Magyar Idők: „Nem puszta intézmény, hanem jelkép is tehát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelynek elnöke, Szász Jenő még a gyöngyhalászatot is segítségül hívná céljai megvalósításához”

Megszólalt a héten Magyar Időkben Szász Jenő a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke és a Kinyújtott kéz a határon át címmel megjelentetett mélyinterjújában vall Csontos Jánosnak december ötödikéről, a székely repülőtérről és a gyöngyhalászatról. Utóbbiról szólva a szavaiból kiderül, hogy radikálisan átértékelte a korábbi koncepcióját: az ékkőkeresés áttevődne a Kárpát-medencén kívülre, mert az új „gyöngyhalász-program” egy olyan ösztöndíj volna a diaszpórában elő magyar gyerekeknek, amely lehetőséget adna, hogy néhányan közülük meggyökeresedjenek az óhazában.”

„Mindenféle csatornákon keresztül küldjük az üzenetet Budapestre, hogy nagyon nincs rendben, amit Szász Jenő intézete művel Erdélyben. Ennél többet egyelőre nem tehetünk” – mondta el május végén lapunknak az RMDSZ egy név nélkül nyilatkozó politikusa, hozzátéve azt is, hogy „a folyamatot azért nehéz leállítani, mert az NSKI működésébe senki nem tud beleszólni, még Orbán Viktor sem.” A forrásunk szerint a furcsa jelenség hátterét a Fideszen belüli erőviszonyok magyarázzák, mert „Szász Jenő köztudomásúlag Kövér László házelnök kegyeltje. Mindenki tudja, hogy az NSKI egy hülyeség, csak senki nem vállalja a konfrontációt Kövérrel.”

Akkor arról is beszámoltunk, hogy nemcsak az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ, hanem a budapesti kormányzat is elutasítja a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek (NSKI) a szórvány kiüresítését célzó „gyöngyhalász-stratégiáját”, hiszen maga a legilletékesebb, a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes ítélte el Szász Jenő és csapata mindenki által bírált kezdeményezéseit. Semjén Zsolt egy képviselői kérdésére adott írásbeli válaszában rögzítette az Orbán-kabinet határozott álláspontját ezügyben. „Nem támogatunk olyan törekvéseket, amelyek a szórvány kiüresítését célozzák, így a gyöngyhalász-stratégiát sem" – fogalmazott a kormányfő-helyettes, aki kitért arra is, hogy „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozásáról szóló kormányrendeletnek megfelelően kutatási, felmérési és elemzési munkákat végez, illetve tárgykörébe tartozó kérdésben javaslatokat tesz, nem része a végrehajtó hatalomnak.”

Aki elolvassa a budapesti Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának áprilisi, Szász Jenő első és eleddig egyetlen meghallgatásáról szóló, itt elérhető jegyzőkönyvében foglaltakat, hiteles, de egyben lehangoló képet alkothat arról, hogy az általa irányított intézetben a nemzetstratégiai munka miként materializálódott a gyakorlatban. Többek között megtudhatja, hogy mangalicafesztivál, focitorna és mikulásünnepség szervezésében jeleskedett az NSKI, meg luxusbál rendezésével is. Utóbbit nehezményezve és nem elhallgatva a felháborodását sem, hogy egy olyan tudományos intézet melynek a feladatkörét a létrehozásáról szóló kormányrendelet kizárólag a „kutatási, felmérési és elemzési feladatok végzésében” rögzíti, valójában jogszabályt sért és ráadásul nevetségessé is teszi magát, ekképp fogalmazott a parlamenti számonkérésen Szávay István jobbikos képviselő: „A székely bálról nem is beszélve, ami már tényleg egy Monty Python-féle abszurd humor jelenete lenne, hogy székely bált rendez a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Várkert Bazárban, ez tényleg megmosolyogtató már önmagában is.”

Csak a legnagyobb elismeréssel tudunk utólag is adózni akkori magatartásukért az ott jelenlévő parlamenti képviselőknek, mert a kérdésekre adott, kabaréba illő válaszok hallatán, bár a hasukat kellett volna fogniuk vagy a térdüket csapkodni a nevetéstől, képesek voltak a hely tekintélyének megóvása érdekében nem kis önuralommal megőrizni a komolyságukat. Ezen az április 13.-i parlamenti bizottsági ülésen a Jobbik nemzetpolitikai szakértője ízekre szedte a három esztendővel ezelőtt létrehozott több, mint 1 milliárd forintos költségvetésből gazdálkodó fantomintézet elnökének (fizetése 3 ezer híján havi 1 millió forint) kínos és nevetséges magyarázatait a csak léggömbhámozáshoz hasonlítható pótcselekvésekről. A jelenlévő törvényhozóknak pedig elhűlve még azzal is szembesülniük kellett, hogy a megszorongatott impertinenciája nem ismert határt: miután a meghallgatáson gyakorlatilag megbukott, Szász olyan törvény megalkotását kérte tőlük, mely lehetővé tenné, hogy mindarról, ami szerinte úgymond „nemzetstratégiai ügy”, ne is kelljen soha a sajtó kérdéseire válaszolnia. Indoklásként felhozott érve döbbenetes volt és felháborító: „élünk azzal a gyanúperrel egyes újságírók esetében, hogy más érdekeket képviselnek, mint a magyar nemzet érdekei.”

Majd’ három esztendeje egy Felvidéken megjelent, értő elemző, iróniát sem nélkülöző publicisztikájának bemutatása alkalmával e rovatban bőven esett szó arról, hogy napjaink „ihletett” szórvány-magyarságmentő vizionáriusa, a Székelyudvarhelyről importált ügyeletes nemzetstratéga „akinél bukottabb politikus kevés van a Kárpát-medencében, valamivel belopta magát a legbelső fideszes elit szívébe.” Ennek a puvoárnak köszönhetően a  „gyöngyhalász-módszerről”, a „kontrollált visszavonulásról”, az „önkéntes területfeladásról” egy „tudományos expozéval” akkoriban előrukkoló, Kárpát-medence szerte, hol dühöngést, hol kínkeserves röhögést kiváltó „stratéga” nem tűnt el azonnal a süllyesztőben, ahogyan az logikus lett volna, hanem a hatalmas költségvetési apanázs és közel száz fős intézményi háttér, a nemzetpolitika arcul csapásként értékelt „szászjenősüllyesztő intézet” irányítójaként tovább folytathatta a ámokfutást.

Mi több, ma már cáfolat nélkül büszkélkedhet azzal, hogy maga Orbán Viktor nevezte az általa vezetett NSKI-t „a magyar kormány legfontosabb háttérintézményének”. Virtigli skalpvadászként, Cooper irokézeit megszégyenítő szorgalommal gyűjti skalpjait, az ún. „stratégiai megállapodásokat” az őt ezzel legitimizáló rangos és kevésbé rangos intézményekkel. E skalpok között éppúgy megtaláljuk a Corvinus Egyetemet, a Károli Gáspár Református Egyetemet, a gödöllői Szent István Egyetemet, a Sapientiát, a Nemzeti Innovációs Hivatalt, a Magyar Turizmus Zrt-t, a Nemzeti Művelődési Intézetet, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot vagy a Magyar Tűzoltó Szövetséget, mint a Békemeneteket szervező Civil Összefogás Fórumot. Minap az Emberi Erőforrás Támogatáskezelővel sikerült tető alá hozni ezt a stratégiai megállapodást, előtte pedig a Magyar Birkózó Szövetséggel. Utóbbi, már csak azért sem tűnik érdektelennek, mert a testület elnöke, akivel együtt Szász az  „összehangolt fejlesztési forrásszerző tevékenység folytatás” mellett kötelezte el magát nem más, mint Németh Szilárd, újabban a kormánypárt egyik legerősebb embere, akit eddig csak rezsibiztosként, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának alelnökeként és Csepel ex-polgármestereként ismertünk, de a Fidesz e hétvégi kongresszusa után már egyike lesz a párt négy alelnökének. Őt saját elmondása szerint Szász Jenőhöz „régóta barátság és a nemzetegyesítés ügyében munkatársi kapcsolat fűzi.”

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a megannyi intézmény, testület, egyesület sorából, melyekkel már sikerült az NSKI-nek stratégiai megállapodást megkötni, egyelőre hiányzik a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. Ha másért nem is, de azért mindenképpen örültünk volna egy ilyen partneri szerződésnek, mert akkor talán egy temetetlen holt meggyalázott földi maradványai számára is került volna bár egy ideiglenes sírhant Farkasréten vagy a Kerepesi temetőben. Mert vitatni ugyan lehet Nyirő József életművét vagy elmarasztalni őt közéleti szerepvállalásáért, de a kegyelet joga neki is kijár. Helyesebben neki is kijárt volna, ha még egyáltalán megvannak a hamvai…

Májusban, egy nappal azt követően, ahogyan már jeleztük, Semjén Zsolt a kormány nevében leszögezte, hogy a NSKI „nem része a végrehajtó hatalomnak”, Kövér László mentoráltja úgy ítélte meg: ez nem maradhat ennyiben és neki helyre kell tenni a miniszterelnök-helyettest. Privát elnöki tanácsosának, az egykor szebb napokat megélt Duray Miklósnak a szócsövében ezt azonnal meg is tette. Pontosítása így hangzott: „A Nemzetstratégiai Kutatóintézet egyedülálló és hiánypótló intézet a magyar közigazgatásban.”

A magyar államigazgatás valóban „egyedülálló intézményének” vezetőjeként (hogy miben is áll ez az egyedülállóság, arról sok mindent elárult minap a Népszava a Mangalicatenyésztés, mint nemzetstratégia című cikke) most Szász Jenőt érte a megtiszteltetés, hogy a magát „kormánypárti újságként” definiáló Magyar Időkben megszólaljon a 2004 decemberi népszavazás évfordulóján és egy mélyinterjúban mondja el magvas gondolatait „december ötödikéről, a székely repülőtérről és a gyöngyhalászatról.”

Az őt kérdezőtől a tudósnak kinevezett ex-politikusnak nem kellett tartania, a Magyar Idők újságírója nem tartozik azon zsurnaliszták közé, aki iránt élni kell a gyanúperrel „hogy más érdekeket képviselnek, mint a magyar nemzet érdekei.”

Az interjúkészítő Csontos János már három nappal a Magyar Időkben közreadott portrébeszélgetés megjelenése előtt bizonyított Szász Jenő-fényezésben. Nevezett úr az Echo Tévében frissen indított, itt megtekinthető Fonák című heti műsorának első meghívottjaként köszöntötte nagy reverenciával Szászt (a közel félórás stúdióbeszélgetés másik vendége Kristály Lehel a Magyar Hírlap Balánbányáról elszármazott újságírója volt) és arra kérte többek közt az NSKI elnökét, hogy vonja meg az általa irányított intézet tevékenységének három esztendős mérlegét. A válasz „természetesen” nélkülözött bármilyen konkrétumot. Csupán a jól ismert lózungok hangzottak el, de a műsorvezető gond nélkül túllépett ezeken s nem is kívánta tovább erőltetni a mérlegkészítést. Talán már érlelődött benne az újabb interjú lehetősége és nem akarta forszírozni a dolgot. Az is lehet, hogy számára elegendő konkrétum volt a kutatóintézeti cél e szavakba öntése: „Minden magyar fogja meg egy másik magyar kezét, ahhoz, hogy keblünkre tudjuk ölelni a Kárpát-medencét.” (Ez volt az a pillanat, amikor egy olyan újságíró, aki ellen úgymond törvényt kell hozni, minden bizonnyal emlékeztette volna a nyilatkozót, hogy e nemes gondolat már felbukkant a 2013-as Összetartozás Dalában, a nevezetes Barackfa-dalban, de azt a produkciót a magyar adófizetők megúszták tokkal-vonóval mindössze 550 000 Ft+áfa összegből.)

A terjedelmes beszélgetésnek már a felvezetéséből is megtudjuk, hogy gonosz ármánykodás volt a szakemberek rosszhiszemű véleménye, arról, hogy az NSKI egy fantomintézet lenne, a Kárpát-medencében működő kisebbségkutató műhelyekkel semmilyen kapcsolatot nem tart fenn, a főleg Felvidéken, de másutt is nagy csinnadrattával népszerűsített projektjei íróasztalfióknak szánt termékek, munkatársai között pedig még véletlenül sem lehet egyetlen kisebbségkutató szakembert sem fellelni. Mindez szófia beszéd, hisz Csontos János tudja: „Nem puszta intézmény, hanem jelkép is tehát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelynek elnöke, Szász Jenő még a gyöngyhalászatot is segítségül hívná céljai megvalósításához.”

A kampánytemetés fogalmának megalkotója kétségtelenül a gyöngyhalászat újraértelmezésével is bizonyította nyelvújítói képességét. Most lépjünk át e ténykedése felettébb vitatott korábbi állomásain, ha már az alákérdező ezt szóba hozta, hogy „Miként áll a „gyöngyhalász-program ügye?” Lássuk, miként vélekedik újabban erről a Nagy Magyar Igazgyöngykereső.

Meg fogunk lepődni, mert ma már feledve van a galaci taxis, a Zsil-völgyi bányász, a cél most a diaszpóra magyarsága. A „megvilágosodást” minden bizonnyal a megszaporodott nyugat-európai és az Újvilágban tett „munkalátogatások” lették lehetővé az intézeti elnök számára. Kár, hogy a szórványmagyarság apostolát nagy igyekezetében memóriája cserbenhagyta, mert szerinte a Magyar Szórvány Napja nem november 15, hanem november 10. Sebaj, kicsire nem adunk.

„Az Országgyűlés határozata szerint november 10. a szórvány napja, de nem csak ezt az egy napot kell a számszerű kisebbségben élő nemzettársainkra szánnunk. Szórványnak a Kárpát-medencei kisebbséget nevezzük; a világban szétszórt magyarságközösségeket pedig diaszpórának: az országgyűlési határozat mind a kettőre vonatkozik. Azt gondolom, hogy magyar jövő huzamosan csak a Kárpát-medencében van, s egyetlen magyarról sem mondhatunk le. A „gyöngyhalász-program” egy olyan ösztöndíj volna a diaszpórában élő magyar gyerekeknek, amely lehetőséget adna arra, hogy néhányan közülük meggyökeresedjenek az óhazában, s itt is maradjanak. De ha vissza is mennek, első generációs magyarként hasznára lesznek a nemzetnek, éltetve a reményt a fennmaradáshoz.”

Amire a már szóbahozott Echo Tévés stúdióbeszélgetésben Csontos János már rákérdezett, azaz a háromévi tevékenység mérlegének megvonása, ez értelemszerűen az általa készített Magyar Időkbeli interjúból sem maradhatott ki. Az az olvasónk, aki esetleg megfogadta tanácsunkat és klikkelt az Echo Tévé Fonák videójára, s így már megismerte a december 2.-i műsorban elhangzott Szász Jenő-i választ, most nyugodtan kihagyhatja a következő terjedelmes bekezdést. Mert itt semmi olyat nem fog olvasni, aminek élményében már ne részesült volna. A szavak, a szófordulatok, a lózungok kísértetiesen ugyanazok:

 „A törvények felsorolásakor az ünnepnapokról szóltam – az intézet tevékenysége viszont inkább a hétköznapokhoz tartozik. A vasárnapoknak azonban a hétköznapok adnak rangot. A küldetésünk az, hogy jó kovász legyünk azoknak a céloknak a megvalósításában, amelyeket a kormány és a kétharmados parlamenti többség a nemzetegyesítés ügyében megfogalmazott. Késedelemben vagyunk, mert 1990-től 2010-ig gyakorlatilag elvesztegettünk húsz esztendőt a rendszerváltás után. Jólesett a határon túli magyaroknak az antalli kijelentés csakúgy, mint az első Orbán-kormány idején a státustörvény mint az állampolgársági törvény előfutára, a Magyar Állandó Értekezlet összehívása, a Sapientia egyetem vagy a Mária Valéria híd Esztergom és Párkány között – ám igazi lendületet 2010 után vett a folyamat.

A mi dolgunk az, hogy a törvényeket lefordítsuk a hétköznapok nyelvére. A kutatóintézet missziója felvázolni a közös jövőt, ami nem más, mint a Kárpát-haza gondolatának gyakorlatba való átültetése. Összefüggő Kárpát-medencei hálózatokat, rendszereket kell építeni társadalmi életünk valamennyi területén. A Kárpát-medence legyen egy kulturális tér: épp a kulturális területen tapinthatjuk ki a leginkább nap mint nap együvé tartozásunkat. De egy oktatási térként is kell kezelni: Balog Zoltán miniszter úr bejelentése után, amely a felsőoktatási stratégiáról szól, elmondható, hogy elindultunk ezen az úton. De megfogalmazható az egységes egészségügyi, szociális tér gondolata is; s utalhatok Matolcsy György gondolatára is a Kárpát-medencei gazdasági térről, a Wekerle-terv szellemiségében.

Nekünk az a dolgunk, hogy stratégiákat alkossunk, ajánlásokat és tanácsokat fogalmazzunk meg. Kidolgoztuk a Kárpát-haza fejlesztési koncepciót 2030-ig, amelynek az a lényege, hogy az anyaországi fejlesztési tervet Kárpát-medencei lehetőségekkel egészíti ki. A hétéves uniós ciklusokhoz igazodva elkészítettük a nemzetegyesítés hétéves fejlesztési tervét a 2014–20-as időszakra, s ezeket lebontjuk éves cselekvési akciótervekre. A hosszú távú cél nem más, mint egységben kezelni a Kárpát-medencei magyarság életét.”

Mintha maga a kérdező is érezné, hogy az agitprop szövegnél azért több is kellene s némi konkrétumot is szeretne hallani. Szász úgy dönt, megkönyörül rajta és eleget tesz a kérésnek. Szó nincs mondandójában mangalicafesztiválról, autonómia-focitornáról, erdélyi szórványdiákok botrányos csábításáról, a Várkert Bazár báljáról, Kárpát-medencei tűzoltók fehér asztal melletti egymásra tálalásáról vagy a minapi kárpátaljai NSKI munkatársak Mikulásnak történt beöltözéséről, azaz a „kutatási, felmérési és elemzési feladatok végzéséről”, hanem egyenesen „belecsap a lecsóba” és újabb terveket vizionál. Javaslatának minden bizonnyal lennének hívei külhonban, sőt illene is az elképzelése „az egységes egészségügyi, szociális tér gondolatához.” A kérdés csupán annyi és bevalljuk szégyenkezve, hogy az nagyon földhözragadt: vajon mit szól ehhez a felvetéséhez a magyar társadalom- és egészségbiztosítási rendszer, melyről mint köztudott, nem éppen dúskál a forint milliárdokban:

„Ma, ha valaki magyar állampolgár, de nincs magyarországi lakcímkártyája, ám szeretné befizetni a társadalombiztosítási hozzájárulását, havonta a bruttó minimálbér felét kell befizetnie, a gyerekei után pedig még 30-30 százalékot. Egy háromgyerekes család esetében ez 150 ezer forintra rúg havonta, amit egy külhoni magyar család általában nem tud befizetni. Annak viszont, aki nem magyar állampolgár, de van magyarországi lakcímkártyája, 6900 forintot kell fizetnie a társadalombiztosítására. Ő még nem is hivatalos munkavállaló, mert akkor levonnák a béréből. A gyermekei esetében ugyanez az eljárás ingyenes. E tekintetben tehát vannak még teendők…”

Az interjúban nagy terjedelmet kap a székelyföldi repülőtér létesítésének ötlete. Ennek a monológnak az ismertetésétől itt eltekintenénk, akárcsak a nem kevésbé terjengős, az egységes kulturális teret modellezni akaró Kárpát-haza Galéria „nemzetegyesítési program” részletezésétől. Előbbiről már olvashatott a maszolban a téma iránt érdeklődő, utóbbi pedig, az ún. „mintaprojektnek” nevezett kezdeményezés pedig óhatatlanul vet fel egy újabb kérdést: valóban egy tudományos intézet feladata lenne a képzőművészeti kiállítások megszervezése? Mert három a magyar igazság és ezért következzen harmadszor is felötlik bennünk azt a fránya alapító kormányrendelet a „kutatási, felmérési és elemzési feladatok végzéséről”…

Vagy csupán arról lenne szó, hogy Szász Jenő megirigyelte mások kitartó és önzetlen, több évtizedes munkájának sikerét, melyet Áder János, Balog Zoltán miniszter javaslatára éppen az idén ismert el joggal megérdemelten magas állami kitüntetéssel. Áruljuk el, bár vélhetően sok olvasónk számára bizonyára már ismerősen cseng a név: az erdélyi és máshonnani magyar művészek számára régóta otthonos, rangos kiállítóhelyről, a Vármegye Galériáról van szó. Arról a galériáról és meghitt találkozóhelyről, melyet még a Kádár-rendszerben, 1988 márciusában a Domokos Pál Péter, Csurka István, Hajdú Demeter Dénes, Demeter Ervin és Kulcsár Edit által létrehívott Erdély Művészetéért Alapítvány által működtet és ahol az érdeklődőknek a csángó Petrás Mária és Petrás Alina alkotásait a november 25-i megnyitón Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes méltatta.

A 2004-es decemberi „fekete vasárnapra” évfordulója személyes emlékek felidézésére ad lehetőséget az interjúalany számára. Egy végtelenül szerény, ambícióktól mentes, visszahúzódó alkat vallomását ismerjük meg ebből a dialógusból. Ő az a székely anyavárosi ember, aki mindig tudta mit kell tennie. Ő az, aki „javasolta már", hogy vezessék be a székely pénzt, miként azt is, hogy filmesítsék meg a székelység ezeréves szabadságharcát; Csaba királyfi szerepére kérjenek fel egy Mel Gibson kaliberű szereplőt, és egy hollywoodi produkcióval feledtessék Drakulát”, de a patrubányi kezdeményezés tizenegy évvel ezelőtti meghiúsulását követően is megtalálta a frappáns ellenszert rögtön, már a népszavazás másnapján: „Azon a reggelen született meg a tiszteletbeli székely cím ötlete, amelyet megalapítása óta minden évben több száz embernek ítélünk oda. Mára több ezer tiszteletbeli polgára van Székelyföldnek, megtestesítve az együvé tartozás gondolatát. A kinyújtott kézre kinyújtott kézzel kellett válaszolnunk.”

Következzen végül egy puritán kortársunk cicomátlan konfessziója 2004. december 5.-ről:

„Reméltem, hogy 2004. december ötödikének a bűnét feledtetni tudjuk. Azért voltam bizakodó, mert a népszavazást megelőző kampányban magam is részt vettem, a magyarországi fórumsorozatok egyik fő vendége voltam a külhoni magyarság képvisele­tében, s csupa jó élményem volt: ahol mi megjelentünk, sportcsarnoknyi közösségekkel találkozhattunk. A népszavazást követő éjszakán Orbán Viktor meghívott a Fidesz elnökségi ülésére, hogy közösen értékeljük a történteket, s azzal az üzenettel bocsátott útra mindannyiunkat, hogy noha nem volt érvényes és eredményes a referendum, számszerűleg mégiscsak az igenek győztek, s ezt kell a külhoni magyarság számára megfogalmazni. Ebben a biztatásban benne volt az is: ha a Fidesz kormányra kerül, akkor december ötödikét jóváteszi Magyarország.”