„Magyar Idők: Drámai pillanatfelvétel Kárpátaljáról, ahol kenőpénz nélkül a tűzoltók nem oltanak tüzet, a kórházakban pedig nem mentenek életet

Megszólalt a héten a Magyar Időkben Borsodi Attila és a napilap hétvégi számában megjelentetett helyszíni riportjában beszámolt arról, hogy Kárpátalján „szinte minden, amúgy ingyenes ellátásért és szolgáltatásért fizetni kell”, mert „a háborút viselő ukrán állam gyakorlatilag elengedte a gyeplőt.” Mindeközben a kárpátaljai magyarság „a végóráit éli, már nemcsak a háború elől menekülő férfiak, hanem az édesanyák egy jelentős része is külföldön próbálja előteremteni a túlélést jelentő anyagiakat. A családok szétesnek, a gyerekeket gyakorta a beteg, idős nagyszülők és az iskola neveli.”

Múltév karácsonyának előestéjén a Magyar Időkben megjelent Kárpátalján a nélkülözés beárnyékolja a karácsonyt címmel egy rövid helyszíni tudósítás arról, hogy a fokozódó nehézségek, az egyre romló életszínvonal ellenére a kárpátaljai emberek is, mint mindenütt máshol, igyekeznek lélekben felkészülni karácsonyra advent idején. A Borsodi Attila jegyezte cikk és annak egyetlen illusztrációja, a Havran Zoltán készítette, Sok gyermek az édesanyja vagy édesapja nélkül tölti az ünnepeket képaláírásos fotó számunkra és minden bizonnyal mindenki másnak is, aki olvasta, szívbemarkolóan megrendítő élményt nyújtott, amit feledni nem lehet.

Az ünnepi készülődés utolsó napjaiban (a cikk december 21-én jelent meg), karácsonykor meg azt követően is, ez a pillanatfelvétel sokszor felötlött bennünk és nem hagy nyugodni ma sem. Nem tudtunk mindegyre nem arra gondolni, hogy miközben másutt az „adventus Domini”, az „eljövetel” időszaka, a karácsonyt megelőző várakozás négy hete hívőknek és nem hívőknek is az örömteli ünnepre készülődés és a bizakodás napjait jelentették, Kárpátalján már megint, mint annyiszor, a magyaroknak és nem magyaroknak, az adventet remény helyett, sajnos inkább a félelem határozza meg.

E sorok írójának, s ezzel bizonyára nem csak ő volt így, a Borsodi Attilának akkor nyilatkozó ottani civil szervezet vezetője által elmondottak, kiegészülve a döbbenetes hatású képi tanúságtétellel, többet mondott el a kárpátaljai honfitársaink embert próbáló sorsának alakulásáról, a fogyatkozó reményeikről és megélt csalódásaikról, a Kárpát-medence más tájain alig elképzelhető mindennapos megpróbáltatásaikról, melyek ellenére mindig jelesre tudnak vizsgázni emberségből és szolidaritásból, mint bármely gazdagon adatolt, meggyőző statisztikai adatokat felsorakoztató, látványos trendgörbékkel megfejelt tudományos értekezés vagy szobatudósi disszertáció.

Hogy mennyire lehet igaz a véleményünk, azt az olvasóra bízzuk. Döntse el ő az alább közreadandó cikkrészlet alapján, mely Borsodi Attilának a szóbahozott karácsonyváró híradásából származik: 

„Bár a média nagyrészt elfeledkezett a területről, semmi új nincs a nap alatt, a helyzet talán rosszabb lett – erről beszélt a Magyar Időknek a Család és Élet civil szervezet vezetője, aki csaknem húsz éve él a határon túl, Munkácson. Popovicsné Palojtay Márta elmondta, hogy miközben nagyjából változatlanok maradtak a fizetések és a nyugdíjak (15-30 ezer forint között), még mindig folyamatosan emelkednek az árak. – Rengetegen várják fűtés nélkül a karácsonyt. A helyzetet a családok nagy része úgy próbálja túlélni, hogy valaki elmegy külföldre dolgozni, és hazaküldi a pénzt az otthon maradottaknak. Így gyerekek ezrei apa vagy anya nélkül karácsonyoznak – közölte a Család és Élet civil szervezet vezetője. Hozzátette: sokaknak a Magyarországról érkezett segítség jelentette, jelenti a fennmaradást, de a tapasztalatok szerint mostanra ezek is jelentősen csökkentek. Popovicsné Palojtay Márta azonban megjegyezte, hogy mindezek ellenére a kárpátaljai nép igyekszik mindenből kihozni, amit lehet. – Amikor az egyházon keresztül tűzifa-támogatást kaptak a falusiak, hálából az általuk megtermelt élelmiszerekből zsákszámra küldtek adományt a városban fenntartott ingyenkonyhára. Mert jót tenni jó, még akkor is, ha az ember maga is rászoruló – fűzte hozzá.”

Az újságírói karrierjét a Napi Ásznál kezdő és a Magyar Nemzetnél folytató (Simicska Lajos lapjánál végzett munkáját 2013-ban a legjobbaknak kijáró Aranytollal ismerték el), majd a „tektonikus változásokat” hozó G-nap után a Magyar Időkhőz átnyergelő Borsodi Attilának a hétvégén megjelent újabb helyzetjelentése, a Drámai végjáték jöhet Kárpátalján – Fizetség nélkül már az életmentő műtétet sem végzik el a kórházakban című riportja a két és fél hónappal ezelőtti adventi tudósításánál is nyomasztóbb olvasmánynak bizonyult. A mostani publikáció az akkori állapotokhoz képest is elkeserítőbb helyzetről számolt be.

A cikkcím nem a zsurnalisztákra olykor nagyon is jellemző hatásvadászatra törekvés eredménye. Amit Borsodi írásának már a sommás felvezetőjében közreadott, sajnos maradéktalanul igaz, túlzás benne semmi, a megdöbbentő tapasztalatait a napilap munkatársa az elmúlt napokban a helyszínen szerezte:

„Szinte minden, amúgy ingyenes ellátásért és szolgáltatásért fizetni kell Kárpátalján, „protekció” nélkül nem oltanak tüzet és nem mentenek életet sem. A háborút viselő ukrán állam gyakorlatilag elengedte a gyeplőt, és mindenki úgy egészíti ki a – rendkívül alacsony – jövedelmét, ahogy tudja. A kárpátaljai magyarság közben a végóráit éli, már nemcsak a háború elől menekülő férfiak, hanem az édesanyák egy jelentős része is külföldön próbálja előteremteni a túlélést jelentő anya­giakat. A családok szétesnek, a gyerekeket gyakorta a beteg, idős nagyszülők és az iskola neveli.”

Ahogy szerzőnk zötykölődik a hírhedten rossz minőségű kárpátaljai utakon és kerülgeti a méretes kátyúkat a Magyar Református Szeretetszolgálat volt elnöke társaságában, aki mellé kísérőnek szegődött el útitársként, megdöbbentő részletek derülnek ki a kárpátaljai 2017-es évkezdet áldatlan mindennapjairól. Beregszász 2015. évi Pro Urbe díjával kitüntetett mecénásánál, Pál Sándornál jobban nem sokan ismerik az itteni rögvalóságot. Ő az, aki évek óta szinte heti rendszerességgel ellátogat Budapestről a térségbe és soha sem megy üres kézzel. Ezúttal is a rászorulók számára hozza a kálvinista segélyszervezet adományait és persze, mások felajánlásait is.

„Ukrajna továbbra is lejtmenetben van – mondja el a beszélgetőtárs az újságírónak –, folyamatosan növekszik az infláció, ­óriási a munkanélküliség, de aki tud dolgozni, az is rendkívül keveset keres. Hiába volt az év elején számottevő béremelés, a pénzromlás miatt hamar elmúlik a korrekció hatása.” A folytatásban közreadott Pál Sándor-monológból kirajzolódó látlelet elképesztő közállapotokat és alig hihető életkörülményeket tár elénk:

„Egyre több a segítségre szoruló, elesett, idős ember, aki magára maradt, mert a gyerekek külföldre mentek dolgozni. Már nemcsak az apukák jönnek át Magyarországra, vagy próbálnak szerencsét Szlovákiában, Csehországban, esetleg Angliában, hanem az édesanyák is. A gyerekeket a nagyszülők nevelik, a rászoruló idős emberek pedig a szociális intézményekben és az egyházaknál kapnak segítséget. Elszomorít az is, hogy nagyon sok olyan család szorul segítségre, amelyik korábban fent tudta tartani magát. Elég egy betegség vagy állásvesztés, és máris borul minden.

Ha ilyen helyzet adódik, akkor nem fizetik be a számlákat vagy éheznek. Télen néha több család is egy házban húzza meg magát. Az emberek nem tudják kiváltani a gyógyszereiket, az egyházaktól kérnek pénzt, de lassan mindenki kifogy a tartalékból. Jellemző, hogy néhány éve az ingyenkonyhákat is a református gyülekezetek tartották fent, de egy ideje már csak adományokból tudják működtetni az intézményeket. A baj az, hogy felajánlásból is egyre kevesebb van. Másfél-két éve, amikor Magyarországon híre ment, hogy a kárpátaljai emberek komoly nehézségekkel küzdenek, akkor sok segítség érkezett, de az intenzitás idővel csökkent. Pedig egyre több támogatásra lenne szükség.

Lassan minden gyermek hátrányos helyzetű az óvodában, iskolában. Az egyik intézménybe kifejezetten nehéz sorsú gyermekek járnak. Vannak köztük olyanok, akiket bent felöltöztetnek, de otthon leveszik róluk a ruhákat, és odaadják a testvéreinek. Más családoknál csak egy-két váltás gyermekruha van, és az használja, akinek a legnagyobb szüksége van rá.”

Bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez a lepusztult és a reménytelenség benyomását keltő Kárpátalja vonzó célpont a kelet-ukrajnaiak számára, mert náluk az életkörülmények még silányabbak. Mint kiderül a riportból: „sokan jönnek közülük ide, mert a terület biztonságos, és közel van az Euró­pai Unió is. Könnyen szereznek vízumot, és már át is jutnak Magyarországra, ami nekik már a „Nyugat”. Mások csak pihenni jönnek Kárpátaljára, ami Ukrajnában az egyik legfelkapottabb megye, sokan látogatják a gyógyfürdőket.”

Borsodi Atilla másik beszélgetőpartnere Nagy Béla, egyházkerületi főgondnok, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Központjának igazgatója volt, immár Beregszászban. Az idén működésének 22. évébe lépő intézmény vezetője, aki 1995-ös alapításától kezdve áll a központ élén sajnos kénytelen megerősíteni, hogy képtelenek megbirkózni a sokasodó igényekkel. Mint mondja: „bár rengeteg adományt kapnak, így sem tudnak mindenkin segíteni.” Nagy Béla és munkatársai muszájherkulesként küszködnek, de tudatában vannak, hogy csak tűzoltásra képesek, kizárólag a nagyon komoly gondok kezelésére vállalkozhatnak, és arra is csak ideig-óráig. S ha mindez nem jelentene eléggé nagy kihívást, erre rátevődik az övön aluli ütés is, mert a hatóságok segítség helyett inkább ártani akarnak és tudnak is: „Próbálják ellenőrzésük alá vonni az érkező adományokat, és lehetőség szerint megcsapolni a rendszert.”

Mindehhez hozzájárulnak azok a bosszúságok, melyekről e rovatban már több ízben is szóltunk korábbi cikkeinkben, s melyeket a meginterjúvolt Nagy Béla ekképpen összegez: „Közben erőltetik a nyelvtörvényt, nyelvcsendőröket kívánnak alkalmazni, erővel akarnak rávenni minket arra, hogy ukránul beszéljünk. Az anyanyelvünket azonban nem lehet egyik pillanatról a másikra eltörölni. Más kérdés, hogy nem is tudnak ukránul tanítani, mert nincs elegendő tanár.”

A két megszólaltatott mondanivalóját Borsodi Attila a helyszínen szerzett tapasztalataival egészíti ki. A beregszászi diakóniai centrumban, melynek ajtaja mindenki előtt nyitva áll (erről többszöri ottlétünkkor személyesen is meggyőződhettünk egykor) a Magyar Idők munkatársának minapi látogatása idején is, egymást váltják a segítségért folyamodó rászorulók:

„Egy fiatal férfi érkezik a diakóniai központba, és segítséget kér. Elmondja, hogy egy ismerőse rosszul lett, kórházba került, ahol megműtötték, és most kómában van. Gyógyszert és más eszközöket vinne be a kórházba, szerencsére az adományokból neki is jut.

A jelenség nem egyedi, Kárpátalján ugyanis az ingyenes kórházi ellátás ellenére szinte mindenért fizetni kell. Szóba kerül egy 8-9 éves kislány esete, aki perforált vakbélgyulladással került be a kórházba. A sebész azonban addig nem fogott hozzá az operációhoz, amíg le nem tették a pénzt a felmerülő költségekre. Még azt is megmondták a szülőknek, hogy hol vásárolják meg a gyógyszereket.

Egy kilencgyermekes anyukától megtudjuk, hogy másfél éve elsodorta egy BMW, emiatt életveszélyes sérüléseket szenvedett. Kórházi ellátásra szorult, de csak úgy került be a kórházba, hogy fizettek érte, enélkül nem akarták bevinni. Az intézmény intenzív osztályán is protekcióval kapott helyet, majd meg kellett venni a gyógyszereket és a kötszereket is.

Az asszony négy-öt napig volt élet-halál között, de hála a sok segítségnek, felgyógyult.”

Borsodi kárpátaljai tényfeltáró riportjában korántsem csak a fenti eset bizonyítja, hogy ebben az uniós ambíciókat dédelgető és e törekvésében sokak által támogatott ukrán államban a mindent átszövő hálapénz és a kaotikus viszonyok a meghatározó ismérvek, minden felülírnak. Olvassuk tovább a Magyar Időkben megjelent helyszíni tudósítást és bármennyire is nehezünkre esik, higgyünk a tanúságtevőnek, akkor is, ha abszurdnak tűnik az, amit mond: Kárpátalján még a tűzoltás is csak kenőpénzzel elképzelhető:

„Hasonlóan kaotikus a helyzet akkor is, ha valahol tűz üt ki. Amikor megérkezik a tűzoltó a helyszínre, akkor a szakember azonnal megkérdezi, hogy tudják-e fedezni a költségeket, mert ha nem, akkor nem lát munkához. A református egyház tűzoltó-egyesületet hozott létre, a tűzoltókocsit adományként kapták külföldről. Az ukrán állam azonban jelezte, hogy a járművet át kell adni a hadseregnek, és majd onnan lehet visszabérelni. De erre is csak akkor nyílik lehetőség, ha egy másik tűzoltóautót is szereznek, ami pedig már a hadsereg használatában marad.”

A most ismertetett Borsodi Attila tényfeltáró riportot is annak a Havran Zoltánnak egy fotója illusztrálja, aki az adventi segélykiáltást is oly emlékezetessé tette számunkra. Ez a kép nem kevésbé lélekbemarkoló. Bármit hozzá tenni fölösleges lenne, önmagáért beszél.

A Magyar Idők kárpátaljai dokumentumriportjának záró részében szerzőnk elkíséri a korábbi interjúalanyait a segélyadományok címzettjéhez, az egyik beregszászi középiskolához. Itt megfaggatja az intézményvezetőt is. Az ő rövid, de lényegre törő beszámolója arról a világról nyújt lesújtó képet, ami valóban ezernyi olyan problémával küzd, melyekkel Kijev nem akar törődni. A jelek szerint számára prioritást inkább a számos sebből vérző, a magyar mellett az orosz, fehérorosz, bolgár, román, lengyel, zsidó és más kisebbségieket diszkriminálni tervezett nyelvtörvény jelent, a nemzeti türelmetlenségtől vezérelt politikacsinálók szerint a többi „jelentéktelen probléma”, nem is érdemel különösebb figyelmet, e téren az államnak nincs is tennivalója.

Hogy mennyire álságos és önsosrsrontó ez a megközelítés az kiderül a Beregszászi 3. Számú Zrínyi Miklós Középiskola igazgatóhelyettesének szavaiból is. Előtte viszont, arról is képet kapunk, hogy mivé lett 2017-ben a nagy múltú Vérke-parti hajdani szabad királyi város, a történelmi Bereg vármegye egykori székhelye, melyet a Rákóczi szabadságharc bölcsőjének tekintenek joggal, ahol Kárpátalja települései közül a legnagyobb magyar közösség él és egyben nemzeti színháza és főiskolája révén is jelentős magyar kulturális központ.

„Miután eldől, hogy a most érkezett adományok melyik intézménybe kerülnek, a Nagy Béla és Pál Sándor vezette delegáció a Beregszászi 3. Számú Zrínyi Miklós Középiskola felé veszi az irányt, és füzeteket, íróeszközöket visznek a rászoruló gyermekeknek. Az intézménybe a belvároson keresztül vezet az utunk, így elénk tárul Beregszász egykoron impozáns, mára alaposan lepusztult központja. Jellemzően macskaköves utakon, felújításra váró épületek között haladunk végig. Az utak mellett nem látunk füves árkokat vagy parkokat; látszik, hogy Ukrajnában ma csak arra költenek, amire nagyon muszáj – vagy még arra sem.

A Zrínyi Miklós középiskola épülete ugyan elfogadható állapotban van, de a bejárat előtti téren és az ahhoz vezető lépcsőn feltöredezett a beton. Többek szerint nem az idő vasfoga ette meg, hanem kispórolták belőle a cementet. Elkeserítő, hogy miközben az iskolába egyre kevesebb diák jár, a hátrányos helyzetű gyermekek létszáma folyamatosan növekszik. Mészáros Leszja igazgatóhelyettes tájékoztatása szerint 68 olyan gyermek tanul az intézményben, aki nagycsaládban, szegény körülmények között él. Közülük több mint húsznak a szülei munkanélküliek, segélyből tengődnek. Persze sok olyan gyermek van, aki papíron nem számít hátrányos helyzetűnek, de valójában az. Az adományokra már csak ezért is szükség van. A segítség rendre a református egyháztól érkezik, de idén a katolikus templomtól is kaptak támogatást, gyógyszert, injekciót és más eszközöket.

– Bár az iskolában van nővér, sem az önkormányzat, sem az állam nem finanszírozza a költségeket. Az iskolai kasszából sem futja rá, a szülőktől is hiába kérünk pénzt, ezért nagy szükség van az adományokra – mondja Mészáros Leszja.”