Duray Miklós: 2004-ben „a tudatos viszálykeltők” „csőbe húzták Orbán Viktort is, aláíratták vele a népszavazási kezdeményezést. Annyira erőszakosak voltak, hogy nem tudott előlük kitérni, végül beadta a derekát.”

Megszólalt a héten az MSZP elnökének Mesterházy Attilának kolozsvári bocsánatkérése apropóján Duray Miklós a Felvidék.mában és az Echo tévében is és – egyebek mellett – arról is értekezett: „Én igazából azt hiányolom, hogy a nemzetpolitikában nem tudunk visszatérni a közmegegyezéses állapothoz. A külön-külön való pártpolitikai megközelítések között van hasonlatosság, de a közmegegyezés helyetti versenyfutás elvezethet a nemzetpolitika halálához, bukásához.”

Bármennyire is meglepő, ez a magyarországi közmegegyezést hiányoló és az 1998 előtti állapotokhoz való visszatérést szorgalmazó Duray kijelentés kísértetiesen egybecseng, egy másik, szintén ezen a héten megszólaló véleménnyel, a liberális Eörsi Mátyásnak a HVG-ban közreadott élménybeszámolójavégkövetkeztetésével. Eörsi cikkében egy litvániai nemzetközi konferencián való részvétel kapcsán fejtette ki: elfogta az irigység azt látva, hogy abban a Litvániában, ahol a magyarországihoz hasonló mély szakadék tátong jobb- és baloldal között, a közelmúltban megbukott jobboldali kormány miniszterelnökét, külügyminiszterét és vezető külpolitikusait mind-mind meghívta erre a tanácskozásra a nemrég beiktatott baloldali Algirdas Butkevičius kormányfő… és az ellenzékbe szorult politikusok mindegyike el is fogadta a meghívást. „Eljöttek, mosolyogva ültek le immár a mellékasztalokhoz, és úgy szóltak hozzá a vitához, mintha…- mintha mindannyian egy ország politikai közösségéhez tartoznának” – csodálkozott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése liberális frakciójának 2002 és 2009 közötti vezetője. Majd rádöbbent arra, amit az amúgy vele nem sok mindenben egyetértő Duray is kimondott és hiányolt. Ami természetes kellene, hogy legyen: Elámultam. Így is lehet? Csudát. Csak így lehet! Amúgy ez éppen az elmúlt 20 év első felében – pontosan 1998-ig – nálunk Magyarországon is így volt. Lehet, hogy egyszer képesek leszünk visszatérni legjobb hagyományainkhoz?”

A legjobb hagyományokhoz való visszatérést szorgalmazza ez a két, gyökeresen eltérő felfogást valló és a ma már háttérbe szorult politikus. Mindkettő a ’98 előtti, nemzeti konszenzuskereső törekvéseket tekinti a követendő példának és az akkori alapokról való újraépítkezést szorgalmazza, azon a két területen, mely elválaszthatatlan, és amelyben a két megszólaló rendelkezik nem is kevés tapasztalattal: Eörsi a külpolitikában, Duray pedig a magyarságpolitikában. És ez jelzés- és üzenetértékű…

Duray Miklós azzal, hogy a magyar nemzetpolitika legpozitívabb korszakának nevezte az Antall-, a Boross- és a Horn-kormányok időszakát, nem tagadta meg korábbi önmagát: azon kevesek közé tartozik, akik emlékezetét nem tették szelektívvé aktuálpolitikai megfontolások, netán megfelelési kényszerek. Legfeljebb, csak akkor, ha egyvalakiről, a „nemzet miniszterelnökéről” van szó, akinek személyéhez nem képes nem elfogultan viszonyulni. Ennek árulkodó tanújelét is adja az eszmefuttatásában: miután áttekinti az 1998 utáni időszak nemzetpolitikáját, és nem fukarkodik a bírálatokkal két ciklus szocialista-liberális adminisztrációjával szemben, majd pálcát tör a 2004. évi decemberi népszavazási komédia jobboldali szekértolói és felelősei fölött is, ráébred a csapdahelyzetre. Sebaj, jöhet a logikai bukfenc és a gyermeteg magyarázat, a „jó király, rossz tanácsadók” teória megmosolyogtató előrángatása. Érvelése ezen a ponton már-már kínosan mulatságosba csap át, mert ekképp fogalmaz: 2004-ben „a tudatos viszálykeltők” „csőbe húzták Orbán Viktort is, aláíratták vele a népszavazási kezdeményezést. Annyira erőszakosak voltak, hogy nem tudott előlük kitérni, végül beadta a derekát.”

Aki döntött akkor, és azóta is dönteni szokott a Fideszben, azt nem kellett, őt nem lehetett „csőbe húzni”. Sem 2004-ben, sem máskor!

(Vélhetően nemcsak a szemleíró emlékszik az előzményekre. Többek közt arra is, hogy eredetileg maga a Fidesz, sem volt a patrubányi népszavazási kezdeményezés buzgó támogatója, sőt maga a népszavazást kezdeményező Patrubány Miklós és a 2000 utáni Magyarok Világszövetsége is mindig vörös posztó volt a fideszesek szemében. Orbán is ellenségesen viszonyult – és tegyük hozzá joggal – a jobbsorsra hivatott és Patrubányék által lenullázott szervezethez, hiszen egy MÁÉRT-ülésen, 2000. december 13-a délelöttjén maga is  "nemzetpolitikai értelemben kockázati tényezõnek" nevezte az MVSZ mûködését. Talán van, aki arra is emlékszik még, hogy abban az évben, 2000 májusában elnökválasztás volt az MVSZ-ben és Orbán Viktor leplezetlenül kampányolt a világszövetségi közgyűlésen Boross Péter ex-miniszterelnök mellett, akinek a javára maga Duray is visszalépett (a kormányfő olyan elnök megválasztására szólította fel az egybegyűlteket, aki "alkalmas arra, hogy együttműködjék a polgári kormányzattal"), de a választás harmadik fordulójában Patrubány hét szavazattal legyőzte az egykori miniszterelnököt. Ilyen előzmények után érthető is volt az akkori kormánypárt MVSZ és Patrubány-ellenessége. Sőt ne feledjük azt a fejleményt sem, hogy a Patrubányt 2001. májusáig támogató MVSZ tiszteletbeli elnök, Tőkés László is megvonta akkor a bizalmat földije patronálásától és visszalépett az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztségétől is, azzal az indoklással, hogy a külhoni állampolgárság forszírozásával a szervezet "partizánakciót" indított az Orbán-kormány státustörvény-tervezetével szemben, és maga "politikailag ellehetetlenül-ne", ha továbbra is Patrubányt támogatná.

Végül nem érdektelen, ha azt is felidézzük: még 2004 nyarán is viták voltak e kérdésről a párton belül, hiszen míg Kövér László választmányi elnök a 2004-es Bálványosi Nyári Szabadegyetemen éppen a fenntartásait hangoztatta az MVSZ szorgalmazta állampolgársági népszavazást illetően, ezzel szemben és ugyanott, Orbán Viktor már azt közölte, ő támogatja a kettős állampolgárság intézményét, nem tagadva azt sem hogy saját pártján belül megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények.)

A legújabbkori magyarságpolitika egyik legemblematikusabb alakjának az elmúlt napokban, az MSZP erdélyi Canossa-járásának apropóján született elemzése, az elmúlt hét talán legfontosabb magyarságpolitikai írása. Még akkor is igaz ez, ha Duray egyes állításaiban érződik az említetten túl is az elfogultság, sőt bizonyos megfogalmazásai egyenesen vitára ingerlőek lehetnek. Összességében viszont elmondható: publicisztikája kiemelkedik abból a januári cikkáradatból, ami ellepte a magyar sajtót, amikor majd’ mindenki, boldog és boldogtalan „szakértett”, cikkezett, elemzett pro- és kontra, blogolt, kommentelt az MSZP erdélyi látogatása és  Mesterházy bocsánatkérése okán. Sőt volt olyan akkori kulcsszereplő is, aki  nyilat-kozatban próbálta védni a védhetetlent.

Azt pedig külön is a javára kell írnunk a felvidéki politikusnak, hogy nemcsak a Felvidék.mában közölt, Az MSZP éghajlati színeváltozása című cikkében idézte fel a 2004-es decemberi népbutítás előzményeit és valamennyi politikai párt és leginkább a fő felelősséget viselőnek tartott Alkotmánybíróság kártékony, képmutató hozzáállását, illetve mutatott rá a sokak által ma is szándékosan elhallgatott akkori tényekre, hanem a mindenkit elmarasztaló véleményét, az ilyenfajta hangra nem igazán fogékony Echo tévében is el akarta mondani.

A stúdióbeszélgetésben Duray kifejtette: „a nemzetpolitika nem most csapott át pártpolitikába, hanem évekkel ezelőtt. Legdurvábban éppen 2004-ben az állampolgárságról szóló népszavazás idején.” – majd hozzátette: „Úgy látom, a nemzetpolitika azóta sem tud szabadulni a pártpolitika bűvköréből, illetve azóta nem engedik ki a pártpolitikusok a pártpolitikai befolyás alól. Érdekes módon a kilencvenes években szintén jelen volt a pártpolitika, de egy olyan helyzetet sikerült teremteni, hogy létrejött egy megegyezés 1996-ban az első magyar-magyar csúcstalálkozó alkalmával. Ez a megegyezés szűnt meg tulajdonképpen 2002-ben, és 2004-ben átcsapott durva pártpolitikába, azaz, a magyarországi pártoknál ellenkező pólusába jutott a nemzetpolitika megközelítése.”

Arra a kérdésre pedig, hogy ez a tendencia szerinte érvényes–e a Fideszre és a KDNP-re, Duray nem habozott kimondani: „Nem mentes ettől egyetlen magyarországi párt sem, főleg nem a parlamenti pártok.”

Az MSZP éghajlati színeváltozása címmel közreadott Duray írásban a szerző egy elvi álláspont megfogalmazást követően  („A bocsánatkérés és a megbocsájtás baráti lépés. A kérelmező részéről is és a megbocsájtó felől is. Az embernek, az egyénnek erkölcsi kötelessége bocsánatot kérni, ha bűnözött, és kötelessége megbocsájtania a bűnösnek.”) a teljes publicisztikáját a következő kérdésnek rendeli alá: „De mi volt előtte és mi lesz ezután?”

Terjedelmes fejtegetésében Duray elmondja, hogy „a katyvaszt a Magyarok Világszövetségében főzték, szerintem nem egyszerű szemellenzős túlbuzgóságból, hanem alaposan megmártózva a titkosszolgálatok mocskában”, hiszen miközben a „térségünk ügyeiben tájékozott emberek az 1990-es évek vége felétől tudták, hogy még érvényben vannak az 1960-as évek elején kötött államközi szerződések a kettős állampolgárság kölcsönös tiltására vonatkozóan… ennek ellenére a Magyarok Világszövetségének a 2000. évi tisztújítás előtti gátlástalan alelnöke a státustörvénnyel szemben a kettős állampolgárságot szorgalmazta, noha a státustörvény alapelve az volt, hogy lehetőleg  fel kell oldani minden feszültséget.”

Miközben „minden józan gondolkodású, tisztességes ember tudhatta, hogy ez a kezdeményezés ilyen közhangulatban csak olaj a tűzre, bukásra van ítélve, mert a Magyarok Világszövetsége részéről a kezdeményezőknek nem a megbékélés és nem a nemzetegyesítés állt az érdekükben” a tudatos viszálykeltők a „csőbehúzott” Orbán mellett váratlan szövetségest találtak, mégpedig a legfőbb taláros testületben is.

Kitérve az akkori budapesti Alkotmánybíróság dicstelen asszisztálására, szerzőnk kifejti: „A magyarországi alkotmánybíróság is eljátszotta ebben az ügyben a nemzetromboló szerepét, amikor tovább engedte a népszavazás ügyét, pedig a későbbi alkotmánybíróság bírái egy részének az a meggyőződése, hogy szakmai okokra hivatkozva a taláros testület megakadályozhatta volna ezt az össznemzeti csúfságot. Ha másként nem, legalább azzal az ürüggyel, hogy az állampolgárság kérdése az alapvető jogok körébe tartozik, amiről nem lehet népszavazást tartani”.

Ez a döntés tette lehetővé – állítja felvidéki megmondóemberünk, –  hogy a „rendszerváltozás kezdete óta 2004-ben jutott Magyarországon a nemzetpolitika először csődhelyzetbe, amire az MSZP és az SZDSZ tette fel október elején a trágyaszaftos koronát, a két pártelnök hivatalos találkozóján”, amiről ma se tudni, hogy „melyiknek a kezdeményezésére döntöttek úgy, hogy párt- és kormánykampányt indítanak a népszavazás ellen.”

Nem kevés indulattal Duray így folytatja: „Amikor Mesterházy Attila mindezért csaknem tíz év múltával bocsánatot kér, akkor a bűnlajstromot is fel kellene sorolnia, meg azt is, hogy ezt követően szűnt meg hat évre a Magyar Állandó Értekezlet, számolták fel a Határon Túli Magyarok Hivatalát, szüntették meg az Illyés Közalapítványt, zilálták szét a státustörvény intézményeit és járatták le erkölcsileg a státustörvény intézményrendszerét. Ezek a bűnök akkor is terhelik az ő pártját, ha a gyászvitézek közül néhányan már átültek a Demokratikus Koalícióba, de mennyien rejtőznek még közülük a soraikban – nem sorolom...Mi mellékszereplők, akik arra törekedtünk, hogy elrontsuk a titkosszolgálatok és segítőik, az akkori magyarországi kormánypártok nemzetellenes játékát, mókuskerékben tapostunk. Ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet jóvátenni. Viszont utólagosan lehet helyesbíteni, módosítani a korábbi irányultságot és lehet élni a jószolgálat lehetőségével.”

A felvidéki magyar kisebbségvédelem legmarkánsabb képviselője végül hitet tesz egy másik elvi kérdés mentén is, amit sajnos, aligha fognak az érintettek meghallgatni: fogadalomtételre szólítja fel a budapesti parlamenti erőket, mely fogadalomnak így kellene hangoznia: nem folytatunk pártkampányt a határon túliak körében. Ezt ugyan minden pártra ki kellene terjeszteni, de penitenciaként elsősorban az MSZP-re és a DK tagjaira” – teszi hozzá a mára a Nyugat-magyarországi Egyetemen oktatójává lett Duray Miklós.

Amit legalább ennyire fontosnak tartott cikkében kiemelni, azt is csak egyedül nála, a mindenkor össznemzetben gondolkodó, soha nem percpolitikus Duraynál olvashattuk: „Romániában a közigazgatás átszervezésében hasonló események zajlanak, mint Szlovákiában 1994 és 2000 között. A felvidékieknek senki sem segített abban, hogy legalább egy magyar régiót kialakíthassanak. Itt az alkalom, kedves magyarországi politikai pártok, ne hagyjátok veszni Erdélyt! Nem bocsánatot kell kérni, nem az erdélyi himnuszt kell énekelni, hanem segíteni, hogy legyen legalább három magyar régiója Romániának, amelyekből egy a Székelyföld – ha már másutt mindent elvesztettünk.

Egyebek között javaslom a magyarországi politikai pártoknak: A határon túli magyarokkal való egyenrangú kapcsolattartásnak léteznek az intézményei: Magyar Állandó Értekezlet, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Ezeket kell működtetni. A harmadik fórum hiányzik, a magyar köztestület, ami összefogná a világ magyarságát, tennivaló van bőven!”

Goldschmied József, a magyar nemzeti kultúra napszámosa soha nem adja fel

Megszólalt a héten  Goldschmied József, a budapesti Égtájak Egyesület elnöke és a horvátországi Magyar Egyesületek Szövetsége (MESZ) honlapján közzétett interjúban elmondta: folytatni akarja azt a szerteágazó tevékenységet, amit 18 évvel ezelőtt elkezdett, mert azt abbahagyni azt nem szabad és nem lehet.  Folytatni kell, amibe 18 esztendeje belevágott – ­mondja az Égtájak Egyesület szerény, a Kárpát medence majd’ minden magyaroklakta szegletében szeretve tisztelt és becsült  Goldschmied Jóskája – annak ellenére is, „hogy bizonyos erők a mi tevékenységünket meg akarják szüntetni.”

Az Égtájak Fesztivál elindítója csaknem két évtizedig szervezte a külhoni magyar fiatalok legnagyobb találkozóit és hozta Budapestre, a Tháliába a határon túli magyar színházak produkcióit, mígnem a hatalom fura urai 2010-ben, indoklás nélkül, nyugdíjkorhatárának betöltése előtt nem sokkal, megszüntették a munkaviszonyát. Talán jobb is, hogy elmaradt egy mondvacsinált, suta és gyáva „magyarázat”, hiszen bármit is mondott volna az, aki egy ilyen döntést meghozott, annak fél szavát se lehetett volna elhinni. Nem adott volna neki hitelt se az érintett, de egyetlen magyar rendezvény- vagy művelődésszervező, színművész vagy műkedvelő színjátszó, amatőr táncos és profi zenész se, se Kolozsváron. se Zentán, se Pélmonostoron, se Beregszászban, se Észak-Komáromban se Újvidéken és sehol máshol sem, azok között, akiket a jósorsuk valaha is összehozott a rendszerváltás óta eltelt korszak egyik legnagyobb hatású, nemzeti elkötelezettségét cselekedetekkel bizonyító Goldschmied Józseffel, az össznemzeti kultúra köztünk élő „nemzet-napszámosával.”

A Kárpát-medencében és azon kívül élő magyar közösségek, amatőr és hivatásos művészeti együttesek magyarországi bemutatkozásának „örökmozgó” lelkes szervezőjét, aki az „utolsó békeévében”, 2009-ben 29 országból már mintegy 800 fiatalt hozott az „anyaországba” a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar fiatalok találkozójára és közben missziót teljesítve kezdeményezte és irányította és szervezte 13 évadon keresztül a határon túli magyar hivatásos színtársulatok rendszeres budapesti vendégjátékát a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek sorozat keretében  –  látni se akarták többé e merénylet kitervelői a külhoni kultúra tájékán, de nagyot tévedtek.

A szakma is megszólalt, de úgy tűnt hiába. Az érthetetlen és embertelen lépést követően, melyet követően – amint azt a Revizor kritikai portál színikritikusa találóan megjegyezte – „nem voltak tüntetések, petíció-aláírások, de sokak fájó szívvel vették tudomásul, hogy a budapesti színházi élet egy fontos szelete eltűnt, hogy a hazai színházi szakmától elvették, vagy legalábbis minimálisra szűkítették a kitekintés, a kapcsolattartás e jól bejáratott lehetőségét. E határozat azonban mindenekelőtt (nem az első) igen rossz üzenet a határon túli magyar színházaknak: a magyarországi kultúrpolitika nem kíváncsi rátok.”

De szerencsére ez nem maradt így, mert Goldschmied Józsefet nem abból a fából faragták, ki könnyen feladja. Az élete értelmét elorozni szándékozóknak a maga csendes és következetes kitartásával, a jó ügyet és azt jól szolgálni akarók konok elszántságával elérte, hogy újra lehessen budapesti bemutatkozási lehetősége a határon túli magyar teátrumoknak: a József Attila Színházúj igazgatója, Nemcsák Károly vállalta ezt a feladatot, de azt is, hogy partneréül fogadja a nagy tapasztalatú, közvetlen, mindenki iránt nyitott és humorát mindig, minden helyzetben megőrző Goldschmied Józsefet.

A horvátországi Magyar Egyesületek Szövetsége honlapszerkesztőjének nyilatkozvaazÉgtájak Egyesületelnöke elmondta, hogy szakmai egyeztetést folytatni jött Pélmonostorra, a település nevét viselő magyar kultúregyesülettel és annak az ötletnek az előkészítésén ügyködik, amelyet  a nyár folyamán kíván megvalósítani: szeretné, ha az egyetlen drávaszögi város otthont adhatna az Égtájak Művészeti Találkozónak, esetleg egy ifjúsági találkozónak is, melyet abból az alkalomból szervezne, hogy a nyáron Horvátország az EU teljes jogú tagjává válik. Elmondta azt is: az anyagi fedezet még nem áll rendelkezésre, de ő hisz a sikeres pályázatokban, amivel maga az egyesület is, meg a sok-sok reménybeli résztvevő fiatal amatőr művész is próbálkozni fog, akit szintén bíztat a pályázatkészítésre. Ismerve Goldschmied Józsefet és mindazt, amit eddig a Kárpát medence magyar fiataljainak az életre szóló élményt nyújtó találkozók érdekében eddig mindig megtett, ha szűkebb pátriájában ma nem is engedik, de a Drávaszögben biztosan lesz nyári összmagyar ifjúsági találkozó. És az is biztos, hogy ennek a négy-öt napra tervezett együttlétnek augusztus derekáig meg kell történnie, mert sietni kell majd az új helyszínre – mondja az interjúalany: „Kolozsváron nagy Szent István-napi ünnepség lesz, ahova rengetegen  mennek  majd  velünk együtt.”

Pélmonostorról Szamosújvárra vezet majd az útja az Égtájak Egyesület mindenesének – árulta el a következő uticélját a horvátországi honlapnak Goldschmied József. Azóta tudjuk, a Téka Alapítvány 20. születésnapján már társrendezőként és vajdasági fiatal vendégszereplők mentoraként köszönthették őt a szamosújvári művelődési alapítvány múltheti születésnapi rendezvénysorozatán. („Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.” – szólt erről egy kolozsvári napilap tegnapi tudósítása) Aztán következik a zentai Énekelt Versek Fesztiválja és a többi „kisebb volumenű Égtájak esemény az év folyamán” – mondja végezetül interjújában Goldschmied József, aki otthon érzi magát mindenütt a Kárpát-medencében, mert mindenfelé ismerik és szeretik, és mindenki nagyra becsüli őt. Lehet, hogy ezért tették őt idejekorán lapátra azok, kiknek ez a sikerélmény nem szokott megadatni?

Magyarnak lenni a Muravidéken

Megszólalt a héten Horváth Ferenc, a szlovéniai magyarok csúcsszervezetének vezetője és a lendvai Népújságban, elnöki mandátuma felénél mérlegkészítésre vállalkozott.A muravidéki magyarság nemzeti alapon történő önszerveződésének és politikai érdekérvényesítésének legfontosabb intézménye, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség Tanácsa (MMNÖK) élén 2011. januárja óta álló Horváth Ferenc interjújában szól a szlovéniai magyarság jelenlegi állapotáról, az aktuális politikai helyzetről, a költségvetésekről és leginkább a két év sikereiről meg kudarcairól.

A szlovéniai magyar közösség helyzetét a többi Kárpát-medencében kisebbségben élő honfitársaink lehetőségeihez képest a legkedvezőbb jogi-politikai feltételek határozzák meg. Az ország alkotmánya, az olaszokkal együtt, a magyarságot őshonos közösségnek tekinti és egy képviselői helyet biztosít a számukra a parlamentben. Az öt muravidéki, nemzetiségileg vegyesen lakott községben (Lendva, Dobronak, Alsómarác, Hodos, Sal) ahol a szlovéniai magyarság 83,5  % százaléka él, kiépülhetett a régiónk legteljesebb magyar kulturális autonómiája és imponáló a közösségi, különösen a kulturális élet.  A MMNÖK alapítója és működtetője a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézetnek, amelynek felelőssége a Népújság című magyar nyelvű hetilap kiadása valamint a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek, amelynek fő feladata a Muravidéken élő magyar nemzeti közösség kulturális tevékenységének ápolása és közvetítése. Ellátja továbbá a MMNÖK – szintén társalapítóként – a lendvai Kétnyelvű Középiskolában és a szintén Lendva székhelyű Művelődési és Promóciós Intézetben isa szlovén alkotmány és törvények által biztosított külön jogok, valamint a különféle nemzeti igények és érdekek érvényre juttatását – egyszóval mindazt, ami a többi, kisebbségben élő magyar közösségek számára jobbára csak elérendő célként fogalmazódik meg.

Ugyanakkor már-már ideálisnak tűnő kép csalóka, hiszen a magyar lakosság aránya mára annyira lecsökkent a Mura mentén, (a legutóbbi népszámláláskor 6243 fő vallotta magát magyar nemzetségűnek és  7713 fő jelölte meg a magyart anyanyelveként) hogy a joggal elismerésre méltó szlovéniai nemzetiségi politika sem tudta/tudja ellensúlyozni az egyre erősödő asszimilációs tendenciákat.

Érthető, hogy ebben az ellentmondásos léthelyzetben az elmúlt két évben Horváth legfontosabb tennivalójának az identitás-megőrzésben kulcsszerepet betöltő művelődési közösségi rendezvények megszervezését tekintette. Ezért gond az elnök számára éppen az, hogy Szlovéniában is a gazdasági helyzet romlását először a kultúra sínyli meg. Mint mondja: „a kultúra kivételével gyakorlatilag minden önkormányzat és intézet költségvetése legalábbis nominálisan a válság előtti szinten maradt, ami a jelenlegi helyzetben, az országos szinten történő megvonások, költségcsökkentések közepette mindenképpen eredménynek számít.”

A jogi-politikai rendezettség viszont nem jelenti azt, hogy az anyagi források is automatikusan biztosítottak a muravidéki magyarok számára. Az elnök kudarcként élte és éli meg, hogy – mondja Horváth – „a jogaink gyakorlati érvényesítésén igazából nem tudtunk javítani”, mivel az államigazgatási bürokráciában „van néhány személy, aki semmiképpen sem hajlandó megmozdítani a fogaskerekeket, mert a jelenlegi helyzet kedvez nekik. Ők azok, és ezért joggal elmarasztalható az illetékes kormányszerv, a Nemzetiségi Hivatal is, – mondja Horváth – akik kihasználva az ingatag politikai viszonyokat (az egykor mintaországnak számító Szlovéniának ma nemcsak gazdasági, hanem politikai válságokkal is szembesülnie kell) már-már szabotálják a jogszerű támogatások kiutalását.

A jelenség aligha szlovén-specifikus, hiszen a nyilatkozó más  szomszédországokbólis jólismert gondokat említ, amikor az átalakulások vesztese mindig fővárostól távol eső végeken élők lesznek: „A Nemzetiségi Hivatal átalakulása miatt sajnos eddig nem tapasztalt bonyodalmak keletkeztek. A pénzügyesek sajnos szűken nézik a dolgokat, nem a tartalmat részesítik előnyben, így az is felmerült bennük, hogy a községi magyar önkormányzatok finanszírozása legyen pályázati úton meghirdetve. Ezt visszautasítottuk és megegyeztünk abban, hogy 2013-ra marad a régi rendszer. Ez a rendszer sem hibátlan, de legalább mindenki részéről elfogadható.”

Az elmondottak hátterét megvilágítandó, el kell mondani, hogy Szlovéniában a magyar és a többi nemzetiség számára az egyik legnagyobb sérelem akisebbségek gazdasági alapjának két éve húzódó és mára holtpontra jutott ügye. A kisebbségi szervezetek megállapításai szerint az eddigi erőfeszítések, a különböző tárgyalások és határozatok nem hoztak megfelelő eredményt, a rendszert egyszerűen nem tartják hatékonynak. Mind az olasz, mind a magyar kisebbségi szervezetek úgy gondolják, a kisebbségek gazdasági alapjáról, az eszközök irányításáról az érintetteknek kellene dönteni, de törekvéseiket különböző álindokokkal meggátolják. Éppen Horváth, a MMNÖK Tanácsának elnöke volt az, aki a Göncz László irányította parlamenti bizottság nemrég tartott ülésén keresetlen szavakkal nyilvánított véleményt: „az állam, illetve az illetékes minisztérium gyakorlatilag bizalmatlanságot mutat a kisebbségi szervezetek felé, nem hajlandó átadni az elvileg a kisebbségek számára elkülönített összeget felhasználásra.”Ez a sarkos megfogalmazás is hozzájárult ahhoz, hogy a törvényhozók döntöttek: a készülő nemzetiségi törvényben határozzák meg pontosabban a végrehajtás hatékonnyá tételét.

Végül a mandátuma második időszakát kezdő Horváth Ferenc az interjúban szól az anyaországi támogatásokról is. Abban a helyzetben, ahol a szlovéniai és a magyarországi összegek aránya megközelítően 65:35 százalék, az utóbbiak jelentősége elsősorban abban áll, hogy a budapesti segítség ténylegesen a magyar közösség használja fel a programjaira, míg Ljubljana a magyar önkormányzati szervezetek fenntartását és működtetését biztosítja. Így lehetővé vált – és ez reményekre jogosítja fel az lendvai Népújságnak nyilatkozó MMNÖK Tanácsának elnökét,– hogy mandátuma második időszakára is óvatos derűlátással tekintsen.