„Nagykép Németországtól a Kanári szigetekig: miért megy el a magyar, és miért nehéz hazatérni?”  

Megszólalt a héten a Heti Válaszban Élő Anita és a Kitántorog egymillió című oknyomozó riport-összeállításában körbejárta annak a nemrég nagy vihart kavart felmérésnek a sokkoló adatát, mely szerint a magyar felnőttek 15 százaléka (mintegy 1,2 millió ember) vándorolna ki Magyarországról. A szakemberekkel folytatott beszélgetéseiből kiderült, hogy ez nem igaz, de ettől még komoly a baj, mert százezrek valóban azt tervezik, hogy külföldön boldoguljanak.  Nemcsak olyan kínzó kérdésekre kereste és találta meg a választ, hogy miért nem tudja megtartani az ország a szakembereit, miért kelnének tömegek útra, amikor jók az otthoni gazdasági mutatók, emelkednek a bérek, a munkanélküliség pedig mélyponton van, és hogyan lehetne védekezni a >>migránsállások<< szívóhatása ellen, hanem néhány megrázkódtató egyéni sorstörténeten keresztül mutatta be: a remélt hazatérés az érintettek többsége számára hamis illúziónak bizonyul.

A múlt hónap közepén valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt a Publicus Intézetnek a friss felmérése, mely több mint 1000 fő megkérdezésével készített reprezentatív közvéleménykutatásban vizsgálta a magyar felnőtt lakosság kivándorlással kapcsolatos véleményeit. A felmérés eredményeinek közzététele azért ért fel egy hidegzuhannyal a magyar társadalom számára, mert abból az derült ki: „Nagyságrendileg 1,2 millió fő tervezi, hogy a jövőben külföldön vállal munkát - a fiatalok körében különösen magas, majd' 40 százalékos ez az arány; ez kb. 530 ezer főt jelent. Ők leginkább az alacsony fizetéseket, a bizonytalan jövőt, és a hazai közélet viszonyait említik okként. A megnövekedett kivándorlásért a legtöbbek szerint az alacsony fizetések, a Fidesz kormány és Orbán Viktor, valamint a rossz gazdasági helyzet a felelősek. Tízből hat megkérdezett tapasztalja, hogy munkaerőhiány van a környezetében. Ez elsődlegesen az egészségügyben, a kiskereskedelemben, és a vendéglátóhelyeken okoz gondokat a válaszadók szerint. A munkaerőhiány elsődleges oka az alacsony fizetések, és a külföldön munkát vállalók - mondják a megkérdezettek.”

A felmérésben résztvevőknek átlagosan majdnem hat közeli családtagja, vagy ismerőse vándorolt már el az országból, és lényegében ugyanennyien vállaltak tartósan munkát külföldön – szólt a közvéleménykutatás egy másik mellbevágó következtetése. A kérdésben a válaszadók 71 százaléka volt érintett: nekik vándorolt ki, vagy vállalt huzamosabb ideig munkát közeli családtagja vagy ismerőse külföldön.

Élő Anita, a Heti Válasz újságírónője, akinek néhány hónapja e helyen ismertettük azt a tényfeltáró riportját, mely arra kereste a választ, miért vállalnak több gyermeket a londoni, mint az otthon élő magyarok, a nemrég nyilvánosságra került és hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó Publicus-állapotfelmérés lesújtó adatait hitetlenkedve fogadta. „De hogyan lehet ez, – tette fel a kérdést önmagának – amikor a GDP régen nem tapasztalt mértékben növekszik, a rendszerváltás óta nem látott szinten áll a foglalkoztatás, s 263 ezer forintra nőtt tavaly a bruttó átlagbér?”

Nem tétlenkedett és kételyeit eloszlatandó, az elmúlt hetekben maga is kutakodni kezdett. Ennek eredményeképpen kiderült: egyszerűen nem igaz, hogy 1,2 millió magyar vándorolna ki, mint ahogyan áll a Publicus Intézet jelentésében, ténylegesen a magyarországi felnőtt lakosságnak csak öt tervezi ezt. Derűlátásra persze azért semmi ok, a baj tényleg komoly. Ez az öt százalék is ijesztően magas szám; ötszázaléknyi magyar polgár százezreket jelent, ez pedig több mint Szeged és Debrecen együttes mai lélekszáma.

Lapjának legfrissebb számában megjelent, hatoldalas újabb tényfeltáró riportja, a Kitántorog egymillió nem véletlenül kapta a Heti Válasz online változatának beharangozójában a Nyugatra vándorló magyarok: elég volt a tévhitekből, lássuk a tényeket! címet. A tanulmánynak is beillő, alaposan dokumentált oknyomozó írásában szakembereket és érintetteket megszólaltatva rajzolódik ki egy a tévhitekkel leszámoló, korrigált és sokkal összetettebb kép a megmaradásnak és megtartatásnak erről az égető gondjáról, mely nemcsak a Duna-Tisza közében és szerte az egész Kárpát-medencében nekünk, magyaroknak, megkerülhetetlen kulcskérdés, hanem másutt is meg másoknak is szerte Közép- és Kelet-Európában.

Az Élő Anita által megkérdezett egyik szaktekintély, Sík Endre, a Tárki vezető kutatója, aki 1993 óta végez méréseket a magyarok kivándorlási szándékairól, ez év januárjában 13 százalékosnak mérte a magyar migrációs potenciált, azaz csaknem megegyezőnek a Publicus Intézetével. Csakhogy – mint tudjuk – az ördög a részletekben rejlik, s ezekre érdemes, sőt nagyon kell figyelni. Az ő kérdései ez ügyben részletesebbek és lényegretörőbbek voltak a Publicusos kollégákénál, s az így megkapott válaszok révén egészen más megvilágításba kerül a magyar migrációs hajlam ügye, és egészen más képet mutat az ilyen szándékkal rendelkezők nagyságrendje.

„Nem mindegy ugyanis, – olvashatjuk az ELTE professzorával folytatott beszélgetés összegzését – hogy valaki az osztrák határ szélén beszél rövid távú munkavállalási tervekről (szabadsága alatt megy szüretelni a szomszéd osztrák faluba), vagy kivándorlásra gondol (eladja a lakását és kitelepül, mondjuk Angliába). Sík Endre mérése szerint a 2017 elején megkérdezettek öt százaléka tervezett kivándorlást, a 13 százalék fennmaradó része rövid és hosszú távú munkavégzésben gondolkodik. Ez töredéke a Publicus adatainak, de így is több százezer ember.

Messze van a 2012-es csúcstól, amikor a megkérdezetek 19 százaléka tervezte külföldön a jövőjét, annak hatására, hogy Ausztria és Németország is eltörölte a foglalkoztatási korlátokat. Azóta ez a szám kisebb lett, de a korábbi magyarországi mértékekhez mérten magas szintre állt be. Kérdés persze, a tervek hány százaléka válik valóra. Sík szerint a migrációt soha nem a kínálat (a magyarok szándéka), hanem a kereslet (a német, osztrák, holland, brit igények) mozgatják. Hiába indulnának útra a képzetlenek tömegei, ha csak szakmunkások és a diplomások találnak munkát – ráadásul ők is az itthoninál alacsonyabb státuszút.”  

Ahhoz, hogy a kivándorlás gondolatát ne egyszerű álmodozásnak, alkalmi ötletnek, hanem tudatos szándéknak tekintse egy közvéleménykutatás, érdemes megvizsgálni nemcsak a motivációkat, mint tette azt a nagy vihart kavart Publicus-felmérés. Megtévesztő lehet a végeredmény, ha a kérdőívekre adott válaszokból nem derül ki: a távozni akarók vajon tettek érdemben is valamit annak érdekében, hogy külföldön boldoguljanak.

Erről a szintén nem megkerülhető kérdésről Élő Anita azt a szakértőt faggatja, akit mifelénk is sokan ismerhetnek és szintén hosszabb ideje foglakozik a nemzetközi migráció, a bevándorlók integrációja és a velük szemben tanúsított attitűdök vizsgálata mellett a magyar migrációs potenciál kérdésével. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem egykori okleveles szociológusáról, az ELTE PhD tudományos fokozatát Summa Cum Laude-vel elnyerő Gödri Irénről, a KSH tudományos főmunkatársáról van szó, akinek „a mérései szerint a migrációs tervekről beszélők 35 százaléka már tett legalább két lépést célja eléréséért. (Például nyelvet tanult, állás- és lakáshirdetést nézegetett.) Ez magas érték, hiszen 2015-ben a 18-49 éves korosztálynak már nyolc százaléka tartósan tartózkodott külföldön a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének becslése szerint.

A statisztikákban azonban csak töredékük jelenik meg, ezért a számok inkább a trendekről vallanak. – folytatódik az okfejtés, majd mindez ekképp tükröződik a kutatások alapján: 2011-ben 61 ezren dolgoztak külföldi telephelyen, a csúcs tavaly januárban volt 120 ezer fővel, idén év elején ez esett vissza 112 ezerre. Hivatalos jövedelmük meghaladja az ezermilliárd forintot, a hazautalt összeg a 200 milliárdot. A migráció pedig migrációt gerjeszt: a külföldi nem gondolkodók két százalékának, a komolyan tervezők 27 százalékának van odakint rokona. Az itthon maradók öt százaléka élt vagy dolgozott már külföldön, a komolyan tervezőknek 38 százaléka.

Magyarország Szlovéniához és Csehországhoz hasonlóan még mindig az alacsony migrációjú országok közé tartozik: a folyamatot azért éljük meg nehezen, mert 2004 előtt ez a fajta vállalkozókedv még kevéssé volt jellemző ránk. Közben Lengyelország egyes részei lassan elnéptelenednek, Románia oda jutott, hogy 2016-ban több állampolgára születik külföldön, mint odahaza, Bulgáriában tanárok tömegei menekültek el a nyomott bérek elől.”

Élő Anita cikkében egy Tárki számítást is közread, melyben a kutatóintézet a 2011-es népszámlálás adatai alapján vette számba, hogy szülőhelyük összlakosságára kivetítve milyen arányban távoztak Nyugat-Európába Közép-Kelet Európa uniós tagállamainak polgárai.  A legkevesebben, mindössze egy százaléknyian Csehországból keltek útra, Szlovéniából és Magyarországról kétszázaléknyian, Szlovákiából pedig háromszázaléknyian. Lengyelországban és Észtországban ez az arány négy, Bulgáriában és Lettországban hat, Litvániában pedig nyolc százalékos.  A listavezető pedig, és ezzel aligha okozunk meglepetést a maszol olvasónak, Románia, ahonnan az össznépesség tíz százaléka kelt útra az elmúlt hat esztendőben.

A Heti Válasz korábban Spanyolországba, Hollandiába és Angliába követte a magyarokat, évek múltán pedig – amint arra utaltunk is áprilisi cikkismertetőnkben – megkereste egykori riportjainak szereplőit, vajon külföldön vannak-e még? Élő Anita most utánanézett annak, mi történt velük azóta, vajon sikerült-e végleg hazatérni azoknak, akik ezt tervezték, mert a külföldi munkavállalást ideiglenesnek tekintették. Vajon jobbra fordult a sorsa annak a szakmunkásnak Hollandiából, akinek kimenetele után óránként ezer disznóorrot kellett lenyesnie egy ottani húsüzemben. Arra is kíváncsi volt: vajon a szintén Hollandiában dolgozó hajdani riportalanyának, az egykori balatoni kikötőmesternek megvalósult-e a dédelgetett álma, hogy végre együtt lehessen asszonyával és gyermekeivel Fűzfőn? Nemkülönben szerette volna még azt is megtudni: végre hazatért-e az a komlói bányász, aki kényszerűségből cserélte fel a mecseki bányát egy spanyolországira?

Hármójuk története, akárcsak a többi, egykor és most is megkeresetté, így a Bécsben munkát vállaló egykori budapesti kórházi nővéré, azé a fotósé, aki a londoni Madame Tussaud panoptikumban dolgozott vagy azé a középiskolai nyelvtanáré, aki 54 évesen döntötte el, hogy a jelenlegi iskolarendszer anomáliái miatt Svédországban akar szerencsét próbálni alkalmi munkavállalóként – felettébb elgondolkozató és bőven szolgál tanulságokkal, nem is akármilyenekkel. Úgy hisszük, az egyes egyéni sorsok alakulásának megismerése éppúgy fontos adalék, ahhoz, hogy tisztábban lássuk korunk nyomasztó nagy kihívásának összetettségét, mint a felmérésekre és statisztikai adatokra alapozott tudós szakemberek véleményei.

Terjedelmi korlátok arra késztetnek bennünket, hogy csupán három magyar migráns (igen, ők is migránsok!), Gyökér Zoltán, Nagy László és Donovál Attila élethistóriájának XXI. századi fordulatait mutassuk be Élő Anita mostani oknyomozó riportjából. Viszont ne áruljunk zsákbamacskát s mondjuk el már itt mindhármójukról és a többi, a Heti Válasz által korábban és most újra megszólaltatottról: sajnos kiderült, hogy a remélt végleges hazatérésük hamis illúziónak bizonyult, aki pedig megpróbálkozott vele, csalódottan és megkeseredve ismét útra kelt.

Hogy miért kellett ennek az ők és mások esetében is így történnie, továbbá, hogy ennek ellenére, mégis miért nem teljességgel reménytelen a helyzet, hisz lehetne jobbítással megfordítani a ma még visszafordíthatatlannak tűnő folyamatokat, arra érvanyaggal is szolgál Élő Anita. Mielőtt meghallgatnánk a kiválasztott két oral history-t, hadd ismertessük az újságírónő öt pontba összefoglalt „diagnózisát”, a rövid „tünetleírásokkal” kiegészítve, melyek mindegyike végén ott az általa javasolt „gyógymód” is.

„1. Bérkülönbség – a munkaerő az alacsony átlagbérezésű országokból a magas életszínvonalat biztosító országokba tart.

Lehet védekezni ellene? Nem, de lemaradásunk csökkenthető.

2. Migránsállások – Nyugaton az alacsonyabb presztízsű munkakörökben a hiányt az olcsó bevándorlókkal pótolják.

Lehet védekezni ellene? Igen, drágán, béremeléssel lehetséges.

3. A migrációs ipar – A családi pótlék intézésétől a magyar fogorvos kiválasztásáig teljes szektor foglalkozik, hogy kiszolgálják a kitelepülőket.

Lehet védekezni ellene? Nem, de versenyt lehet támasztani a Magyarországon belüli munkaerő-vándorlás segítésével. 

4. Válságövezetek – Az egykori nagyipar fellegváraiból még mindig tömeges a nyugatra vándorlás.

Lehet védekezni ellene? – Igen, munkahelyteremtéssel, adókedvezménnyel.

5. A hatodik év szindróma – Az első öt esztendőben könnyebb hazatérni, utána már nehezebb, főleg ha gyermek születik külföldön, aki az új haza részének tekinti magát.

Lehet védekezni ellene? – Igen, a hazatelepülés bürokratikus akadályainak felszámolásával.”

Történet 1:

„Olyan ez, mint a drog: ha egyszer valaki kipróbálta, nehéz leszokni róla” – összegzi Gyökér Zoltán Hollandiából, miért nem tudott végleg hazatérni. Miért van, hogy miközben nálunk szakmunkások híján megbénul az építőipar, és a 33 éves férfi itthon szeretett volna családot alapítani, megint külföldön épít járdát? „Ha az ember egy ideig Hollandiában dolgozik, jogosulttá válik munkanélküli-segélyre. A magyarok számára ez lehetőség arra, hogy néhány hónapra kockázat nélkül hazatérhessenek, és megpróbálják otthon elhelyezkedni – meséli a szakmunkás, hét évvel ezelőtti karácsonyi riportunk, a Csontbrigád egyik szereplője. Kezdő migránsként egy húsüzemben dolgozott, óránként ezer levágott disznó orrát kellet lenyesnie.

Hazatért és szerencséje volt: a legtöbb miskolci kétkezi munkás számára az álom kategóriájába tartozó nettó 200 ezer forintos állást kapott. Barátnőjével babát vártak, ekkor érte őket a hidegzuhany: párját kirúgták, ahogy kiderült az állapota. Egy értelmiségi ilyenkor bírósághoz fordul, de a kékgalléros világ kíméletlenebb: az új munkaerőt gyakran kölcsönmunkásként foglalkoztatják. Vagyis nem annak a cégnek az alkalmazottja, ahol dolgozik, hanem egy közvetítőé. Így, ha bármi baj van (például várandóssága miatt terhes lesz a cégnek), azonnal elküldhető. Azután gépesítés miatt Zoltán munkahelyén is leépítéseket tervezetek, nem kockáztathatta meg, hogy egyedüli kenyérkeresőként utcára kerüljön. Egy svéd kitérő után visszatért Hollandiába a tönkrement vállalkozókból, minimálbér elől menekülőkből, hitelcsapdából kivergődő családfenntartókból álló magyar melósok közé.”

Történet 2:

„Nagy Lászlóval is Hollandiában találkoztunk évekkel ezelőtt; akkor betonüzemben dolgozott a helyben kirívóan alacsony hateurós (1800 forintos) órabérért. Itthon elveszítette kikötőmesteri munkáját, és ötmillió forint kölcsön nyomta a vállát, beteg feleségét és gyermekeit csak külföldről tudta eltartani. (…)

Nagy László azonban vissza akart jönni. Ahogy jogosult lett a holland munkanélküli-segélyre, hazautazott, remélve, hogy itthon javult a helyzet, és megtalálja a számítását. Nem jött össze. A kinti 1800 forintos órabérhez képest 700 forintot is csak úgy kapott, hogy nem jelentették be.

„Egy sírkövesnél dolgoztam, napi tíz órát. Nehéz munka, a legkönnyebb darab, amit meg kell emelni, legalább 20 kiló. »Reggelizzünk, üljünk le valakinek a sírjára« – így kezdődött az első nap; ezt nem lehetett megszokni” – meséli. A legfontosabb azonban, hogy télen senki sem állíttat síremléket. A fűtési szezonban maradt jövedelem nélkül – amikor a legdrágább az élet. Így került Németországba, ahol dolgozott lakatosként, épületasztalosként, most éppen CNC-esztergályosként.

„Mindegy, megtanultam, működik, kifizetnek – értékel. – Ha nem tudod a nyelvet, ott maradsz az alján, de a németül beszélőket és a legjobban teljesítőket kiemelik a kölcsönmunkások közül. Nagy nap volt, amikor a műhelyfőnök szólt, hogy rendes munkaszerződést kapok. Mindenki a pénzért van kint, jobb lenne otthon lenni 300 ezer nettóért, és nem Skype-on látni a gyermekeimet” – teszi hozzá.”

Történet 3:

„Donovál Antal itthon bányamentő volt, azután megszűnt a komlói bánya, a korábban jól kereső bányászok pedig rokkantnyugdíjba menekültek. Óriási lehetőségként élték meg, hogy egy spanyolországi bányában kaptak állást, mert León mellett olcsóbb volt magyarokat foglalkoztatni, mint spanyolokat, nekik nem jártak a helyi szakszervezetek által kiharcolt bérpótlékok. Öt éve ott is összeomlott a bányászat az olcsó dél-afrikai szén miatt. Sokan spanyol nyugdíjasként tértek haza, egykori vezetőjük ma Peruban van. Donovál Attila pedig a Kanári-szigeteken nyitott tetováló szalont. A bányászok bőrén tanulta ki a fogásokat:

„Nyaraltam, megtetszett, hirtelen jött ötlet volt. Hazatérni? Sokkal több évet dolgoztam már Spanyolországban, mint otthon, megvan a nyugdíjjogosultságom is, otthon mire számíthatok?  – kérdez vissza.”