„Emberséggel figyelni és megmutatni” – Kolozsvár szülöttjét, a most 80 éves Korniss Péter világhírű fotóművészt köszönti a Magyar Nemzet.

Megszólalt a Magyar Nemzetben Virágvölgyi István, a mai magyar fotográfus szakma egyik tekintélyes képviselője és a most nyolcvanéves Korniss Péter fotóművészt születésnapján köszöntve arról ír: miért is jut eszébe Kornissról elsőre legtöbbünknek „a paraszti kultúra eltűnésének fotográfiai ábrázolása”? A Kossuth-díjjal és a Nemzet Művésze megtisztelő címmel is kitüntetettről elmondja: Kornisst ez a „beskatulyázás” cseppet sem bántja, „hiszen ez egész fotográfusi létének esszenciális része. Hivatása áthatotta egész életét, ott volt és ma is ott van minden pillanatában.”   

„Büszkeség és szégyen, szégyen és büszkeség érzései közt ingázhatunk, amikor a közülünk indult, rég nemzetközi hírre jutott, Budapesten élő fotóművészt, Korniss Pétert köszöntjük első kolozsvári kiállításán, a Bánffy-palotában – talán száz méterre attól a háztól, amelyben valamikor az otthona volt.”

Kántor Lajos, aki nélkül a föl nem adható város nekem és még nagyon sokunknak sajnos soha többé már nem lesz olyan, mint volt aligha pótolható intézményemberünk július 22-i, végső távozása előtt, indította ezekkel a szavakkal megnyitó beszédét hét esztendeje a kolozsvári Bánffy-palotában Korniss Péter Fotográfiák (1967–2008) című kiállításának megnyitóján. A Korniss-életmű akkori avatott méltatója a kettős emóciót így indokolta: „Még mindig a büszkeség – és a mi szégyenünk – magyarázatául, futólag sorolva kiállításainak helyszíneit: Helsinki, Utrecht, Belgrád, Amszterdam, Toulouse, München, Dublin, Prága, Pozsony, Koppenhága, Riga, Párizs, Varsó; és e nem teljes város-névsorba természetesen beleértődik Budapest, sőt 1999-ből Bukarest is, a Román Paraszt Múzeuma. És ne feledkezzünk meg az Egyesült Államokról, Mexikóról. Mint ahogy számos kitüntetéséről, díjáról sem, így a Kossuth-díjról, a Pulitzer-emlékdíjról, a Prima primissima 2004-es Prima-díjáról, az érdemes művészi címről, sőt egy korai, 1976-os ENSZ-pályázat nagydíjáról.”

Az hogy a világ jelentős metropoliszai után, végre szülővárosában (Kántor Lajos sokat sejtető akkori szóhasználata szerint „remélhetőleg újra normalizálódó szülővárosában”) is bemutatkozhatott a legnagyobb élő magyar fotóművészként számon tartott, a most, augusztus 4-én nyolcvanévessé lett, korát meghazudtolóan fiatalos Korniss Péter mindazok számára, akik ott lehettek 2010 márciusának elején a kolozsvári Művészeti Múzeumban, igazi öröm és elégtétel volt.

Nemcsak a méltató és az ott méltatott érezhette így, hanem még rengetegen a város magyar lakói közül, s mellettük a székiek, a kalotaszegiek, a mezőségiek, a gyimesi és moldvai csángók meg mások is, a szűkebb vagy tágasabb pátriánkból. Mert Korniss Péter a ’60-as évek végétől sokaknak személyes ismerőse, sőt barátja lett és maradt azóta is. Így jelen sorok írójának is nagy-nagy szerencséjére, hiszen az egykori otthona, a bonchidai református parókia egyfajta találkozási pont és pihenőhely volt a Székre messziről odalátogatóknak, majd az olyan hűséges visszatérőknek, mint volt számos alkalommal a mostani, mindenki által nagyra becsült születésnapi ünnepelt.

Persze arról se feledkezzünk meg, hogy az akkori Korniss-kiállítást azóta követték mások is mifelénk és ezek se voltak kevésbé visszhangosak. Így Széken, 2012 augusztusában „Birtalan-napkor”, az újjáépített forrószegi táncház felavatásával egy időben a fotóművész állandó kiállítása nyílt meg, tavaly pedig a sepsiszentgyörgyi Lábas-ház adott otthont a Nemzet Művésze tárlatának, melyről a maszol is, részletekre terjedően beszámolt.

Az emlékezetes Bánffy-palotai Korniss-kiállítás megnyitóján, Kántor Lajos a szülőföldjének elkötelezett fotóművész erdélyi képeit bemutatva megosztotta a hallgatóságával a fotográfus krédóját is, amiről maga így vallott egyik albumában, a Leltárban:

„Arra törekedtem, hogy elfogadjanak az emberek. A puszta megszokás nem lett volna elég ahhoz, hogy természetesnek vegyék ottlétemet és a fényképezőgép kattanásait. Érezniük kellett a tapintatot is, amellyel ezt tettem. A rokonszenv láthatatlan szálainak kellett szövődniük, hogy otthonosan mozoghassak közöttük. Robert Capának, a legendás hírű, magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához. Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed nem voltál elég közel az emberhez.”

Korniss Péter művészetének legpontosabb jellemzője ez a konfesszió. Ennek a hitvallássá nemesedett alkotói felfogás tiszteletének a jegyében született meg a fiatalabb pályatárs, Virágvölgyi István Emberséggel figyelni és megmutatni című születésnapi köszöntője, melyet a Magyar Nemzet hasábjain tett közzé pénteken.

Virágvölgyi Istvánról, aki generációjának az egyik legtehetségesebb fotográfusa, érdemes tudni, hogy az új dolgokra, nemzetközi trendekre nyitott, netes és egyéb korszerű törekvéseket jól ismerő Oxfordban is tanult, a fotós szakmában igen „jól jegyzett” szakembernek számít Magyarországon. Az elmúlt években számos szakmai program, kiállítás megszervezése fűződik a nevéhez, zsűrizte a Magyar Sajtófotó Pályázat győzteseit, komoly részt vállalt a Robert Capa Fotográfiai Központ munkájában (ma a legjelentősebb magyar fotós elismerés, a Capa-nagydíj zsűrijének titkára) s e mellett előad a budapesti Metropolitan művészeti egyetemen is. Egykor az Origo fotó rovatát vezette, majd az MTI fotószerkesztőségének vezetője volt, mindaddig, míg a legutóbbi parlamenti választások napján, egy gyermetegen dilettáns főnöki döntés miatt kényszerült onnan távozásra.

„Egy Kossuth-díjas fotográfusra egy feleannyi idős kollégája bár felnéz, ugyanakkor óhatatlanul van benne némi távolságtartás is. Pedig Korniss Pétertől tartani nem kell. Jól példázza ezt első találkozásunk, amely előtt felhívtam ismeretlenül, hogy egy szakmai kérdésben kérjem ki a véleményét, nem sokkal később pedig az Európa Kávéház karzatán ültünk és kedélyesen beszélgettünk, ahogy tettük ezt legutóbb a múlt héten is.”

Ekképp indítja cikkét Virágvölgyi, aki fiatal korának köszönhetően csak ebben a században tapasztalhatta meg azt a megnyerő habitust, amit majd’ félévszázada Széken, Bonchidán, Válaszúton, Mérában, Vistában, Mákófalván, Inkatelkén és megannyi más szegletében Erdélynek és Moldovának, mindazon százak és ezrek, akikkel jó sorsuk Korniss Péterrel már korábban összehozta őket, régóta nagyon jól ismernek.    

Csoóri Sándor, akivel Korniss sokat utazott együtt Erdélybe és saját bevallása szerint sokat hatott a munkájára, egy helyen a következőt írta a fotográfus barátja művészetéről: „Az ő újítása, hogy nem azt fényképezi, amit lát, hanem ami hiányzik neki, ami megítélése szerint mindnyájunknak hiányzik ebből az elgépiesedő világból.” Ennek az elgépiesedő világnak volt a lenyomata a fotóriporter 1978 és 1988 között készült a ’88-as, hatalmas visszhangot kiváltó fotós esszé-albuma, a Vendégmunkás, mely a rendszerváltást megelőző időkben döbbenetes hatást gyakorolt a gondolkodni is merészelő magyar írástudókra, mivel Korniss Péter megrázó szociofotói révén, mint Csoóri megjegyezte: „a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországának megkínzott szellemképére is ráismerhet az ember.”

Előtte és a Vendégmunkás mintegy tízezer fotóból álló nyersanyagának összegyűjtése közben is Korniss a paraszti kultúra megmaradásának vagy épp eltűnésének dokumentálására fordította minden erejét. Szintén Csoóri Sándor írta róla találóan ekkortájt, hogy „barátját egyszemélyes, rejtőzködő romantikája jellemzi a legjobban… nem ez a világ nyűgözi le. Nem a civilizáció mesterkélt édenkertjei, lebujai, forgataga, hanem ami távol esik tőlük: a természettel együtt élő falusi közösségek hagyományos világa. Bölcsőké, temetőké, lakodalmaké…”

Ennek az erdélyi és moldvai „terepmunkának” köszönhetően a most nyolcvan esztendőssé lett, immár a Nemzet Művésze kitüntető címmel is rendelkező fotográfust mifelénk, ahol sok hajlékban tekintik családtagnak, elsősorban a hagyományos magyar paraszti világ dokumentaristájaként tartjuk számon. Nincs ez másképpen Magyarországon sem, ahova Korniss Péter Kolozsvárról szüleivel együtt mindössze 12 évesen költözött el.  Virágvölgyi István is a Mester munkásságának ezt a vonatkozását emeli ki köszöntőjének első részében, egyúttal megfejtve a fotográfusunk „nagy titkát” is: Korniss soha nem külső szemlélőként rögzített és rögzít, hanem mindig „aggódó emberséggel figyel és megmutat.”

„Korniss Péterről valószínűleg mindenkinek a paraszti kultúra eltűnésének fotográfiai bemutatása jut elsőre az eszébe, és ezt ő cseppet sem bánja, hiszen ez egész fotográfusi létének esszenciális része. Hivatása áthatotta egész életét, ott volt és ma is ott van minden pillanatában. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindig egy fényképezőgép lóg a nyakában – bár ezt saját bevallása szerint irigyelte barátjától, Hemző Károlytól –, hanem abban érhető tetten, ahogy gondolkozik, ahogy beszél, ahogy létezik. A dokumentarista fotográfiai attitűd a személyisége részévé vált.

Nehéz is lenne máshogy évtizedeken át foglalkozni egy témával. Nincs az a megrendelő, akinek igénye lenne arra, hogy fél évszázadon keresztül az erdélyi paraszti kultúra megjelenési formáit, a magyar néptáncot örökítse meg, vagy egy tiszaeszlári kubikos életének rezdüléseit kövesse egy évtizeden át, hacsak ez a „megrendelő” nem a fotográfus saját maga. Mindeközben Korniss nem csupán külső szemlélő, nem arra használja a fotógépet, hogy elbújjon mögé, hanem aggódó emberséggel figyel és megmutat. Rengeteg – a fotóanyagokhoz hasonlóan szintén évtizedes – barátság köti az általa fotózottakhoz. Alig találkoztam vele úgy, hogy ne egy erdélyi születésnapra, ünnepségre, évfordulóra szóló meghívásra kellett volna éppen válaszolnia; egy kolozsvári kávézó teraszán beszélgetve is arról mesélt, mikor tér vissza legközelebb.”

A nyolcvanadik életévét betöltő alkotóművész ereje teljében van, számára – és mindannyiunk szerencséjére – a születésnap méltó megünneplésére vállalkozó Magyar Nemzeti Galéria és Várfok Galéria most nem egy lezárt életmű bemutatására készülhet. Az a Korniss Péter, aki Erdélyből és a moldvai csángók földjéről hozott híradásaival akkor lett a nemzetpolitika önzetlen és fáradtságot nem ismerő napszámosa, amikor a kádári Magyarországon nem lehetett valaki ezzel túl népszerű, immár ötven esztendeje vissza-visszatér (’89 előtt még a szekusok legnagyobb bosszankodására és sok munkát is adva nekik tette ezt) az általa felkeresett falvainkba és következetesen, ma is nyomon követi egykori megörökítettek sorsának alakulását. A készülő jubileumi tárlatok is ezt hivatottak bizonyítani: a szeptemberi, majd októberi Korniss-kiállítások csak újabb adalékok lesznek az impozáns Korniss-oeuvre-höz, minden bizonnyal pedig a székiek Csipkeszegen, Forrószegen meg Felszegen jövőre és azután is még sokáig számíthatnak a „tiszteletbeli falustársuk” családi látogatására nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgépével.

„Az évtizedekre visszanyúló munkásságot elég nehéz volna áttekinteni, ha Péter újlipótvárosi lakásában nem szigorú rendben állnának a negatívok és papírkópiák, és most már természetesen az ezekhez tartozó, gondosan digitalizált verziók is. Nemcsak ebben maximalista, de a megjelent könyveit, korábbi kiállításait is a legaprólékosabban, sok munkával készítette elő; ahogy a fotózástól, úgy ettől sem sajnálja az egyik legfontosabb komponenst, az időt. Hamarosan tanúi is lehetünk ennek a Magyar Nemzeti Galériában és a Várfok Galériában párhuzamosan futó tárlatain. Félreértés ne essék, ne egy lezárt életmű bemutatására számítsanak, hiszen Péter a Nemzeti Galériában a legújabb sorozatát mutatja be, amelyen az 1967-es, éppen ötven éve (!) készült táncházas képekről megismert széki asszonyok döbbenetesen átformálódott mai sorsát ismerhetjük meg.

Korniss Péterrel személyesen a Várfok Galéria-beli kiállításának megnyitóján találkozhat majd a nagyközönség, amit azért is tartok fontosnak kiemelni, mivel a róla bennem kialakult képhez szorosan hozzátartozik mindenkor gondos és pontos megjelenése, felkészültsége és – angolul is – kiváló modora. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hazai fotós közélet megkerülhetetlen és mindenki által megbecsült alakjává váljon, így például első fotográfusként vehesse át a Kossuth-díjat. Nemzetközi szinten is elismerik a munkásságát, amelyet jól példáz a neves külföldi magazinok (National Geographic, GEO, Forbes, Fortune, Time) számos megbízása mellett, hogy a neves World Press Photo pályázat zsűrijében háromszor is szerepelt.”

Akinek pedig esetleg kétsége támadna, hogy a nyolcadik X-en túl Korniss Péter netán mégis megfontolná, hogy a jól végzett munka után eljött az ideje a gondtalan pihenésnek, hadd szolgáljanak ékes cáfolatként a születésnapi köszöntő írójának következő sorai, melyek hitelességét a személyes beszélgetésük során elhangzottak támasztják alá:

„Szokták mondani, hogy az életkor önmagában nem érdem, és ez igaz is, de Korniss Péter esetében jól látható, hogy az évek korántsem csak úgy elteltek, sőt, Péter továbbra is aktív minden területen: legutóbb éppen vérbeli Budapest-rajongóként a fonódó villamosról mint kiváló fotótémáról lelkendezett nekem. Szerencsére a tanítást és a fiatalokat is nagyon komolyan veszi, ezért bizakodhatunk, hogy sok tanítványa emeli majd még magasabbra a magyar dokumentarista fotográfia zászlaját. De mi már most nagyon szerencsésnek érezhetjük magunkat, hiszen van egy Korniss Péterünk. Boldog születésnapot, Péter!”

Végül álljon itt Virágvölgy István fontos és pontos szolgálati közleménye, melyet az ősszel Budapestre látogatóknak már most érdemes megjegyezni:

„Korniss Péternek hamarosan Folyamatos emlékezet címmel nyílik kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, amely szeptember 29-től január 7-ig lesz látogatható. A Várfok Galériában pedig Mélységélesség című tárlata lesz látható ezzel párhuzamosan október 18. és december 2. között.”