiszen a kijevi parlament, a Verhovna Rada még nem döntött a helyhatósági választásokat szabályozó új törvényről, annak megszavazása július 14-én várható. Cikkünk véglegesítésekor már meg is született a prognosztizálható döntés, de a hétvégi jegyzetíró ezt az érvet már a hétvégi cikkében is erőltetettnek ítélte és tette ezt teljes joggal. Tegnap már csak a pont kerülhetett fel az i-re, hiszen a jogszabály sorsa már korábban eldöntetett:

„Első olvasatban már határoztak a jogszabályról, s az Unian (Ukrainian Independent Information Agency kijevi hírügynökség –n.n.) közlése alapján Volodimir Grojszman házelnök nagyon biztos annak közelgő elfogadásában. Olyannyira, hogy megkockáztatta, nemcsak a koalíció tagjai, hanem azon kívüli szereplők is igent nyomhatnak majd rá az ülésteremben. A választások feltehetőleg október 25-én lesznek, a pontos játékszabályok pedig napokon belül kiderülnek.”

Nemes publicisztikájában megnevezi a közeledési folyamat két kulcsszereplőjét. Az ő szerepvállalásuk, függetlenül attól, hogy az óvatos derűlátást visszaigazolják-e vagy sem a közeljövő eseményei, csak a legnagyobb elismeréssel értékelhetők.

Egyikük a politikus-közéleti ember, szépíró és lapszerkesztő, akinek negyedszázados közéleti tevékenységét már megismerhették a maszol olvasói. Őt most a Kárpáthír szerzője így mutatja be: „A hosszú évek után végre megindult párbeszédnek, kis túlzással közeledési folyamatnak szerencsére vannak mozgatórugói. Az egyik ilyen Zubánics László személye. Az UMDSZ új elnöke tiszta lappal nyithatott, s igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a korábbi sérelmek elfelejtéséért, abszolút híve a korrekt és tisztességes együttgondolkodásnak a kárpátaljai magyarság érdekében.”

E tömör jellemzéssel messzemenően egyetértve, hadd egészítsük ki ezt a portrét azzal, amit, ha a Kárpáthír jegyzetírója rövid publicisztikájában nem tett meg, de mi, éppen a Potápi államtitkárral folytatott ungvári találkozóról, a Kárpáti Igaz Szónak köszönhetően tudhatunk: Zubánics elnökként is, mint korábbi tisztségeiben most is csapatembernek bizonyult, és magától értetődőnek tartotta, hogy a magyar kormány államtitkárával nem négyszemközt tárgyal.

Vállalva egy minden bizonnyal nem fölösleges kitérőt, ezért is tartjuk kötelességünknek megosztani az olvasóval azt, hogy Zubánics kíséretében ott volt az UMDSZ elnöksége is, akiket meghallgatva a magyar kormány államtitkára korántsem csak egy lehetséges politikai kiegyezés esélyeiről értesülhetett. A megbeszélésen szó volt a kárpátaljai mindennapok égető problémáiról, arról, hogy az Ukrajnában uralkodó nehéz körülményektől függetlenül a magyar közösségen belül jelentős az elvándorlási kedv. A települések kiüresedését csak munkahelyteremtéssel lehet megállítani, mondták el Potápinak külön hangsúlyozva azt is, „az, hogy a kárpátaljai magyarság megmarad-e megyei szintű tényezőnek, részben a magyar kormány felelőssége is, hiszen megvannak a szükséges eszközei a közösségi érdek érvényesítésére.”

A találkozón, melyet a résztvevők áttörésként értékeltek, mert „a magyar kormány képviselője, az elmúlt öt esztendőben először, meghallgatta az UMDSZ elnökségének a véleményét” természetesen bőven esett szó arról, hogy miért is fontos az UMDSZ és a KMKSZ közös fellépése az őszi választásokon. A kételkedőknek és ellendrukkereknek aligha lehetnek érvei a következők hallatán:

„… fontosnak tartják a magyarság közös fellépését, mivel enélkül még azok a szerzett jogok is odaveszhetnek, amelyeket az ukrajnai magyarság az elmúlt évtizedekben vívott ki. Amennyiben 2010-ben sikerült volna megvalósítani a tervezett együttműködést, ma a kárpátaljai magyarság egész más szinten állna. S itt már nem az esetleges önös érdekekről van szó: az ukrajnai pártok részéről megindult az „emberhalászat”, aminek az aránya az önkormányzati választások közeledtével tovább nő. Éppen ezért közös a felelőssége a kárpátaljai magyar szervezeteknek és a magyar kormánynak, tudnak-e közösen valamilyen választ adni erre a történelmi kihívásra.”

A másik kulcsszereplője a történetnek, az az államtitkár, aki jószolgálati szerepvállalásával igazolta, hogy számára „a több tartalom szimbolikus döntések helyett” nem pusztán tetszetős retorikai fordulat volt. A kárpátaljai szerzőnk joggal állapítja meg cikkében:

„Hasonlóan dicsérhető ebben a történetben Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Alig pár hónap alatt lényegesen többet segített itt Kárpátalján a magyar ügynek, mint elődei együtt az elmúlt öt évben. Belátta, hogy sehová sem vezet az ellenségeskedés, a rivalizálás, a kirekesztés, s igyekszik lebontani ezeket a negatívumokat. Persze kegyetlenül nehéz dolga van, mert valóságos bástyák épültek az ügy ellenében, s bírnia kell a budapesti kormányzás jóindulatát is pozitív kezdeményezéseihez.”

Tetszik e vagy sem, de tény: a kárpátaljai magyar-magyar kiegyezés esélyét felvillantó Potápi-misszióra ezidáig egyetlen magyarországi párt figyelt fel és ez a Jobbik volt, amelyik azonnal lépett és pozitívan értékelte az elkezdődött párbeszédet a két szervezet között. Függetlenül attól, hogy e párt egyéb megnyilatkozásaival nem értünk egyet, sőt például a legújabb kárpátaljai vonatkozású, a most is zajló munkácsi bandaháborút teljesen félreértelmező,  hétvégi nyilatkozatát kifejezetten kártékonynak és kontraproduktívnak tartjuk, kénytelenek vagyunk beismerni: csak ennek az egyetlen pártnak volt mondanivalója a kiemelt jelentőségű ügyben.

Több mint elgondolkodtatónak tartjuk, hogy a nyári nagy melegbe, az egymással kakaskodásba és már megint a köldöknézésbe belefeledkező többi magyarhoni párt számára nem volt hírértéke Potápi államtitkár nemzetpolitikai tettnek minősülő közvetítésének. Már csak azért is nehezményezzük a közönnyel felérő némaságot, mert nekik bérelt helyük van a MÁÉRT asztalánál és nemegyszer, így vagy úgy, de korábban, nem is szordínóban, hallatták a hangjukat UMDSZ meg KMKSZ ügyekben. Úgy gondoljuk, ők is nyugtázhatták volna: Potápi Árpád Jánosnak és kollégáinak „aprómunkája” elismerést érdemel. Mindenkinek, irányultságtól függetlenül, hisz közös ügyről van szó, érdemes lett volna üdvözölni a fegyvertényt, mert ha a következő lépéseik is sikerrel járnak, új időszámítás kezdődhet a legjobban megpróbált külhoni magyar közösség, a kárpátaljai magyarság életében:

„Harmadrészt nagyon kellemes meglepetés volt, hogy nyilatkozatban üdvözölte az elkezdődött párbeszédet a két szervezet között a Jobbik, s méltatta, bátorította munkájában Potápi Árpád Jánost. Erre is nagyon nagy szükség van, s azt tartanám szerencsésnek, ha az összes magyarországi parlamenti párt hasonló nyilatkozattal állna elő még az új ukrajnai választási törvény kedden várható elfogadása előtt. Elsősorban a kormányzó Fidesz-KDNP pártszövetségnek kellett volna ezzel előállnia, de még most sem késő.

Egy teljes anyaországi kiállás a jó ügy mellett talán arra sarkallná Brenzovics Lászlót is, hogy legyőzve, meggyőzve saját táborában a meglehetősen erős ellenállást, igenis felvállalja a közös magyar ügyet. Belső információk alapján ugyanis nem ő a fő kerékkötője ennek az egésznek. A látszat ellenére neki is nehéz dolga van, mert a KMKSZ szűk vezérkarában sokan attól tartanak, hogy az együttműködés majd azzal is jár, hogy osztozni kell azon a bizonyos koncon. Márpedig erre sokan nem hajlandóak, mindent csakis saját maguknak akarnak. Ezért aztán kitalálnak mindenfélét, csakhogy elzárkózhassanak az összefogástól, ezzel pedig nyomást gyakorolnak a szervezet elnökére.”