Meddig írhatnak felül észérveket a személyes kapcsolatok?

Megszólalt a héten a Heti Világgazdaságban Riba István, a hetilap magyarságpolitikai szakértője és beszámolt arról, hogy a bukott erdélyi politikusnak, Szász Jenőnek személyesen Orbán Viktor miniszterelnök által „kiutalt” Nemzetstratégiai Intézet létrehozása felzúdulást okozott a magyar tudományos életben – határon innen és túl, nem is beszélve az egyes politikai szereplők felháborodásáról.

Utóbbiak megrökönyödése kapcsán Riba felidézi azt, hogy amikor 2012 októberében a XI. MÁÉRT-en, a biodíszlet szerepkörre kárhoztatott résztvevők ebédszünetben értesülhettek arról, hogy a generózus magyar kormányfőnek köszönhetően Erdély politikai és egyéb típusú babérokat igen nagy szorgalommal gyűjtögető magyar politikusa (sikeres életpályájának fontosabb mozzanatait lásd itt, legutóbbi vagyonnyilatkozatát lásd itt, érdekeltségi nyilatkozatát pedig itt) tavaly október 9-én élhetett a választás szabadságával és a politizálás helyett a tudományt választotta „a részt vevő határon túliak egy része kínos nevetésben tört ki, másik része a tenyerébe temette arcát, pontosan tudták ugyanis, hogy kevés alkalmatlanabb embert találhattak volna e feladatra.” Ezt a miniszterelnöki bejelentést kommentálta – amint felidézi a HVG szakírója – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke egy nyilatkozatában lakonikus tömörséggel ekképpen: „Gratulálok Szász Jenőnek, de remélem, pénzt nem bíznak rá.” Egyébként – és ezt már a szemleíró teszi hozzá – ennél is egyértelműbben fogalmazott a Transindex akkori véleményformálója: „A szászjenősüllyesztő intézet létrehozása a nemzetpolitika arcul csapása.” Egy másik akkori gyorsértékelő pedig joggal állapította meg: „Azáltal, hogy különbejáratú, magán ki- és meghallgatás során derült fény Szász Jenő és az erdélyi jobboldal sorsának budapesti távvezérlésű eldöntésére, legalábbis cinikus. Nem csupán azért, mert egy már jól működő, azonos alapokon nyugvó (Nemzetpolitikai Kutatóintézet) intézmény szerepének teljes zárójelbe tételét sugallja, hanem mert a Máért küldetését is esetlegessé degradálja.”

Azidőtájt a tudomány berkeiből csak Erdélyből hallatszott némi kételkedő hang, folytatja a cikkszerző, segítségül hívva Horváth István kolozsvári kisebbségkutatót („Szász Jenő viszonya a stratégiai tervezéshez, főleg amelyhez intézeti, feltehetőleg tudományos hátteret adnak, olyan, mint az én viszonyom a Higgs-bozonnal.”), de a magyarországi akadémiai élet szereplői ügyet se vetettek a házelnöki keresztkoma üstökösszerű „tudományos” felívelésére, hiszen – minden bizonnyal – ők maguk is, mint mindenki más, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek az életpálya-módosulásnak.

A fiatalabb tudósnemzedék, akárcsak a politikusok, politikai elemzők és a KIM magyarságügyi illetékesei a miniszterelnöki bejelentés kapcsán arra következtettek, hogy a faipari mérnökből és ifjúsági mozgalmárból lett volt székelyudvarhelyi polgármestert és akkor már politikailag lenullázódott zsebpártelnököt Orbán csak ki akarta vonni az erdélyi magyar közéletből, s ezért szánt neki névleges tisztséget egy súlytalan, hámozott léggömb-jellegű látszatintézmény élén. Ez hihetőnek is tűnt, annál is inkább, hiszen a politikusból, percek alatt tudományszervezővé és tudományművelővé előléptetetett „sokoldalú tehetség" akkor még  arról nyilatkozott az MTI-nek: néhány munkatárssal kezdheti meg működését a Nemzetstratégiai Intézet 2013 januárjában, a különböző feladatok függvényében pedig bővülhet a létszám a budapesti központban meg a székelyudvarhelyi fiókintézetben.

Az idősebb tudományművelők és tudományos intézményvezetők se láttak Szászban szakmai ellenfelet, hisz az „ejtőernyős” az idők folyamán tapasztalatokat, kapcsolatokat meg ingatlanokat igen, de kisdoktorit vagy teológiai doktorit nem szerzett be, de még tudományos dolgozatok írásában nem jeleskedett. Szakmai előmeneteléről csupán annyit lehetett tudni, hogy faipari képzettségét egy közgazdász-továbbképzéssel fejelte meg. Amúgy pedig számukra, már életkoruknak köszönhetően sem volt ismeretlen az az eljárás, amikor egy ügyeletes pártállami szóvivő bejelenti: Szász Jenő elvtársunkat urat, eddigi beosztásából és érdemeinek elismerés mellett felmentjük, új fontos és felelős beosztásba helyezzük, ahol tovább szolgálhatja a párt és a dolgozó nép nemzetünk érdekeit. (Vö. MTI 2012. október 9: „Orbán Viktor miniszterelnök kedden hivatalában fogadta Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt elnökét és felkérte őt a Nemzetstratégiai Intézet megalapítására és vezetésére – tájékoztatta az MTI-t a miniszterelnök sajtófőnöke. Havasi Bertalan közleményében úgy fogalmaz: az intézet a kormány nemzetpolitikai döntéseit előkészítő háttérintézményként működik majd a magyar közigazgatásban.”)

A határon inneni és túli sajtó is legfeljebb, mint bedobott gumicsonton rágódott még ideig-óráig a politikai sakkhúzáson és miután sikertelenül próbált találgatni és arra keresni választ, hogy meddig írhatnak felül észérveket személyes kapcsolatok, elvesztette érdeklődését az akadémiai életben nem, de a „modern üzleti tudományokban” kétségtelenül jártasságot szerzett korunk hőse iránt.

Mindehhez képest bombaként robbant a hír: 2012. december 11-én kormányhatározat született arról, hogy az egykori polgári pártalapító olyan kutatóintézetet alapíthat, amilyenre eddigi életútja alapján senki sem számított. A politikustársak és politikai elemzők után ezúttal a szakmát is sokkolhatta a Magyar Közlöny 166-os száma: miután az erdélyi politikában pártja (tiszteletbeli elnöke az MPP-nek mindmáig Kövér László) kudarcot kudarcra halmozott: „az egykori kisvárosi polgármester Szász viszont hirtelen olyan intézmény élén találta magát, amely az egész magyar társadalomkutatásra hatással lehet.”

Ez késztette a  HVG-t, hogy tényfeltáró cikkében annak próbáljon utánajárni, hogy valójában mi is áll annak a hátterében, hogy a Miniszterelnökség háttérintézményeként, központi hivatalként megalakuló intézet már decemberben 100 millió forintot kapott, s az idén 1,3 milliárd forintos büdzséből gazdálkodhat. A karácsony előtt elfogadott 2013-as költségvetési törvény szerint a pénz jó része, közel 900 millió forint a munkatársak bérére és járulékaira megy majd; a Fidesz-kedvenc Szász keze alá pedig a tervek szerint száz alkalmazott tartozna, akik javarésze kutató lenne. Ezt a pénzfecsérlést pedig akkor „elkövetni”, amikor a minőséget már bizonyított nemzetpolitikai szakmai háttérintézmények léteznek Magyarországon (a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézete és mások) és határon túl is (Somorján a Fórum Kisebbségkutató Intézet, Kolozsváron pedig a Kisebbségkutató Intézet továbbá a Sapientia égisze alatt, illetve a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola holdudvarában is) eleve elhibázottnak és fölöslegesnek tűnik. Igaz, itt, ezekben a szakmai műhelyekben csak a felhalmozott tudás és szakmai-tudományos elkötelezettség van meg, azaz a tudományos kapacitás, de a sajátosan értelmezett „modern üzleti tudományokban” való jártasság, a mindent felülíró kapcsolati tőke meg a „jókor jól élni a választás szabadságának lehetőségével”–képessége vélhetően kevésbé.

Sokatmondó Riba cikkének kimutatása arról, hogy a tudományos létüket, a szakmai hitelűket már bizonyított intézmények állami támogatottsága korántsem éri el azt a szintet, mint amilyet a Szász-hitbizománynak az Orbán kormány biztosít: „A Kisebbségkutató Intézetben például 2011-ben 22 kutató dolgozott, s 185 millió forintból gazdálkodhattak, amiből 143 millió volt a támogatás. A Nemzetstratégiai Intézethez hasonló nagyságrendben foglalkoztatott dolgozókat az MTA Regionális Kutatások Központja, de a 110 munkavállalóra csak 260 millió forintos állami támogatás jutott, amihez 212 milliós saját bevétel társult. Ugyanekkora létszámhoz ötszörös támogatást kap Szász, nem csoda tehát, hogy több akadémiai intézet vezetése is kereste már a kegyeit, nyilván fél szemmel a hatalmas büdzsére kacsingatva. Az együttműködéssel ugyanis mindenki jól járna: az intézetek újabb forráshoz juthatnának, Szász pedig valóban tudományos kutatásokat tudna végeztetni velük, és azokat intézménye eredményeként mutathatná fel.”

A Nemzetstratégiai Intézetnek egyelőre alapító okirata, szervezési és működési szabályzata, de még helyszíne sincs. Viszont van politikai és nagyvonalú anyagi támogatottsága. Hírek szerint a budai Várban kap majd helyet, ahol mind a Mátyás-templom közelében fekvő Magyarság Házában, mind a Várgondnokságnak helyet adó egykori karmelita kolostorban vannak megfelelő logisztikai háttér és nyílván lesz egy fiókintézmény Székelyudvarhelyen is, ami azért diplomáciai gondokat is felvethet. A tudományos munkát a HVG szakírójának információi szerint Fráter Olivér történész szervezi majd, aki korábban a Fidesz szakértője volt a parlament nemzetbiztonsági, illetve honvédelmi bizottságában. Tevékenységét ezért közelről ismeri Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, a honvédelmi bizottság korábbi elnöke, aki egykor, mint hódmezővásárhelyi polgármester az ottani állambiztonsági akták feldolgozásával is Frátert bízta meg, aki idén lesz 30 éves, 5 éve szerzett diplomát a Károli Gáspár Református Egyetem történelem-magyar szakán, és főbb kutatási területe a kommunista állambiztonsági múlt és Erdély 1916-1919 közötti történelme.

Riba, a cikk tanúsága szerint vélhetően nem találkozott Fráter erdélyi „múltjával”. A székelyudvarhelyiek számára, de csak nem az ő számukra, ez a név máshonnan is ismerősen cseng, a leendő tudományos igazgatót korábbi másik fontos funkciója révén ismerhették meg. Nevezett úr volt 2012 tavaszán az emlékezetes Nyirő újratemetés felelőse, az Országgyűlési Hivatal különmegbízottja, aki 2012. május 25-én Bunta Levente polgármester sajtótájékoztatójának is egyik főszereplője volt. (A sajtótájékoztató hangfelvétele itt meghallgatható.)

Csak remélhetjük, hogy a Nemzetstratégiai Intézet fő- és tudományos igazgatóinak nagyobb sikerélményeket hoz majd a nemzeti stratégiagyártás, mint a tavalyi, balul elsült kampánytemetési kísérlet. Jut eszünkbe: azért – stratégiai intézetteremtés ide vagy oda – ideje lenne a hamvaknak valahol, akár bevallottan is ideiglenes jelleggel, de megadni a végtisztességet. Tavaly április 3-a, a madridi exhumálás óta, túl sok idő telt el. Legyen bármilyen is Nyirő József mai megítélése, a kegyeleti jog őt is megilleti. Ne porosodjon tovább egy urna valahol, valamilyen raktárban. Ha még megvan egyáltalán…

Requiem a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságáért, ismertebb nevén az Anyanyelvi Konferenciáért

Megszólalt a héten az ungvári Balla D. Károly Költő és ungparty webnaplójában elparentálta a Magyar Anyanyelvművelők és Nyelvápolók Társaságát, régebbi nevén az Anyanyelvi Konferenciát, melyet a nemzeti együttműködés kormánya több évtizedes működés után fölöslegesnek ítélt és kimúlásra ítélt. A hontalanság metaforái címmel megírt Balla D. Károly-nekrológ csak megerősítette azt, amit másfél hónapja a pozsonyi Új Szó már némiképp hitetlenkedve előrevetített: miközben Kassán negyvennegyedik alkalommal rendezték meg a Kazinczy Napokat és azon nyelvészek, magyar szakos tanárok és nagyszámú érdeklődő két napon keresztül érdekes, egyszerre tudományos és ismeretterjesztő előadásokat hallgatott, vitázott vagy csak egyszerűen eszmét cserélt a vegyes házasságban felnövő gyermekek nyelvi fejlődéséről, a Kassa környéki nyelvjárásokról a XIX. századi források tükrében, a nyelvről mint humorforrásról, szólásaink történelmi hátteréről, valamint a magyar nyelv megmaradási esélyeiről Kassán – elterjedt a megdöbbentő hír: a Kazinczy napok Csemadok melletti másik védnöke, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága anyagi gondokkal terhelve a megmaradásáért küzd. Azévben nem kapott állami támogatást és várhatóan 2013-ban sem fog egy fillért sem kapni, tehát várhatóan megszűnik. Történt pedig mindez azzal egyidőben, hogy Kollár Péter, a Csemadok kassai elnöke ott arról értekezett: különösen fontosnak tartja az anyanyelvre fókuszáló konferenciát, mert a legutóbbi népszámlálás eredményei alapján az elmúlt húsz évben húsz százalékkal csökkent a szlovákiai magyarok aránya, és ha egy közösség elhanyagolja a nyelvét, akkor fokozatosan megszűnik az önazonosságtudata. (Kassán, a 2011-es népszámlálási adatai szerint 240 688-an élnek, közülük 6 382 fő, azaz az összlakosság 2, 65 százaléka magyar)

Akkor a Felvidék.mában a Máté László Nagyon fáj című, személyes hangvételű vallomásában idézte fel, hogy mit jelentett számukra az elmúlt évtizedekben, a mindig nehéz időkben ’89 előtt és után is az Anyanyelvi Konferencia: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter Keresztury Dezső, Lőrincze Lajos, Czine Mihály, Pomogáts Béla és mások termékeny, igazoló és megerősítő ittlétét és mindenekelőtt a Kazinczy- és  Fábry-Napokat. 

Elmondta azt is a Nagyon fáj írója: Kazinczy és Kassa kapcsán természetes igényként fogalmazódott meg bennük a magyar nyelv művelésének és védelmének az ügye, a stószi Fábry Napok pedig azt szolgálták és szolgálják, hogy Fábry Zoltán életének és gondolatainak szellemében kell „építeni és erősíteni a (cseh)szlovákiai magyar kisebbségi glóbuszt, kapcsolatokat keresni az itteni és odaáti többséggel, illetve határon túli más magyar közösségekkel.” A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának köszönhetően a rendszerváltás után a Fábry Napokon először Felvidéken jöhettek össze az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és nyugati magyarok képviselői és ez az intézmény tette valósággá azt, hogy Budapest mellett Kolozsvár, Szabadka, Ungvár, Lendva, de az angliai, franciaországi, németországi, skandináviai, USA-beli, dél-amerikai magyar műhelyek és ezek képviselői megjelenhessenek a kassai és a stószi rendezvényeken.

A figyelemfelkeltés és segélykiáltás szándékával írt megrázó vallomás nem érte el a döntéshozók ingerküszöbén, a kétségbeesett kísérlet még a sajtó különösebb érdeklődését sem keltette fel. Utolsó reménykedőként a Társaság elnöke Pomogáts Béla fáradtságot nem ismerve próbálkozott és ennek hatására fő-fő magyarságpolitikai illetékesek tettek ígéretet arra, hogy nem mehet veszendőbe az az intézmény, amelyet még Lőrincze Lajos alapított, nagy küzdelmek árán az 1960-as évek végén és amelynek célkitűzése mindig az volt, hogy a Magyarország határain túl élő magyarság anyanyelvi és kulturális identitását segítse őrizni, ápolni, fejleszteni.

Egyetértettek abban is a megkeresett nemzetpolitikai főemberek, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága missziót teljesít és ezt a munkát a riasztó demográfiai adatok tükrében még inkább folytatni kell a XXI. században is. Ők is tudták: az Anyanyelvi Konferencia évtizedeken keresztül a Kárpát-medencei szomszédságban és a nyugati szórványban élő magyarság értelmiségi rétegén, az írókon, költőkön, újságírókon, pedagógusokon, könyvkiadókon, az egyházakon keresztül az egész magyarság számára magyarságpolitikai küldetést végzett és erre ma még inkább szükség van, mint bármikor.

Az ígéretek utóbb hitegetésnek bizonyultak, a minimális összegű anyagi támogatás reménye is elszállt az év végére, amikor kiderült: a 2013-as magyar költségvetés már nem számol a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága létezésével. Ezért írhatta Balla D. Károly személyes hangvételű nekrológjában: „Állami támogatás híján megszűnőben van, vagy legalábbis a korábbi formájában 2013. január 1-től már biztosan nem működik A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, régebbi és közismertebb nevén az Anyanyelvi Konferencia.”

A száraz hangú tényközlés után arról is olvashattunk az ungvári webnaplóban, hogy miként ment végbe a nagy múltú és nem ilyen sorsra érdemesült intézmény jelképes „temetése”: „Nemrégiben pedig levelet kaptam: működésük megszűnése miatt felszámolják raktárkészletüket, a szerzők, ha kell nekik, elvihetik maradék könyveiket. Mozgósítottam Csöngét, Bencével elmentek a világvégi lerakatba, ahol egy magát félreérthetetlen szimbólumokkal körülvevő jobbikos raktárnok kiadta a 100 példányt. Ebből most Csönge tízet hazahozott. Ha valaki szeretne belőle saját példányt, és vagy Ungváron a Vár, vagy Pesten a Visegrádi utcába hajlandó elmenni érte – kaphat belőle féláron (ez lesz utólagos honortöredékem). Aki pedig inkább ingyen olvasná, ide kattintson: A hontalanság metaforái.”

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága felszámolás előtörténetéhez hozzátartozik még egy adalék: az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án egyhangúlag, 339 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. Talán nem fölösleges felidézni az akkori, a parlamenti állásfoglalást üdvözlő kormányközleményt: „November 13. – amely a magyart államnyelvvé tevő törvény 1844-es elfogadásának időpontja – ezután alkalmat ad az oktatási, a tudományos és a kulturális intézményeknek, a médiának, az anyanyelvápolással foglalkozó civil szervezeteknek, közösségeknek a magyar nyelv közös megünneplésére, a hagyományőrzéssel, a nyelvvédelemmel és -fejlesztéssel kapcsolatos tudásuk és szándékaik megjelenítésére, kezdeményezések elindítására.”

Kassa Európa Kulturális Fővárosa: civakodás után bekövetkezik-e újra a lelkesedés?

Megszólalt a héten Szilvássy József, a Népszabadság pozsonyi tudósítója és arról cikkezett, hogy Kassán, a 2013-as év egyik európai kulturális fővárosában az ünnepélyes megnyitó előtt alig néhány nappal a helyi polgárok korábbi lelkesedését a civakodás váltotta fel. Hat évvel ezelőtt, amikor az Európai Unió Tanácsa, a Melina Mercouri egykori görög miniszter javaslata alapján született sikeres kezdeményezésnek köszönhetően, a kontinens kulturális fővárosa címet Marseille mellett Kassa is elnyerte, a helyi polgárok „úgy ujjongtak a bejelentés hallatán, mintha a kelet-szlovákiai megyeszékhely a nyári olimpia rendezési jogát kapta volna meg. Azóta azonban lelohadt a lelkesedésük”. Mindez, alig néhány nappal az ünnepélyes megnyitó előtt sokaknak, köztük a felvidéki magyaroknak is nem kis aggodalomra ad okot, ami helyszíni bejárásra ösztökélte a lap munkatársát.

Benyomásai sajnos visszaigazolni látszanak a félelmeket: mára a hajdan’ volt eufória feledésbe merült és a felszínre került problémák arra engednek következtetni, hogy a 2010-es hasonló státust nyert és félig-meddig kudarcos pécsi projekt sorsára juthat a Máraira is erősen építő Európa idei, „keleti” kulturális fővárosa. A hasonlatosságok Péccsel kísértetiesen azonosak: a szervezőbizottság tagjai közül már többen lemondtak tisztségükről, a szervezést belengik a korrupciós vádaskodások, és már most tudni lehet, hogy a tervezett húsz infrastrukturális nagy beruházás háromnegyede leghamarabb tavaszra készülhet el, vagy még akkorra sem. A sajtó nyíltan cikkezik arról, hogy a meghirdetett programok közül több elmarad és „főleg emiatt a szervezőknek jóval több okuk lesz a szégyenkezésre, mint a büszkélkedésre.”

Pedig az anyagiakban nem volt hiány: azáltal pedig, hogy Kassa elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet, a térség legdinamikusabban fejlődő városává vált. Csak az EKF által támogatott projektekre több mint hatvanmillió – uniós, költségvetési, önkormányzati és szponzori forrásból származó – euró áll rendelkezésre. Idén egymillió látogatót várnak Kassára, ám ez a szám – a jelek szerint – csak a szervezők vágyait tükrözi, a turisztikában jártas szakemberek ennél sokkal borúlátóbbak. Hiába sok itt a látnivaló, gyönyörű a felújított Szent Erzsébet-székesegyház és az óváros, de Kassa nagyon messze van még Ausztriától is és hiába a gazdag helyi kínálat, ha a rövidlátónak bizonyuló szervezők meg a szlovákiai turisztikai szakemberek nem hívták fel kellőképpen a figyelmet a közeli idegenforgalmi nevezetességekre – tolmácsolta egy osztrák szakértő véleményét a Népszabadság munkatársa.

„Elégedetlenek a kassai magyar kulturális és civil szervezetek vezetői is, akiknek a pályázatait vagy lesöpörték az asztalról, vagy pedig kellő támogatás helyett alamizsnát ígértek nekik, amelyről inkább lemondtak, mert eurócentekből képtelenség művészi produkciót csiholni” – kesergett a meginterjúvolt Kollár Péter, a szlovákiai magyarok társadalmi és kulturális szövetsége, a Csemadok városi szervezetének elnöke, aki két évtizeden keresztül igazgatta a Thália színházat is.

Kollár pesszimizmusát nem osztotta a Szilvássy által megkeresett Ján Sudzina, a Kassa Európa Kulturális Fővárosa projektigazgatója. A derűlátó illetékes szerint éppenhogy gazdag a magyar vonatkozású programrepertoár. „Rendezvényeink egyik központi személyisége Márai Sándor, aki akkora szellemi értéket jelent városunknak, mint Franz Kafka Prágának. Január 19-én avatjuk fel az óvárosi Mészáros utca sarkán kialakított Márai teret, elkészült a nagy író felújított emlékszobája, de az érdeklők magyar nyelvű idegenvezető segítségével is felkereshetik azokat a helyszíneket, amelyekről a Kassai őrjárat című művében számolt be. Már megnyílt a szepességi cipszer családból származó kassai építész, a Miskolcon elhunyt Oelschläger Őry Lajos kiállítása, két hét múlva mutatjuk be az életművéről készült tanulmánykötetet. Ugyanakkor vetítik a Szabó Magda regénye alapján készült Az ajtó című filmet, a gálaműsorban fellép a miskolci Ritmiklift rockegyüttes is – összegezte a magyar fesztiválkínálatot a projektigazgató. Véleménye – mi tagadás – csak a felületes szemlélő számára lehet megnyugtató.

 „Sokat beszélnek Kassáról, mióta Európa kulturális fővárosává választották. Kelet-Szlovákia metropolisa, a szlovák Košice mellett azonban a magyar Kassáról alig esik szó: Márait óvatosan adagolják a szlovák közvéleménynek, a reszlovakizáló papírt összetépő neves kassai festőt, Jakobyt és a Rákóczit is megmintázó kiváló szobrászt, Löfflert félig-meddig kisajátították. A történelem kosztümös felvonultatásába még beleillik Bocskai bevonulása és Bethlen fejedelmi esküvője a Lőcsei- házban, mert az már nagyon régen volt. Görgey Te Deumát a dómban az osztrákok fölötti győzelme után viszont alig említik, pedig a tábornok fel-dunai hadserege tele volt szlovák bakákkal” – írta minap a Magyar Hírlap hasábjain Tamáska Péter, és felidézte a Felvidék szerelmesét, Cs. Szabó Lászlót meg Márai kassai regényét a Féltékenyeket és nem kis hiányérzettel azokat a kassai német és magyar polgárokat, akik évszázadokon át meghatározták e táj történeti arculatát, és testüket a régi temető, a Rozália sírjai őrzik.

Hiányérzete van a már említett Kollár Péternek is, akit nem győztek meg a fesztiváligazgató érvei. Elmondta: „A szervezők hivatalosan azt hirdetik, hogy Kassa többkultúrájú, toleráns város, ám a helyi magyar gyökereket és a magyar szót igyekeznek háttérbe szorítani. Elegendőnek tartják az anyaországi behozatalt. Városunk Thália Színháza a szabadkai Urbán András Társulattal és a budapesti Bárka Színházzal koprodukcióban Aeneas története kapcsán a kisebbségi lét dilemmáira hegyezte volna ki a művet, ám a pályázatukra egyetlen eurócentet sem kaptak. Schilling Árpád rendezte volna a Kassai polgárok dramatizált változatát, amelyre ötezer eurót szavaztak meg a rendelkezésükre álló hárommillióból a pozsonyi kulturális tárca illetékesei. A II. Rákóczi Ferencről készült, Egerben már nagy sikert aratott musical kassai változatára is ennyivel akarták kiszúrni a szemünket. Ezért a helyi magyar szervezetek úgy döntöttek, hogy inkább saját erőből nívós Kazinczy Nyelvművelő Napokat szerveznek, és méltó módon emlékeznek meg a Bánk bán kassai ősbemutatójáról, amely 1833-ban volt”.

Hogy a magyarok háttérbe szorultak az mindenekelőtt köszönhető a kassai magyar közösség térvesztésének. 1910-ben Kassa lakosságának 74 százaléka volt magyar, az azóta az ötödik államalakulatba került város mai magyar lakossága alig haladja meg a két és fél százalékot. „Ennél jóval aggasztóbb az a tény, hogy a magyar kulturális intézmények programjait a szervezők egészen egyszerűen lesöpörték az asztalról. Noha a magyar konzulátussal tartják a kapcsolatot, a helyi kezdeményezésekre az EKF költségvetéséből alig jut támogatás.” – állapította meg a Szilvássy riporttal egyidőben megjelent, az Európa Kulturális Fővárosa 2013-ban Košice, és nem Kassa című írásában a Kitekintő külpolitikai portál  újságírója

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között különböző magyarországi szereplők fellépése szükséges ahhoz, hogy Európa Kassa magyar örökségét is megismerje. Ezt a célt szolgálta nemrég Brüsszelben a Mészáros Alajos felvidéki EP-képviselő kezdeményezte „Márai Sándor - Kassa város polgára" című kiállítás, mely hitelesebbé kívánta a szlovák képviselőtársainak felemásan sugallt Kassa-képét. (2012 szeptemberében az EP-ben, szlovák képviselők bemutatták Kassát, mint Szlovákia egyik fontos gazdasági központját úgy hogy a kultúráról jóformán szó sem esett.)

Az ünnepélyes megnyitó rendezvényfolyama néhány programmal már nemsokára, január 18-án megkezdődik, ám a rendezvények igazi tömege másnaptól várja a látogatókat, míg az EKF 2013 hivatalos megnyitójára január 20-án kerül sor a Kassai Állami Színházban. (A Kassa Európa Kulturális Fővárosa magyar nyelvű honlapja itt elérhető)

Nagy lehetőség Kassa számára az Európa Kulturális Főváros év és bízni lehet az ismertetett kételyek ellenére is abban, hogy a civakodás helyét felváltja a korábbi jó hangulat, a lelkesedés és a lokálpatrióta cívismagatartás. Az egyik kezdőrendezvény, egy Márairól elnevezendő köztéravatás pedig akár feledtetheti a nehézkes indulást, főleg ha a kulturális sokszínűség megközelítése és bemutatása erősödni fog és II. Rákóczi Ferenc, illetve Márai Sándor emléke előtt tisztelgő rendezvényekre – mint hírlik – civil kezdeményezések révén is sor fog kerülni. (A Márai teret január 20-án, az EKF programsorozat nyitóünnepségének keretében avatják fel a városi közgyűlés múltév december 10-i határozata alapján.)

A kedvező fordulatra jó esélyt kínál, hogy Kassát a CNN az év legjobb turistacélpontjai közé sorolta. Ezzel a  város Skócia, Rabat, a szubszaharai Afrika, Gettysburg,Amszterdam és Kolumbia társaságába került.

A CNN ajánlója szerint Kassán „a reneszánsz, barokk és szecessziós  építészet elegye lüktet”. Azt sem felejti el megemlíteni, a Kassát az egész világon népszerűsíteni akaró, öt kontinensen sugárzó tévécsatorna  hogy Kassa kulturális európai főváros 2013-as több mint 300 rendezvényei „a szlovák és a magyar örökségből merítenek, a látogatók pedig örülhetnek a zenei fesztiváloknak, színházi eseményeknek vagy éppen az utcai előadásoknak, de javasolja a Fő utcán való sétát különös tekintettel a Szent Erzsébet dómra.”