Markó Béla: „1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására”

Megszólalt a héten Markó Béla és a Népszabadságban Hol van már a tavalyi szó? címmel közölt esszéjében a jelen idők és a nem oly távoli múlt politikai diskurzusainak velejárójáról, a kettős beszédről és annak tarthatatlanságáról osztja meg gondolatait, felidézve személyes élményeit, arról a korról, amikor ez az otthoni és a nyilvános, egymásnak ellentmondó narratíva a diktatúrában egészen más olvasattal bírt, mert az egyén számára kényszermegoldás volt és a túlélés esélyét kínálta. Az ’56-os forradalommal is példálózva arról ír, „a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak”, az aradi Szabadság-szobor újraállításának apropóján pedig arról is értekezik, Zala György nagyszerű alkotása „nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság”. Úgy véli: „Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is” 

Amikor Markó Béla megírta még a nemzeti ünnep előtt a Hol van már a tavalyi szó? címmel a Népszabadság, október 24-i lapszámában megjelent esszéjét, annak zárómondataiban nem sokat kockáztatott. Úgy hisszük, örömmel konstatálta volna, ha utólag fejére olvassák, hogy alaposan melléfogott, amikor egy ítélettel felérő megállapítást tett: „1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.”

Markó minden bizonnyal szívesen vállalta volna a meakulpázást, ha utólag be kell vallania: korholó szavait a korábbi évek magyarhoni október 23-i rendezvényeinek ismeretében fenntartja ugyan, mert azok jogosak voltak, de az idei ünnepet illetően hatalmasat tévedett: olyasvalamit előlegezett meg, amire szerencsére rácáfolt az élet. Mert most, 2015 október végén, amikor ’56 emblematikus alakjának, az elmúlt bő negyedszázad legnépszerűbb magyar közéleti személyiségének, a szerethető elnöknek, Göncz Árpádnak a temetésére készült az ország, a gyász mindenkit megérintett. Ezért e napon Pannóniában bekövetkezett az a kegyelmi pillanat, amikor végre az ország a „közös szabadság és közösen értelmezhető demokrácia” jegyében méltóságteljesen, közösen emlékezett és ünnepelt.

Markó Bélának önreflexiót sajnos nem kell megtartania, ezt a nehezére aligha eső önkritikus publicisztikát pedig nem kell megírnia. Mindaz, amit a magyarországi politikai-közéleti elit (elit?) az idei nemzeti ünnepen bemutatott, az még a tavalyinál is sokkal silányabb és elkeserítőbb produkciónak bizonyult.

Talán nem árt, ha felidézünk egy 25 évvel ezelőtti felemelő pillanatot az Ország Házából, amikor a szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartva, hogy törvénybe foglalja az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét, az első ülésén, soraiban ott tudva a mai magyar állam három legfőbb közjogi méltóságát, Orbán Viktort, Áder Jánost és Kövér Lászlót, megalkotta az alig két paragrafusból álló következő 1990. évi XXVIII. törvényt:

„1. § Az Országgyűlés az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét törvényben örökíti meg.

2. § Október 23-át, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.”

A kettős szimbolikából, az ’56-ra és ’89-re történő emlékezésből utóbbi, a köztársaság kikiáltásra való emlékezet szégyenszemre gyakorlatilag teljesen törlődött mára, de az első, a forradalomra és szovjetellenes szabadságharcra vonatkozó hivatkozás sem az ma, amivé nemesíteni szerette volna az országakaratot kifejező rendszerváltozás parlamentje. Ma már a „Nagyimrés-raineres narratíva nem kell!” a Kossuth Rádiónak és Szolzsenyicint meghamísítva, általa soha le nem írt gondolatokat kőbe vésve lehet friss 56-os emlékművet állítani Budapesten.

Aznap, mikor a Marosvásárhelyről küldött intő szavak a Népszabadságban napvilágot láttak, immár az október 23-án történtek ismeretében az idei magyarországi ’56-os megemlékezésekről a féltnél is lesújtóbb pillanatfelvételt mutatott fel a hacsaknem portál bloggere: „a haza elsőszámú embereinek különböző okoknál fogva nem fért bele, hogy a nemzet színe előtt bizonyítsák, mennyire fontos esemény ez a hazafias oldal életében. Se nagygyűlés, se egy tüzes szónoklat, de még egy közösségi oldalra feltölthető szívélyes üdvözlet sem hasított bele hamu alatt alig parázsló nemzeti érzéseink közönyébe.”

Az ország első számú vezetőinek távolmaradását vagy némaságát a hacsaknem szerzője meg is indokolta: „Teljesen egyértelmű, hogy 2015-ben a nemzeti együttműködési focialista-mutyialista-korrupcionalista rendszer teljes konszolidálódása miatt már nincs szükség a hagyományos ’56-os „ünnepekre”, amelyekbe ráadásul akár egy vérszegény „Orbántakaroggy” is belerondíthat. Okafogyottá váltak az uszító beszédek a Kelet, a Nyugat, a nagytőke, az imperialisták, a gyíkemberek, Soros és a többiek ellen (hiszen minden egyes nap egyébként is erről szól) már aligha lehet még egyet forgatni azon fránya köpönyegen, de sőt: a támadhatatlan keleti nyitás okán igencsak nem árt óvatosan bánni 1956-al.”

A vitriolos billentyűzetű blogger nem kímélte, és joggal tette ezt, a hatalom ellenzékét sem. Ezen a térfélen, ahol „a Jobbik nyerte meg az október 23-i megemlékezés-versenyt” vastapsot arathatott Gregor Bernadett, aki Karády Katalin könnyfakasztó giccses dalát, Az idegenben keserű a sírás-t énekelte, Vona Gábor pedig arról értekezett, szintén dübörgő tapsvihart bekasszírozva, hogy „testben és lélekben erős magyarságra van szükség, mert szakállas nőkkel és nyeszlett testű megmondóemberekkel nem lehet megvédeni Magyarországot és Európát."

A többieknek pedig mindösszesen csak annyi szimpatizánst sikerült összetoborozni, mint a „szebb jövőt” kínálóknak összesen. A Demokratikus Koalíció elnökének, Gyurcsány Ferencnek a „vaskefe” emlékműnél megtartott három perces beszédére az elnökségi tagokon kívül csak néhány zsurnaliszta, illetve a babakocsit tologató Dobrev Klára volt kíváncsi, Nagy Imre II. kerületi háza előtt egy autóbusznyi régi SZDSZ-es (átlagéletkor 65 év körül) Kuncze Gáborral az élen azt igazolta, hogy „tényleg látszik egy liberális párt szükségessége”, az LMP-nek egy parkban a nők jutottak eszébe. Az MSZP-nek még ők se, de más se, mert meg sem próbálkozott azzal, hogy bár egy liliputi rendezvényecskével észre vétesse magát budapesti hívei előtt, hanem megelégedett egy „irgum-burgum, csúnya, rossz Orbán kormány” tartalmú Kunhalmi Ágnes-közleménnyel, oszt’ jó emléknapot! És persze volt civil megmozdulás is, ezúttal ellenzéki fajtából, az Új Magyar Köztársaságé, melyen „a megjelentek számát jelentősen növelte a 20 rendőr és a jelenlévő 16 újságíró” és ahol „Vajda Zoltán, az ÚMK ügyvivője lényegében elküldte a francba az ellenzéket, és a magukat ellenzékinek mondó magyar választókat.”

Ennek az ellenzéki Carmen miserabile-nak hiteles szövege ekképpen hangzott a hacsaknem bloggerének látleletében: „De mindeközben a leginkább aggasztó, hogy a demokratikusnak vélt ellenzéki térfélen nincs semmi. Semmi nem utal arra, hogy ugyan nem 1956-ot írunk, de a fejekben tudatosult, vagy legalább dereng már, hogy mi nem így képzeltük a rendet. A több tízezer ember, aki egykor zászlót lengetett, reménykedett, és a szabadság hangján üvöltött, tegnap (miként évek óta teszi) otthon porszívózott, tévé előtt sört böfögött és elégedetten konstatálta, hogy nem éhes. Mert az ellenzéki térfélen nincs egy olyan karizmatikus, egyszerre hiteles ember, aki el tudná érni Orbán láthatatlan, letargiába zuhant ellenzékének ingerküszöbét.”

Mindezek ismeretében, aligha meglepő, hogy úgy látjuk: ismét beigazolódtak az 1956-os Egyetemi Forradalmi Diákbizottság egykori tagjának, a Kádár-Biszku rezsim által meghurcolt Pomogáts Bélának a forradalom ötvenedik évfordulóján megfogalmazott figyelmeztető szavai: „nem lehet igazán méltó az az ünnep, amely a megtisztelt történelmi esemény politikai és erkölcsi örökségével alig tud valamit kezdeni.” Igaz, az örök optimista, minap a kevés túlélő nevében a nemzet lelkiismeretét Tamási Áron 56-os szavaira hivatkozva újólag megszólító Pomogáts, akkor azt is hozzátette: „Egy szellemi, erkölcsi és politikai örökség értéke azonban nem azon múlik, hogy az utókor miként bánik vele, és legfeljebb ürügynek és hivatkozásnak fogadja el, miközben magát az örökséget semmibe veszi.”

A magyar kultúra nagyköveti címét, nem valamilyen hivataltól, hanem a Kárpát-medence magyarságától kiérdemlő Pomogáts Béla fentebb hivatkozott megállapításai mögött felsejlik az irodalomtörténész-intézményember sokszor és sokfele hangoztatott elítélő véleménye a nemzeti „rákfenéről”, a kettős beszéd visszatetsző retorikai eszközéről, mely a hatalmi pozíciókhoz jutottak és ahhoz görcsösen ragaszkodni kívánók narratívájának jól bevált fegyvere.

Markó Bélának a Hol van már a tavalyi szó? címmel közreadott kisesszéjének

központi gondolata is a kettős beszéd volt. Mint megtudhattuk tőle, Európa kevésbé szerencsésebb sorsra ítéltetett tájain, a Lajtától keletre, nemcsak a hatalom birtokosainak eszköztárában gyakran használt instrumentum volt ez és maradt meg sajnos ma is, amit elviselni kell, de tudomásul ma már nem szabadna venni. A kommunista diktatúra idején az otthoni és a nyilvános, egymással köszönőviszonyban sem levő egymásnak ellentmondó narratíva egészen más olvasattal bírt, mert az egyén számára ugyan nyomasztó kényszermegoldás volt, de a túlélés egyedüli esélyét kínálta. Ezt a kisebbségi sorsban élőkre oktrojált, a megmaradás és megtartatás esélyét kényszerűségből vállalni szükséges viszonyulást a pártállam már zsenge gyermekkortól kezdve ránk erőltette.

A kötő-politikus saját gyerekkori ’56 élményeit felidézve jut visszatekintésének bevezető soraiban a fél életének mindennapjait meghatározó, sajátos kettős attitűd felelevenítéséhez, amikor az élet megkövetelte: csak mást mondhatsz nyilvánosan, mint amit valójában gondolsz:

„Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre,

Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.

Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.

Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.

Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.

Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.

Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.

Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.”

Markó Béla hinni remélte, hogy a ’89-es decemberi romániai cezúra a kényszerűségből ránk erőltetett kettős beszéd nyomorúságtól is megszabadítja őt és közösségét. Hasonlóképpen bízott benne, hogy a rendszerváltoztatás ennek a narratívának a más előjelű sanyarúságaitól szintén szenvedő magyarhoni honfitársait is éppúgy megszabadítja, mint a románságot. A kettős beszéd tipikus példázata, az, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom ’56 Magyarországának 13 napja döbbentette rá: a szavak világában kell először rendet kell vágni. Ennek az elodázhatatlanul szükséges rendteremtésnek jottányit sincs kisebb jelentősége, mint a társadalmi rend későbbi átalakításának s hogy ez megtörténhessen, mindenekelőtt a kettős beszédet kell megszüntetni.

„Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.

Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.

Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.

Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése.”  

A folytatásban az aradi Szabadság-szobor legújabbkori történetén keresztül, melyet Markó minap az emlékmű első felállításának 125. évfordulóján a „hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatételeként” minősített, mondja el, hogyan értékelődött át benne, a pragmatikus politikusban, hogy a kishitűség elleni harc szimbólumává nemesedett műremek több mint jelképe a szabadságnak,  a szobor „maga a szabadság”

„Az idén október 5-én, Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén, egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.

Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.

Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.

Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.

Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?

Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.

Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”

Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.

De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.

Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.”

Tizenegy esztendő távlatából visszatekintve a szemlekészítőben, akinek megadatott, hogy ott lehetett azon a felemelő 2004-es április 25.-i újraavatáson, ahol Medgyessy Péter, Dávid Ibolya, Tabajdi Csaba, Hiller István, Schmitt Pál és Martonyi János és még sok jobb- és baloldali politikus otthon hagyta a pártgúnyát és csak együtt ünneplő magyar honfitárs akart és tudott lenni, maga is megtapasztalhatta annak a vasárnapnak nemcsak a nagyszerűségét. Megélhettük a Tűzoltó téren azt is: ami ott délben megtörtént, több volt, mint egy rég várt elégtétele Aradnak és az erdélyi magyarságnak. Ez a nap egyedülálló esélyt adott azonnali és előremutató következtések levonására. Viszont Hungáriában sokaknak, kiknek tiszte lett volna ezt megtenni, úgy tűnik, ez nehezére esett és nehezére esik ma is. Ezért is silányult olyan felejthetővé, ilyen- és olyanoldali pártok közhelyparádéjává az idei október 23-i nemzeti ünnep Budapesten, de másutt is Magyarhonban.

A konzekvenciákat Markó is levonja publicisztikájában. Ezek megtétele után, a cikke záró részében lelhető fel az a kulcsmondat ’56 kapcsán a megannyi politikai indíttatású szánalmas próbálkozásról a szabadság kisajátításáról, melyet bevezetőnkben már idéztünk:

„Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.”

Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is,

baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.

Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.

Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.”