Markó Béla: „a brüsszeli egyenruha jóval kevésbé vág hónaljban, mint a román nemzetállami uniformis, de – úgy tűnik – egyiket sem reánk szabták”

Megszólalt a héten a Népszabadság hétvégi számában Markó Béla és az Európa kispályás maradt címmel közölt esszéjében a torzóban maradt észak-erdélyi autópálya példabeszédével élve, személyes tapasztalatait is megidézve, véleményt mondott a saját „direktíváiba” belefeledkező Európai Unióról, ahol „egyéni jogokban tényleg rendkívül toleránsak, de kollektív jogokban még mindig intoleránsak a nyugati demokráciák.” Az általa elmondottakból kitűnik: legyen szó akár egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogos és ésszerű igényéről, akár a görög krízisről vagy éppen a jelenlegi menekültválságról, Európa képtelen hatékonyan cselekedni, „mert minden látszat ellenére, nem tanulta meg az érdekegyeztetés útjait-módjait.” Ebből szűri le következtetését: „a rosszul eltervezett, nem a kölcsönös érdekek mentén megrajzolt jövő nehezen épül, állandóan a korrekciókra szorul, és ki tudja, felépül-e teljesen.”

A Népszabadságnak hétvégi, szeptember 12-én megjelent számának ugyanabban a vélemény rovatában, ahol napvilágot látott Markó Bélának az Európa kispályás maradt című kisesszéje, a lap munkatársa, Fekete Gy. Attila jegyzetében, egy osztrák bűnügyi tudósítás kapcsán azon töprengett el, hogy mindannak tükrében, amit az elmúlt napokban megtett a magyar kormány az országba érkezett menekültektől való gyors megszabadulás érdekében vajon embercsempészettel lehet-e vagy sem vádolni az Orbán-kabinetet?

„Ausztriában – számolt be a napilap munkatársa – a közelmúltban tíz hónap szabadságvesztésre ítéltek embercsempészetért egy magyar férfit, amiért három szírt átvitt autóval a határon Magyarországról. Még csak nem is vizsgálták az üzletszerűséget (azaz, hogy kért és kapott-e pénzt a fuvarért), panaszolta az ügyvédje. Ehhez képest vasárnap a „bécsi menekültmentők” több mint száz személygépkocsival jöttek Magyarországra. Mindenki felvett annyi menekültet, ahányat csak tudott, és már fordult is vissza. Sem a magyar, sem az osztrák hatóságok nem tartóztatták fel őket.

Nem ez volt az első eset, amikor a rendőrség félrenézett. – folytatódott Fekete Gy. Attila cikke – Egy időben már a Keleti pályaudvaron leszedték a vonatokról a menekülteket, vagy ha ott nem, útközben, Győrnél vagy Hegyeshalomnál. Majd egyik napról a másikra – a hivatalos megfogalmazás szerint – taktikát váltottak, minek következtében mindenki mehetett, amerre akart.”

A taktikaváltás hátterében az állt, hogy a rendőri erőkre és a magyar államvasutakra nehezedő nyomás csökkentése érdekében a magyar és a német kormány illetékesei titokban megállapodtak néhány ezer menekült kiengedéséről. A Miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János ezt a 444 újságírójának rákérdezése nyomán be is ismerte, de azt már nem akarta elárulni, hogy ki utasította erre a rendőrséget.

Lázár miniszternek jó oka volt szófukarnak lenni, mert vélhetően tudatában volt annak, hogy kormánya ezzel a „fű alatti” egyezkedéssel törvénysértést követett el. A magyar Legfelsőbb Bíróság évekkel ezelőtt, ügyészségi kezdeményezésre sokat citált határozatban mondta ki, és „a határozat valamennyi bíróság számára követendő és alkalmazandó”: az embercsempészés egyik elkövetési magatartása a segítségnyújtás. E verdikt értelmében az is elítélhető embercsempészésért, aki „a külföldről érkező illegális határátlépők szándékának és úti céljának ismeretében vesz részt e személyek elszállításában, ellátásában, azért, hogy végül Németországba illegálisan bevándorolhassanak.”

Eszerint a hatályos magyar jog rögzíti: bárki embercsempésznek számít, aki segíti a menekülteket. Az önzetlen önkéntes aktivistáktól kezdve a kormány azon tagjaiig, akik döntöttek a Keletinél összegyűlt sokaság Hegyeshalomra szállításáról, és a buszsofőrökig, akik ezt a rendelkezést végrehajtották. A Legfelsőbb Bíróság ominózus 2006-os döntése annak az esetleges mentegetőzésnek az érvét is eleve „kilőtte”, hogy esetleg enyhítő körülmény lehessen az egyszeri elkövetés, mert egyértelműen kimondta: „bűnszervezetben elkövetett embercsempészés megállapításához egyetlen alkalommal történt közreműködés is elegendő lehet.”

Most hagyjuk Kovács Zoltán kormányszóvivő tíz nappal ezelőtti határozott nyilatkozatát arról, hogy „a menekültek elszállítása a Keletiből egyszeri intézkedés volt, sem a Keletiből, sem befogadó állomásokról nem szállítanak több migránst a határra” – hiszen ezt a már akkor sem hihető kijelentést rég meghaladta az idő. Inkább koncentráljunk arra, amire Fekete Gy. Attila jutott azt követően, hogy teljes lett a káosz a menekültekkel kapcsolatos jogalkalmazásban Magyarországon és Ausztriában is, és tegyük hozzá, az egész EU-ban meg az azon kívüli Európában is, mert senki sem tudja e krízishelyzetben, hogy mit akar:

 „Magyarország kormányát persze senki nem fogja embercsempészéssel meggyanúsítani. Ausztriáét sem, noha ugyanazt teszi, amiért korábban országa egyik bírósága nyolc hónapot mért egy magyarra. Pedig amit tesznek, nem felel meg a vonatkozó nemzeti és uniós jogszabályoknak, akárhány sajtótájékoztatón hangoztatták is a hatóságok saját működésük törvényességét.

Ahol Merkel kancellár ígérete, az osztrák államtitkár és a magyar nagykövet titkos paktuma simán felülírhatja az amúgy betarthatatlan uniós és nemzeti jogot, ott bármi megtörténhet. Egy vaskalapos rendőr és ügyész bármikor indíthat eljárást akár a menekültek legjámborabb segítői ellen is. Főleg, ha szólnak is neki.”

Markó Bélát is az Európa kispályás maradt címmel közreadott publicisztikájának megírására az említett uniós tehetetlenség késztette, amikor válsághelyzetben politikusi rögtönzések lazán felülírhatják az amúgy is betarthatatlan uniós és nemzeti jogot. A menekültinvázió mellett a közbeszédet korábban eluraló görög válság kapcsán megtapasztalt EU-impotencia ösztökélte őt arra, hogy a saját tapasztalatait is számba véve, feltegye a kérdést: „Mit akart és mit akar az Európai Unió? Mit akar Európa?” Tette ezt abban a meggyőződésben, hogy mindaddig, míg nem születik egyértelmű válasz erre a kérdésre, a közös építmény tető alá hozása – bár mondják róla, hogy már elkészült – hiú ábránd marad.

„Más optikából meg az egész arról szól, hogy a rosszul eltervezett, nem a kölcsönös érdekek mentén megrajzolt jövő nehezen épül, állandóan korrekcióra szorul, és ki tudja, felépül-e teljesen. Monomániásan ismétlem egy ideje: nemcsak egy autópálya, nemcsak egy gazdasági régió, hanem egész Európa sorsa is a nemzeti és a regionális sajátosságok helyes értelmezésétől függ valójában.

Más szóval: pillanatnyilag elsődleges a gazdaság, de, ha szabad így mondani, még elsődlegesebb a kultúra (nyelv, etnikum, vallás, hagyomány, ki-ki értse a maga szája íze szerint).

Vagyis hogy el tudunk-e képzelni egy sokszínű Európát, amely nem Prokrusztész-ágyként fungál, és nem kell senkinek sem a fejét vagy a lábát levágni, de megnyújtani sem kell ahhoz, hogy beilleszkedjék.”

Fenti érveléssorozatban, melynek minden egyes felvetése külön-külön is továbbgondolásra serkenti az olvasót, hangsúlyosan helyet kap az autópálya, az esszé kulcsfogalma, ami sokkal többről szól, hogy azt a szó eredeti tartalmához híven egy sztrádával azonosíthatnánk. Markó Béla számára az észak-erdélyi autópálya kérdőjelként meredező csonkja üzenetértékű szimbólum is, melynek útépítési története mindig felötlik benne, „amikor Marosvásárhelyről Budapest felé menet Aranyosgyéresnél rátérek a pályára, és amire a gépkocsim kifutná magát, Gyalunál véget is ér. Nézhetem innen is, onnan is: hogyha nem ragaszkodtunk volna hozzá, ennyi sem lenne. Ebben a megközelítésben kitartásunk emlékműve ez az ötvenvalahány kilométer.”

Ebben a vádiratként figyelmeztető sztrádaszelvényben, mint cseppben a tenger tükröződik a tanulság: ha egy rosszul tervezett, nem a kölcsönös érdekek mentén megrajzolt jövő építése a cél, akkor borítékolható a kudarc. Amit számunkra, de nemcsak nekünk felmutat a 603 kilométerre tervezett romániai A3 autópályának mára elkészült, mindössze 52 kilométeres torzója, az annak a brüsszeli rövidlátásnak és megnemértésnek a szemléletes lenyomata, melynek romboló hatásával most, a görög- majd a menekültválság mentén, már-már kezelhetetlennek tűnő problémahalmazzal szembesíti az uniót.

„Valamikor a kétezres évek elején sikerült megegyeznünk a román kormánnyal, hogy autópályát építenek Észak-Erdélyben. Nem volt könnyű megállapodni ebben, ugyanis az Európai Unió egy másik nyomvonalat tekintett prioritásnak, a dél-erdélyit Arad és Nagyszeben között.

Nem volt akkor az RMDSZ a kormányban, de a mi parlamenti támogatásunk nélkül nem lett volna meg a többségük a szociáldemokratáknak, és minden év elején írásos egyezségbe foglaltuk az együttműködés feltételeit.

Érdeke volt hát a miniszterelnöknek, hogy odafigyeljen a követeléseinkre, ráadásul erős volt az erdélyi román befolyás is kormányoldalon. Többek közt a belügyminiszter is kolozsvári volt.

Viszont rá kellett volna venni Brüsszelt is, hogy ismerje fel az észak-erdélyi autópálya fontosságát, és változtasson az addigi elképzeléseken. Nem a dél-erdélyi, úgynevezett 4-es korridor hátrább sorolását akartuk, hanem azt szerettük volna, ha az Európai Unió a Kolozsvárt, Marosvásárhelyt is érintő Nagyvárad–Brassó autópálya megépítését is támogatja.

Elmentem Jonathan Scheele bukaresti uniós nagykövethez, és próbáltam meggyőzni, hogy segítsen. Azzal érveltem, hogy az általunk szorgalmazott nyomvonal egyrészt rendkívül sokat jelentene az erdélyi magyaroknak is, többek közt bekapcsolná a Székelyföldet az európai vérkeringésbe, és így a román–magyar feszültségeket is enyhítené, másrészt pedig Erdély közepén áthaladva jóval nagyobb gazdasági kisugárzása lenne egy ilyen autópályának, mint lent a Déli-Kárpátok lábánál a másiknak.

Scheele általában odafigyelt az érveinkre, nem sokkal az említett beszélgetés után például eljött az aradi Szabadság-szobor sok vitát kiváltott, számunkra áttörést hozó visszaállítására 2004 áprilisában, sőt, beszédet is mondott.

Ezúttal azonban csak udvarias szabadkozást kaptam válaszul: Brüsszelnek kiemelten fontos a dél-erdélyi autópálya, mert az a tranzitútvonal a Balkán felé, és sajnos mást nem tudnak támogatni. Fogalmam sincs, egyáltalán megértette-e a szempontjaimat, vagy csak süketek párbeszéde volt az egész.

Később kísértetiesen hasonló beszélgetést folytattunk a Brüsszel által kitalált fejlesztési régiók megváltoztatásáról is. Az etnikai, kulturális, történelmi kritériumokat figyelembe véve szerettük volna újjászervezni a régiókat, mert véleményünk szerint ez megint csak sokat segített volna a Székelyföld gazdasági felemelkedésében. Sem a románokat, sem az uniós bürokratákat nem tudtuk jobb belátásra bírni.

A románok úgy féltek a magyar többségű régió gondolatától, mint ördög a tömjénfüsttől, az Európai Unió meg egyszerűen nem volt képes a statisztikai szempontoktól eltekinteni, és kétségbeejtő botfülűséggel hallgattak minket, akár a kulturális sajátosságokat, akár a tradíciót hoztuk szóba.”

Közbevetőleg hadd jegyezzük meg, ha már szó esett Jonathan Scheele egykori bukaresti uniós nagykövetről, akinek stratégiai szakértelmét imponálóan honorálták megbízói, mert romániai mandátumát kitöltve 2007-től az Európai Bizottságnál a közlekedésügyek főfelelősévé lépett elő és ma is az, hogy a brit diplomata Aradon, a Szabadság-szobor leleplezését köszöntő beszédét követően nyilatkozatot adott az Erdélyi Riportnak. Abban jelenlétét így indokolta: „Itt akartam lenni, mert ez történelmi pillanat, amely elmozdulást jelent a történelmi megbékélés, az együttműködés felé. És éppen erről szól az Európai Unió.”

Markó Béla, mint láttuk, a Scheele bukaresti uniós nagykövettel és a hozzá hasonlóan gondolkodó brüsszeli bürokratákkal való konzultációk nem éppen arról győzték meg, hogy a hivatkozott együttműködés primátusáról szólna az Európai Unió mechanizmusa. Bevallja: „Akkor éreztem először, hogy bár sóváran várjuk Románia felvételét, mert ettől magyar nyomorúságaink egy része is megoldódhat, könnyen cseberből vederbe kerülhetünk, ami az etnikai problémákat illeti. Igaz, a brüsszeli egyenruha jóval kevésbé vág hónaljban, mint a román nemzetállami uniformis, de – úgy tűnik – egyiket sem reánk szabták.”

Tekinthetjük a véletlen művének vagy akár a sors iróniájának, de tény, sztrádaépítésben (is) a „távlatos brüsszeli szakértelem” megbukott. Mert, mint megállapítja szerzőnk, „autópályaügyben a helyi érdekeket figyelmen kívül hagyó uniós stratégia sem sokat ért: a jugoszláviai háborúk idején elképzelt tranzit közben okafogyott lett, hiszen ma már inkább Szerbián át halad a teherszállítás a Balkán felé. Persze pénz nem nagyon jött akkor még a dél-erdélyi tervekre sem, viszont később mégis beindult ott az autópálya-építés, és most már jó ütemben halad.”

Lássuk tovább ezt a kereken egytucat éve tartó, rétestésztaként elhúzódó sztrádahistóriát, amiről a jól fizetett íróasztali stratégák Brüsszelben 2003-ban „bölcsen” úgy gondolták, nem indokolt a támogatása és ezért a romániai magyarok és az egész ország számára fontos, de még az EU távlati érdekeit is szolgáló pályázatot könyörtelenül elkaszálták.

„Adrian Năstase miniszterelnök pedig győzködésünkre belement, hogy uniós támogatás nélkül kezdődjék el az észak-erdélyi útépítés. 2003-ban, éppen az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusának alkalmával megállapodást is kötött a román és a magyar miniszterelnök, hogy kormányaik összehangolják autóút-építési stratégiájukat. Magyarország nagyjából be is tartotta az egyezséget, de arra már nem volt ereje azóta sem, hogy Románián számon kérje ugyanezt.

Nem sokkal a szatmárnémeti találkozó után szerződést kötött a román kormány az amerikai Bechtel céggel, aztán még jó néhány év beletelt, míg iszonyú drágán megépült ötvenvalahány kilométer Gyalu és Aranyosgyéres között.

Ha sietünk, ma már elkerülhetjük jövet-menet Kolozsvárt és Tordát. Ez is valami.

A történet 2003 körül kezdődött, és most 2015-öt írunk. Körülbelül ilyen gyorsasággal oldódnak meg a legfontosabb kérdések mifelénk, ha nem vagyunk képesek a kölcsönös érdekeket felismerni, illetve az Európai Unióval felismertetni.

A történelmi Erdély területe valamivel nagyobb, mint a mai Magyarországé, de míg a magyarországi autópályák hossza bőven ezer kilométer fölött van, az elkészült észak-erdélyi és dél-erdélyi szakasz együtt is alig haladja meg a százat. Sokszor kellett vérre menő vitákat folytatnunk később is a román kormányban minden olyan elképzelésért, ami mögött obskurus magyar érdekeket sejtettek román kollégáink.

De ha az Európai Unió akart valamit, nem lamentáltak, ment minden, mint a karikacsapás.”

Íme, a példabeszéd arról, hogy miért is jutott el Markó Béla annak a kimondására, melyet már idéztünk, de nem elég mindegyre megismételni: „a rosszul eltervezett, nem a kölcsönös érdekek mentén megrajzolt jövő nehezen épül, állandóan korrekcióra szorul, és ki tudja, felépül-e teljesen.” Meg arra is, hogy nem kell feltétlenül Brüsszelig elmenni, hogy arról győződjünk meg: észérveket és országérdekeket is felülírhat az előítéletes rövidlátás.

A közelmúlt eseményeinek ismeretében egyre többen hangoztatják kontinensszerte: a görög recesszió vagy a menekültinvázió reális gond ugyan, de a problémának inkább csak tünete. Helyesebb lenne inkább, arról beszélni maga Európa van válságban. Markó Béla osztja ezt a vélekedést és mindezt így látja:

„Igazuk van ilyen értelemben azoknak, akik azt mondják, hogy tulajdonképpen nem görög válságról vagy menekültválságról kell beszélni, hanem Európa-válságról, és ennek helyes megoldásán múlik minden egyéb. Hiszen első hallásra nyilvánvalónak látszik, hogy aki az eurozóna előnyeiből részesülni akar, annak alá kell vetnie magát a közös játékszabályoknak.

Ez így is van, csakhogy maga az Európai Unió is irányelvekről, vagyis direktívákról beszél, ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy egy irányba kell haladnunk, de ugyanazokat az elveket mindenki a maga sajátos helyzetét figyelembe véve alkalmazza. Csakis ebben az esetben lehet kölcsönös érdekekről beszélni. Tudom, ezzel durván vissza is lehet élni, erre magyarországi példákat bőven hozhatnék fel az utóbbi évekből, de mégsem gondolom, hogy az a jó megoldás, ha a görögökből is németeket akarunk fabrikálni, ami egyébként sem fog sikerülni.

Az sem biztos, hogy ami jó a francia nemzetállamnak, az jó az erdélyi magyaroknak is. És így tovább.

Igaz, könnyebb úgy kormányozni Európát, hogy nem kóstoljuk végig a magyar vagy a román gazda paradicsomát, hanem azt mondjuk, hogy az a paradicsom ízletes, amelynek – mondjuk – kb. öt centiméter az átmérője. Egyszerű és ellenőrizhető módszer. Amikor éppen nincsen baj. De ha válság van, akkor bizony Európa képtelen gyorsan, határozottan, szolidárisan cselekedni, mert minden látszat ellenére nem tanulta meg az érdekegyeztetés útjait-módjait.”

Szerzőnk annak ismeretében fogalmazza meg határozott hangú, sarkos ítéletét az érdekközösséget magasztaló retorikában élenjárók, de a közös érdekek felismerésében és érvényesítésében inkább önzők fölött, hogy mondandóját személyes tapasztalataira alapozhatja:

„A volt szocialista országokkal is hosszan tárgyalgattak ugyan a belépési feltételekről, de alapjában véve Brüsszel mégis úgy járt el, mintha, mondjuk, Romániának – ezt láttam, erről beszélhetek – egyoldalú érdeke lett volna a belépés, holott ez nem igaz, hiszen minél nagyobb és sokszínűbb az Európai Unió, annál dinamikusabban kellene működnie a gazdaságnak is, beleértve a piac bővülését.

Az „egynyelvű” Európa gyenge, hogy István királyunk intelmét parafrazáljam, és itt ne arra tessék gondolni, hogy hány nyelvet használnak az Európai Parlamentben, mert az a soknyelvűség nagyon rendben van, hanem arra, hogy az identitások sokfélesége nemcsak azt jelenti, hogy más-más nyelven szólalunk meg, hanem azt is, hogy sok mindenben másképpen gondolkodunk.”

Ennek a tesze-toszaságnak épületes negatív példája és meg sem jósolható kimenetelű következménye az is, amit ma megélünk. Hogy az áhítattal csodált és ízletes szendvicsekben meg capuccinókban bővelkedő workshopok és konferenciák megmondóemberei által bálványként fetisizált, mindenre megoldást ígérő irányelvek egycsapásra értelműket vesztik, ha – mint mondta két napja egy, amúgy felesleges ajtócsapkodásban is „egyre jobban teljesítő” kortársunk – : „a történelem ránk rúgta az ajtót”

„Itt van ez a Huntington sötét jóslatát, a civilizációk ütközését beteljesíteni látszó menekültválság. Eddigi „direktíváival” Európa nem tudja kezelni még a humanitárius katasztrófahelyzeteket sem.

Valószínűleg fel sem merült azokban, akik a schengeni megállapodást kidolgozták, hogy rendkívüli esetekben ez az egész miként működik, illetve nem működik.

Amerika is, Európa is a létező világok legjobbikának tartja a magáét, és ezzel akár egyet is érthetnénk, de ha jobban belegondolok, már az amerikai és az európai berendezkedés között is jelentős különbségek vannak, ami arra figyelmeztet, hogy helytől és időtől függően, természetesen ugyanazokat a demokratikus elveket követve, lehetségesek különböző megoldások.

Nem lehet úgy beavatkozni Irakban, Szíriában vagy közvetve Ukrajnában, hogy nem igazán látjuk, mi lesz a vége. Nem beszélve arról, hogy egyéni jogokban tényleg rendkívül toleránsak, de kollektív jogokban még mindig intoleránsak a nyugati demokráciák is.

Netán segítenek nekünk Romániában utat építeni, de csak ott, ahol jónak látják, míg aztán egyszer, ki tudja, azon is menekültek gyalogolnak nyugat felé Germánia!, Germánia! felkiáltással, igazolva, hogy mégis jó helyen van az az autópálya.”

Végül még egy megjegyzés. Ne feledjük, még akkor sem, ha Markóval együtt jogosan zsörtölődünk az uniós tehetetlenségen és mindazon mi ezzel,  a szenvtelen rációt és emberbaráti érzelmeket össze ne békíthető tanácstalansággal és bukdácsolással együtt jár, hogy e napokban, a magyar kormánypárti médiában jobbára csak hevesen bírált német kancellárasszony, akit a Magyar Hírlap egyik csahosa  úgy emleget, mint kommunista apparatcsikot („Az egykori kari KISZ-titkár, NDK-beli Angela Merkel kancellár úgy döntött, neki kell utat mutatnia az önpusztításra...”) azokon az elesetteken próbál segíteni – jól vagy rosszul, ezt majd eldönti a következő két-három évtized – akik segítséget kérnek tőle. Mert hazájukban hontalanná váltak. Azokon, akiknek mostani befogadása okán, hacsak a memóriánk igazságtalanul nem túl rövid, eszünkbe kellene jusson, hányan keltek útra tájainkról is egy jobb sors reményében Németország felé, és nemcsak a szászok, 1989 előtt.

Emlékezzünk csak a mifelénk 30-40 évvel ezelőtt történtekre. Nehéz, de korántsem olyan tragikus helyzetben, amit az életüket féltő szír menekültek megtapasztalhatnak manapság, egy rég elhunyt felmenő vagy egy oldalági rokon, a korábban nem sokra tartott, de utóbb kincset erő lutheránus keresztlevele mennyire kapóra jött sokaknak, mert általa megnyílhatott az „ígéret földjeként” számon tartott Bundesrepublik Deutschland, és így odahagyhatták Ceaușescu sokoldalúan fejlett szocialista társadalmát. Őket Németország befogadta, mert akkor is segíteni akart a hozzá forduló segélykérőknek. Ők, éppúgy csak emberhez méltó otthonra, élhetőbb életre vágytak, mint az alábbi képünkön látható, gyermekeiért aggódó, a bicskei menekülttábor drótkerítése mögé zárt édesanya, akit a Népszava jegyzetírója, Somfai Péter lelket megrázó felismeréssel találóan nevezett el arab Madonnának.