Világkiállítások egykor és ma: a bonchidai magyarok máig büszkék egy régire, a nemzetnek nincs túl sok oka büszkélkednie a mostanival

Megszólalt a héten az Indexben Földes András, aki már korábban is cikkezett az idei milánói világkiállítás magyar részvételének furcsaságairól és Az expóbörleszk folytatódik: megdöbbentő, mire mentek el százmilliók címmel közreadott írásában eleget tett Szőcs Géza kormányzati expóbiztos óhajának, aki nemrég nehezményezte, hogy a magyar média elhallgatja az általa vezényelt rendezvényt. „Nem is akármilyen reklámot csináltunk hazánknak, az adófizetők erről mégsem tudnak, pedig joguk van tudni, hogy adóforintjaikból hogyan épült meg a magyar pavilon Milánóban és milyen sikereket hoz” – fogalmazott némiképp duzzogva Szőcs Géza minap egy sajtóértekezleten. Földes András pedig komolyan vette a szemrehányást…

„Egy igen szép mívű ezüst kehely gazdagon aranyozva >>L.B. Naláczi Sára ajándékozta Isten dícsőségére 1744<<. Ezen kehely az 1900-dik évi párizsi kiállításon látható volt és 1903-ban az orsz. iparművészeti múzeum másolatot készíttetett róla.”

Ezeket a sorokat nem kis büszkeséggel vetette papírra 1914-ben Bartók Béla Bonchida akkori református lelkipásztora, amikor egy feljegyzésében lajstromba vette az egyházközség klenódiumait. A kelyhet, melyet a hívek ma is használnak, nem véletlenül tartotta méltónak a budapesti kultusztárca által megbízott, a kor legjobb szakembereiből létrehívott előkészítő bizottság (tagjai Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója és Czobor Bélát, az egyházművészetekben járatos szaktekintély voltak), hogy megannyi más kiállítási tárggyal együtt Párizsban a világkiállításon bemutatásra kerüljön. Úgy gondolták: hadd vigye ez a serleg jó hírét az országnak, az ilyen meg más hasonló pazar kincseket létrehozó lakóinak öregbítve ezzel a remekművel is Magyarország hírnevét.

Azon a világseregszemlén, ahol többek közt Grand Prix-vel jutalmazták Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának királyszobrát, a bonchidai kehelynek is volt némi szerepe abban, hogy miután a magyar kiállítók összesen 145 Grand Prix-t, 240 arany- és 360 ezüstérmet nyertek, az egyik korabeli lap így írt a magyar sikerekről: „az új század küszöbén elismerések özönében léphetett át a nemzet, bízvást reménykedve abban, hogy Európa az elismert országok közé fogadja be Magyarországot.”

A bonchidai református magyarok, mint egykori lelkipásztoruk, ma is nagyon büszkék a „szép mívű” kelyhükre. Több okból is. Büszkék, mert az övék Erdély egyik legszebb úrasztalai serlege, amit a Ceauşescu rezsim végképp elorozni akart a ’70-es években, de Bartók Béla tiszteletes kései utóda ezt megakadályozta (meg is szenvedte ezt a kiállását a Szekuritáté jóvoltából). Büszkék azért is, mert olyan kincs van a birtokukban, ami által Bonchida is megmutathatta magát 1900-ban a világnak, meg arra, nekik is volt némi részük abban, hogy elődeiknek, egy nagyszerű teljesítménye révén hozzájárulhattak a XX. század indulásakor az ország kedvező imázsának alakításához.

Mindez Bonchida szülöttjeként jutott eszébe a szemleírónak, annak kapcsán, hogy jelenleg világkiállításnak ad otthont Milánó, sőt már a félidejéhez érkezett a megarendezvény. Óhatatlanul merült fel bennünk a kérdés: vajon szól-e a mostani expo olyan magyar sikerekről, mely a kisebb-nagyobb közösségben élő magyaroknak olyan büszkeségérzetet adhat most, amilyet a múlt századelő párizsi rendezvénye adott az egész magyar nemzetnek? Olyat, amire bárhol élő magyarnak, száz esztendő elteltével is jóleső érzéssel lehet majd visszagondolni? Vajon érezhetik-e honfitársaink bárhol azt az önbecsülést és méltóságtudatot adó élményt, amit egy bonchidai református magyar minden egyes úrvacsoraosztáskor megélhet, amikor kezébe veszi azt a „szép mívű” kelyhet, ami megjárta az 1900-ban, az akkor a világ fővárosának számító Párizsban a világkiállítást? Netán van-e, vagy lesz-e még az októberi zárásig a milánói Expo magyar felhozatalának olyan mély nyomot hagyó konkrétuma, ami nem hull majd ki az emlékezetből?

Tartunk tőle, hogy nem nagyon. Földes Andrásnak az Indexben két napja megjelent cikke, Az expóbörleszk folytatódik: megdöbbentő, mire mentek el százmilliók, sajnos kifejezetten arra enged következtetni, hogy a milánói expo magyar pavilonjához kötődő fejlemények miatt nincs okunk túl sok büszkeségre. Ami belengi most ezt az egyedülálló bemutatkozási lehetőséget, arról aligha írhatják le a lapok napjainkban, mint tették ezt a XX. század elején: jóleső érzéssel tájékoztathatjuk a nagyérdeműt, az elismerések özönében volt része a magyar pavilonnak és a látottak meg tapasztaltak alapján bízvást reménykedhetünk abban, hogy ezúttal is kivívtuk Európa és a világ elismerését. A magyar lapok többnyire szemérmesen hallgatnak a milánói magyar szereplésről. Amelyik viszont érdemben megszólalt ez ügyben, abban nem volt sok köszönet.

Mielőtt rátérnénk a hivatkozott Földes tényfeltáró riportra, nem árt visszatekinteni az eddigi történésekre.

Bő egy esztendeje, tavaly júniusban, e rovatban, részletekre kiterjedően ismertettük azt a beszélgetést, melyet a Figyelő egyik munkatársa készített Szőcs Gézával a hetilap Interjú rendszerváltókkal sorozata számára. Az Izsák Norberttel folytatott dialógus Az élet tele van illúziókkal címmel látott napvilágot. A cikkünkben külön kitértünk a kulturális államtitkári széket a miniszterelnök kulturális főtanácsadói és a milánói világkiállítás kormánybiztosi állására felcserélő Szőcs egy korábbi szarkasztikus kijelentésére. Ebben a költő-politikus, cáfolva a kormányból való kényszerű távozásának hírét, azzal indokolta távozását az emberminisztériumból, az EMMI-ből: „Úgy láttam, még egy zseniális vezető se tudná rendezett kertészetté alakítani a jelenlegi magyar kultúrprérit.”

Elmondtuk akkor, hogy a szkeptikus kijelentés azonnal visszahullott annak kimondójára, mert a sors iróniájaként Szőcs az új megbízatásával éppenséggel a „rendezett kertészet-alakítás” feladatát vállalta magára, az új feladvány pedig épp egy „zseniális vezetőért” kiáltott. A korábbi kormányzati illetékesek elbliccelték a világkiállítási előkészületeket, már-már a magyar részvétel is veszélybe került – legalábbis erről nyilatkozott Szőcs Géza. De sebaj, megérkezett a tapasztalt, pallérozott és a megfelelő helyre „jól bekötött” expo-biztos, aki rögvest munkához látott és felpörgette az addigi lagymatag felkészülést. Tette ezt az újabban divatba jött unortodox módon, úgy, hogy szelet vetett és vihart aratott. Felülbírálta a világkiállítási magyar pavilon elkészítésére kiírt országos pályázat hivatalos végeredményét és úgy döntött: nem az első helyezést nyert pályamunkát, hanem „az élővilág kaleidoszkópját jelképező tetőkertes” pályázatot, egy falusi piac ihlette és a kertben élés vízióját megtestesítő második helyezett alkotást, a sámándobot formázó, ősmagyarkodó álromantikus pavilon projektjét részesíti előnyben. Hiába tiltakozott a szakma, falra hányt borsónak bizonyult a sok-sok megalapozott érv, Szőcs Géza kormány- és magabiztos kijelentette: „vagy megvalósul a terv, vagy nem lesz magyar pavilon Milánóban.”

Ilyen előzmények után a további előkészületek a szakma és a sajtó támadó kereszttűzébe kerültek. Időről-időre fellángolt a vita, ami még hevesebb indulatok mentén zajlott, amikor épülni kezdett Milánóban a magyar pavilon. Hamar kiderült: a monumentális sámándob terve nemcsak esztétikai gondokat vet fel, (a tervezett kiállítási csarnokot amúgy bírálta a Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetsége is, sőt a júniusi megnyitó előtt egy hónappal még az ötletgazda által megbízott építészek is elhatárolódtak a saját tervüktől) hanem, mint az Index oknyomozó újságírója Földes András, korábban egy cikkében, nem kevés malíciával megfogalmazta: „A jelek szerint mégis sikerülhet a kor magyar kultúráját bemutató kiállítást produkálni a milánói világkiállításra. Annak ellenére is így van, hogy a kiállítási tárgy maga nem változik. Továbbra is monumentális sámándobokkal és egyéb szimbólumokkal terhelt építménnyel mutatkozunk be, az összkép mégis kiegyensúlyozottabb lesz a korábbinál. A sámándobot ugyanis már félkészülten is körbeveszi a mutyi, a zavaros állami kifizetések és az ellenségeskedés.”

Földes, aki májusi, A 21. század hét magyar főbűnének állítottunk emléket a világkiállításon című helyszíni riportjában a magyar expópavilon tervezése és kivitelezése során elkövetett gyarlóságok széles skáláját részletezte a dilettantizmustól kezdve az átláthatatlanságon és mutyigyanún keresztül a lapításig el egészen a bűnbakkeresésig, utóbb nyilvános vitába keveredett az expóbiztossal. Az érvek és ellenérvek duellumában Szőcs Géza nem nyert, finomabban fogalmazva, ezüstérmes lett. Gond ezzel egy szál se volt, hiszen láthattuk már a pályázat eredményhirdetése kapcsán is: minden csak megközelítés kérdése, végtére, miért is ne, az ezüstérem is lehet nyerőbb az aranymedáliánál.

Ami viszont ennél elkeserítőbbnek tűnt: a kiállítási csarnok a kivitelezés során új arcot öltött, végül a sámándobból inkább egy erőműre emlékeztető rézhangár épült fel. Az a pavilon, mely a magyarság jó hírét lett volna hivatott szolgálni meg elismerést kiváltani egy nemzet teljesítőképessége iránt úgy, hogy megtépázott nemzetközi tekintélyéből is visszaszerezzen valamennyit az országnak, meglehetősen felemásra sikeredett. A külcsín még hagyján, de a belbecs, mi tagadás, az már több mint lehangolónak bizonyult.

Hadd osszuk meg egy olyan látogató benyomásait az olvasóval, aki egy színes magazinban szerette volna népszerűsíteni a milánói expót és ezért nemrég, a nyári turistaszezon csúcsidényében felkereste a világkiállítást. Fontosnak tarjuk azt is elmondani, hogy őt még véletlenül sem lehet a politikai megfontolásból gerjesztett manipulatív hecckampány „bértollnokaként” aposztrofálni. (Szőcs tegnap délután a Klubrádióban Bolgár Györggyel beszélgetve és polemizálva az őt bírálókkal, visszautasított minden kritikát és egyes politikai erők lejáratási manővereit vizionálta a háttérben.)

Bejárva a különböző államok bemutatkozásának milánói helyszíneit, a Life.hu női magazinportál munkatársa letaglózva szemrevételezte: míg az expón a többi résztvevő ország Kazahsztántól Dubajig, elképesztő pavilonokkal és látványvilággal kitett magáért és többé-kevésbé a XXI. század igényeinek megfelelő országképpel rukkolt elő, a magyar kiállítási csarnok, hivatalos nevén az Életkert Pavilon a kádári gulyáskommunizmus országimázsát sugallja. Számára döbbenettel ért fel, hogy „a sámándob külsejénél már csak a belseje cikisebb.”

„A legmenőbb bemutatót tartó országok pavilonjába (mint például Kazahsztán vagy Dubaj) minimum félórás sorban állás után lehet bebocsáttatást nyerni, sajnos a magyar sámándobba simán besétáltunk. Csak a pavilon előtt álló kürtőskalács-sütődéhez kígyózott a sor, pedig aranyáron mérik a süteményt… A sámándob tetején nyitott, nagyon hangulatos, magyaros étterem működik, a klasszikus magyar ételekkel: gulyásleves, rétes, somlói galuska. Miután a hazánk gasztronómiájára kíváncsi külföldiek nem feltétlenül szeretnék a nyári napokon a nehéz magyar konyha remekeivel terhelni a gyomrukat, a vendéglátósok gyorsan bedobtak egy könnyű ételt is: így került az étlapra a grillezett kecskesajt salátaágyon, de a séfek rögtönöztek már lecsót is.

A sokat vitatott pavilon belseje nem ennyire alkalmazkodik a modern és változó világhoz, pedig fő témái a hungarikumok lennének, és a vízben gazdag termőföldek. Mintha ötven évvel ezelőtt akartuk volna bemutatni Magyarországot. Nem túl eredeti módon, a falak hosszában elhelyezett asztalokon még mindig a szalámival, a paprikával, a tokajival próbálunk újabb látogatókat meggyőzni arról, hogy hazánk igenis klassz hely.

Ehhez jön a kiállított Bogányi-féle csodazongora, amely csak szomorúan, elhagyatottan áll a fal mellett, persze egy táblán elolvasható, mégis mi benne a különleges. A pavilon végében szombat délután - a fő látogatási időben - egy négytagú cigányzenekar próbált magyaros hangulatot teremteni a pár betévedt látogatónak. Az emeleten pedig képkiállítás. Ennyi, ezzel vége is van a július végén, az expo turistaszezonjában nyújtott magyar attrakcióknak.

Semmit sem mutatunk be a modern Magyarországból. Még véletlenül sem valamely felkapott és ritkaságszámba menő gyógyfürdőt vetítjük ki látványos LED-falakon, amelyet imádnak a turisták. De bemutathatnánk az elmúlt években a külföldiek körében népszerűvé vált romkocsmákat. Mi, sok kiállítóval ellentétben nem vetítünk csodás, 3D-s videót a fővárosról és ország különlegességeiről.

Nálunk megállt az idő, úgy jó 50 évvel ezelőtt.”

Más odalátogatók tapasztalatai még ennél is meghökkentőek. Volt, aki – s talán nem minden alap nélkül – egyenesen országimázs rombolásként értékelte az általa megtapasztaltakat. Neki nem fért a fejébe: miért kell például egy népviseletes asszonyság társaságában össze-vissza ugráló, folyamatosan vigyorgó és daloló mezítlábas műbetyár szánalmas produkciójával lejáratni Magyarországot?

Az elmarasztaló véleményekkel szemben az expobiztos rendkívül elégedettnek bizonyult az eddigi milánói magyar produkciót illetően és elmondta minap egy sajtóértekezletén: „végtelenül népszerű például az egyik legnagyobb magyar attrakció, a Bogányi Gergely által kifejlesztett "csodazongora", a magyar hostessek ruháját tervező Abodi Dóra az expó legjobb tervezőjének címét nyerte el, de a magyar ásványvíz, sör, paprika, méz vagy csülök is számtalan új barátot szerzett az országnak.”

Ugyanakkor azt sem hallgatta el, hogy rendkívül elégedetlen és szomorú, mert a magyar állampolgárok a megfeszített munkának semmilyen eredményét nem látják: „Jó szolgálatot tettünk az országnak! Nem is akármilyen reklámot csináltunk hazánknak, az adófizetők erről mégsem tudnak, pedig joguk van tudni, hogy az adóforintjaikból hogyan épült meg a magyar pavilon Milánóban és milyen sikereket hoz.” 

Hát akkor lássuk az adóforintokat és azok hasznosulását. A magyar expo kormánybiztosának vélhetően soha egyetlen kívánsága sem teljesült ilyen gyorsan, mint most. Földes András az Indexben azonnal eleget tett ennek az óhajnak és két nappal ezelőtt megjelent cikkében feltérképezte a közpénzek felhasználását.

„Néptáncműsor. Fotókiállítás. Biopiacos termékbemutató. Ez nem egy falunapi program valamelyik kisvárosi művelődési házban, hanem a milánói világkiállítás magyar pavilonjának napi műsora. Ugyanazok a programpontok ismétlik egymást napról napra, mintha a folklórműsorok univerzumot átható mindenhatóságáról akarnánk üzenni a látogatóknak. Úgysem hiszi el, hogy milyen programmal állunk a világ elé, amíg nem kattint a honlapra, aztán érdemes tovább olvasni. Az egész ugyanis még durvább, ha tudjuk: a világkiállításra a kormány a pavilon építésére szánt 2,3 milliárd forinton felül egyszer adott közel 2 milliárd forintot a programokra, majd ezt megfejelte egy 900 milliós pótköltségvetéssel. Azaz az expó 5,2 milliárdjába kerül az országnak.”

Földes munkáját nem könnyítette meg az illetékes főhatóság, az emberminisztérium, sőt azzal is szembesülnie kellett, hogy bizonyos nyomokat az EMMI el akart tüntetni. Az expo szerződéseit kérésre ugyan kénytelenek voltak neki kiadni, de a tárca kozmetikázta a hivatalos dokumentumot. A félrevezetés hamar kiderült, hisz a kormányhonlapon viszont megtalálható volt két olyan, a listából hiányzó tétel, amelyeket korábban, vélhetően véletlenül töltöttek fel oda az expo szerződéskötéseiről.

A megkapott dokumentumok alapján szembeötlő volt, hogy a világkiállítás magyar részvételének legnagyobb kedvezményezettje egy bizonyos Euroatlantic Solutions nevű cég volt, mely a „milánói világkiállításhoz kapcsolódóan Magyarország honlapjának és arculatának megtervezése, projektindító sajtótájékoztató megszervezése, és a világkiállítással kapcsolatos olasz online sajtófigyelés elvégzése” témakörben kapott az államtól 23 900 000 forintot.”

Ezzel a megbízással persze még nem lett volna dobogós helyezett. Viszont a minisztérium „véletlenül” megfeledkezett a kiadott listán feltüntetni, hogy ez a cég márciusban már kapott 790 millió forintot, ráadásul ugyanezért a munkáért. Akkor a szerződéskötés indoka számos ponton megegyezett a mostaniéval. Így eshetett meg az, hogy ugyanaz a cég kétszer is megtervezhetett például az expo-honlapot. Földes András érdekességként megemlíti, hogy „az EuroAtlantic az egykori fejlesztési miniszter, Fellegi Tamás cége. Fellegi ugyanúgy Orbán Viktor tanácsadója, mint Szőcs. Cége sorra kapja az állami megbízásokat.”

A többször elkészített honlapok és „tartalommenedzselők” mellett nem jártak rosszul a Focus Media Centernél sem, hiszen ez a kft. 59 630 000 forintot kapott a „2015. évi Milánói Világkiállításra a lombard–magyar, illetve a milánói–magyar kapcsolatokról szóló 16 darab filmalkotás elkészítésére.” Földes számára egyszerű volt az adóforintok felhasználásának utánajárni: „A teljesítést könnyen ellenőrizhettük, mi ugyanis jártunk a már megnyílt pavilonban, ám ott fúró munkásokon és a tervekre korántsem hasonlító, sivár épületen kívül mást nem láttunk.” A túlárazott filmekről, amiket sehol sem vetítenek, a cikkírónak Szőcs adott egy meglehetősen bonyolult és zavaros magyarázatot, miszerint azok állítólag elkészültek és „megnyugtatta” az okvetetlenkedő kíváncsiskodót: a filmek még az expo októberi zárása előtt biztosan vetítésre kerülnek:

„Szőcs szerint szeptemberben (tehát egy hónappal az expó zárása előtt) már láthatók lesznek a filmek a pavilon képernyőin. Amelyeken most egyébként a Magyar Turizmus Zrt. nem ide készült, hanem sok más helyen is vetített országimázsfilmjei mennek. Tehát hely, lehetőség eddig is lett volna a 60 milliós filmsorozat vetítésére.

Bónusz: Szőcs Géza megígérte, hogy az olaszországi Velencében is lesz egy exkluzív bemutató. Az állam a víztisztítási innovációkat mutatja be egy hangárban, amely Szőcs szerint akkora, hogy ott mehetnek majd a lombard–magyar filmek. A víztisztítási szakembereknek. A víztisztítók mellett.”

A kormánybiztos havi 450 ezer forintot, összesen 7 650 000 forintot biztosított a milánói magyar pavilon egy merőben újszerű és izgalmas programjára, az. ún. multimédiás élményutakra, melyet a B.O.A. Kereskedelmi, Számítástechnikai és Szolgáltató Kft. fejlesztett ki. Szerzőnk tapasztalati úton szerzett benyomása beszédes volt: „az élményeket csökkenti a tény, hogy ennek a produkciónak sincs nyoma a pavilonban.” Érdeklődésére Szőcs Géza elmondta neki: a multimédiás élményutak (állítólag a kifejezés az európai kultúrával és a víz kultúrájával kapcsolatos vetítéseket jelenti) egyelőre valóban nem láthatóak. Az ok végtelenül prózai: Fazekas miniszter agrártárcája nem hagyta a kormánybiztos szándékait érvényesülni (sic!), és a pirospaprika, a kürtőskalács meg az akácmézárusok legyűrték a kormánybiztosi akaratot.

Földes miután megtudta, hogy „a méhészek eltüntetik a multimédiás élményutakat”, de azt már nem, hogy „miért zavarná az állítólag jelen lévő kistermelőket az, hogy a fejük felett, a monitoron élményutakat vetítenek, nem pedig random országimázs-reklámfilmeket”, megpróbált az általa „vicces” tételeknek is utánajárni. tette ezt, mivel – mint írja – „a szerződéslista számos izgalmas elemmel szórakoztatja még a bizarr élményekre vágyó adófizetőt.”

Nemcsak a cikkének záró részében feltüntetettek „szórakoztatóak”, hanem írásának az epilógusa is:

„Valaki nettó 2 400 000 forint plusz költségtérítésért zongorázik Milánóban, egy szerződés aláírási ceremóniáján: a Molto Harmonico Bt. művészeti szakmunkása részesült a szerencsében.

És vajon milyen „dokumentumfilmek és portréfilmek elkészítéséhez szükséges forrást” biztosít az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) 69 900 000 forintért? Bárcsak láthatóak lennének azok a filmek, amelyekhez 70 millió forintért adott valamit az OSZK.

Epilógus: Furcsa választ kaptunk az Emmitől arra a kérdésünkre, hogy miért a kozmetikázott szerződéslistát küldték el nekünk: levelükben megemlítették az EuroAtlantic és a Bo Event Kft. 700 milliós és 400 milliós szerződéseit. Majd jelezték, hogy minden más adat fenn van a Kormány.hu-n. Ahová az email küldésének napján, augusztus 19-én valóban feltöltöttek egy sor 1-2 milliós tételt igazoló szerződést. Az adatokat negyedévvel a szerződés megkötése után töltötték fel, épp aznap, amikor lapunknak elküldték a válaszlevelet. A minisztérium arra nem válaszolt, hogy miért próbált közérdekű adatokat eltitkolni.”

Zárásképpen el kell mondjuk, hogy Földes András „leltárát” olvasva távolról sem csak a bonchidai kötődés miatt ötlött fel bennünk a 115 évvel ezelőtti párizsi világkiállítás. Eltűnődve azon, hogy a kormány a milánói expóra pavilonépítéssel együtt 5,2 milliárd forintot költött, megnéztük az 1900-as költségvetési törvényt, melyben ez áll: „9. § Felhatalmaztatik a pénzügyminister, hogy Magyarországnak az 1900. évi párisi nemzetközi kiállításon leendő hivatalos részvételével járó költség fedezetéről szóló 1897. évi XVIII. törvénycikkel engedélyezett 3. 000,000 korona hitelből, az 1900. évben felmerülő költségek fedezésére az állampénztári készletekből további 1. 353,700 koronát bocsásson a kereskedelemügyi minister rendelkezésére; mely összeg az 1900. évi állami költségvetés rendkívüli kiadások átmeneti IX. fejezetének külön czime alatt számolandó el.”

Ha hinni lehet a közgazdaságtanban bevett vásárlóerő, fogyasztói árukosár számítással kapott értékszámításoknak, akkor ma a monarchiabeli 1 korona kb. 1260 forintot érne, s így az a 4 353 700 korona, amit a Széll Kálmán vezette kormány arra szánt, hogy Magyarország jelentős történelmi múlttal, gazdag kultúrával, imponáló tudományos-műszaki vívmányokkal rendelkező és prosperáló európai állam, mai értékben 5 485 662 000 forintot jelentene. Csakhogy akkor, a mostaninál nem egészen 300 millió forinttal nagyobb összegből a Szajna-parti Nemzetek Utcájában újra felépítették az 1896-os Ezredéves Kiállítás gyöngyszemét, Alpár Ignác monumentális historizáló építményét, a Városligeti tó partján álló „Ős-Budavárát”, a szecessziós magyar pavilonban pedig bemutatták Bláthy Ottóék egyfázisú motorját, a világ első karburátorát, Bánki Dónát és Csonka János porlasztóját, Eötvös Loránd torziós ingáját, Jedlik Ányos világelső dinamóját, ugyanott az iparművészeti kiállítótérben a Zsolnay-gyár kerámiáit, a herendi porcelánokat, Róth Miksa szecessziós üvegablakait és persze ötvösművészeti remekműveket is, köztük a bonchidai reformátusok egyik úrasztali kelyhét. A Grand Palais majd 40 ezer nm-es kiállítóterében Magyarország mintegy 250 festményt, szobrot és grafikát mutatott be akkor, így Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László, Körösfői Kriesch Aladár, Rippl Rónai József, Glatz Oszkár, Vaszary János és az összes nagybányai alapítómester festményeit, a már említett Fadrusz alkotta Mátyás királyszobor mellett Zala György két allegóriáját, a Hősök terei Ezredéves emlékmű Gábrielét és az aradi Szabadságszobor Hungáriáját, Stróbl Alajos, Vastagh György, Telcs Ede, Vedres Márk, Beck Ö. Fülöp szobrait és megannyi más művész alkotását.

És a milánói magyar részvétel mit mutat fel 2015-ben?