Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 10-16.)


-A A+

Markó Béla az Élet és irodalomban: „Egymással is többet kellene beszélgetniük a Kárpát-medencei magyar közösségek képviselőinek, és nem csak – nem elsősorban – közös politikai nyilatkozatok megszerkesztése végett.”

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és A próbálkozások folytatása (Kisebbségi stratégiák) címmel megjelentetett esszéjében Várady Tibor családtörténetének újabb könyve, a Libatoll és történelem apropóján arról értekezik, hogy ezt a hallatlanul izgalmas dokumentumpróza-kötetet olvasva rádöbbent: a Várady família nagybecskereki világa az övé is, mert „hol éppen olyan, mint az én Trianon utáni erdélyi világom, hol egészen más, de mindenképpen az enyém akkor is, amikor különbözik attól, amit ismerek. Mert kísértetiesek a hasonlóságok, és ugyanakkor rendkívül elgondolkoztatók a különbségek is.” Úgy véli: „Nemcsak a nosztalgiázás végett kell szétnézni a múltban, hanem mert kiderülhet, hogy ma is lennének alternatívák, ma is elképzelhető különféle kulturális stratégiák Kolozsvártól Dunaszerdahelyig, Beregszásztól Zentáig.”

„Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindenképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne, mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is.”

Az Élet és irodalom szerkesztője közreadva a hetilap idei második számában Markó Bélának a Próbálkozások folytatása (Kisebbségi stratégiák) című esszéjét, a fenti mondatokkal kívánta felvezetni. Jól tudjuk, a lead-szövegek mindig abból a megfontolásból kerülnek egy publikáció élére, mert hivatásuk az olvasó érdeklődésének felkeltése és megtartása. Nem volt ez másképpen ez esetben sem. Viszont nem tagadható: az idézett passzus kiválasztása több volt, mint egy jó választás a szöveggondozó részéről, arra csak egy szó illik s ez a telitalálat.

Az irodalmi-közéleti folyóirat redaktora kitűnő érzékkel épp azt a sokatmondó részletét emelte ki a Markó-értekezésnek, mely valójában a vezérgondolata a nagy ívű dolgozatnak. Nevezetesen: annak ellenére, hogy idestova csaknem száz esztendeje már annak, hogy az első világháborút követően a nagyhatalmak formálisan szétverték a közös magyar világot és az utódállamokba kényszerülve a lehető legkülönbözőbb hatások érték nyelvünket, kultúránkat, egymástól gyökeresen eltérő észjárások befolyásolták a gondolkodásmódunkat, a szétzúzás mégsem járt sikerrel, mert a Kárpát-medencében a hasonló élmények, az azonos gondok, a megegyező  törekvések egyértelműen bizonyítják, hogy mégis létezik egy közös magyar univerzum.

Ennek meglétét igazolandó szerepel az idézetben példázatként a nagybecskereki magyar iskolát megalapító Messinger Karolin, akinek alakját Várady Tibor családtörténetének újabb könyve, a Libatoll és történelem lapjairól ismeri meg, saját bevallása szerint a kötetet most és egyre nagyobb érdeklődéssel olvasó Markó Béla. A friss olvasmányélménye, és ezt magunk is tanúsíthatjuk, hogy a Várady-család páratlan értékű hagyatékának köszönhető immár ötödik kiadvány is, akárcsak az eddigiek, mindig maradandó élményt nyújtanak az olvasónak, egyúttal reflexiókra késztetik a Nagybecskerek-Marosvásárhely közti azonosságokon és különbözőségeken töprengőt. És persze annak a felismerésére is, hogy „nemcsak egy másfajta múlt, hanem egy lehetséges – a ma körvonalazódóhoz képest – másfajta jövő is felsejlik előttem.”

Felidézve Messinger Karolinnak, ennek az ízig-vérig lokálpatrióta intézményembernek nagyszerű életművét és megrendítő sorsát nem véletlenül hozza szóba Markó: ami és ahogyan történt ezzel a tettrekész, a bánáti magyar közösség megmaradása és megtartatása szolgálatát mindennél előbbre valónak tekintő jeles férfiúval, az akár tanszilván sors is lehetett volna Erdély bármelyik városában.

Hogy miért gondolja így a most bemutatásra kerülő publikáció szerzője, arra választ ad egy olyan életpálya, mely korántsem volt egyedi régiónkban a gyalázatos 20. században. A nagybecskereki születésű, Budapesten francia-, német, és testnevelés tanári képzést nyert Messinger Karolin még az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1903-ban saját pénzéből épületet vásárolt szülővárosában és ott iskolát alapított. A Leánynevelő Intézetként működő magániskolát ellátta minden tanításhoz szükséges felszereléssel, a tantermektől és tanulószobáktól kezdve a fedett tornateremig, tenisz- és korcsolyapályáig és mindezeket parkosított udvarral körülvéve. A tanintézet túlélhette Szerb-Horvát-Szlovén, majd Jugoszláv Királyságot, de az csak 1941-ig működhetett, mert Délvidék „visszatért” s az alapítónak zsidó származása miatt menekülnie kellett városából.

2014-ben az utódok emléktábla állításával tisztelegtek az alapító emléke előtt, melyet Várady Tibor, az iskola hajdani és Kovács Imola akkori legjobb diákja leplezett le. Várady professzor, akinek írói, közéleti szerepvállalói, nemzetközileg elismert tudósi és nem utolsósorban mecénási tevékenységét jól ismerhetik e rovat olvasói (e tárgyban született korábbi cikkeink ide és ide kattintva elérhetők) az egykori nagybecskereki Nádor utca 5. szám alatt álló iskolaépületben tartott ünnepélyes főhajtás alkalmával mondta el, mennyire nagyszerű ember és kivételes személyiség volt az a napjainkban már a szűkebb pátriájában is csaknem elfeledett Messinger Karolin, akinek tettei és sorsa – mint láthattuk – mélyen megindították Markó Bélát. Tegyük hozzá joggal, hiszen számára, de vele együtt mindannyiunk számára is, az iskolateremtő, tragikus sorsú nagybecskereki magyar zsidó mintapolgár mindenkor igazodási pont lehet:

„Azt hiszem, hogy Messinger Karolin valóban megérdemli, hogy ne csak a legendát, ne csak a fogalmat – a Messinger egy fogalom – hanem egy embert is lássunk mögötte. Azt hiszem, hogy ez a mi feladatunk. Hadd tegyem hozzá, hogy az utóbbi időben sokat foglalkoztam apám, nagyapám irattárával, és ebből publikáltam is. Néhány héttel ezelőtt találtam rá a Messinger-iratokra. Nagyon fontos a kritikus 1942-es év, amikor Messinger Karolin zsidó származása miatt Budapestre szökött, betegen kórházban fekve egy adományozó levelet ír. Ennek nagyon fontos része: az, hogy ő akkor is itt egy magyar közösséget látott. És azt mondja, hogy ’a fenn megjelölt minden vagyonom, mint önálló jogi személyiséggel bíró alapítvány mindenkor a bánáti magyarság iskoláztatásának az ügyét szolgálja.’

Tehát ő egy magyar közösségben gondolkodott. Ezt érdemes megjegyezni. Különösen mióta nem vagyunk igazán sokan. Egy közösség vagyunk, és ebben Messinger Karolin lehetne egy nagyon fontos útmutató.”

Talán nem élünk vissza az olvasó türelmével, ha annak a kötetnek a kapcsán, mely élmény volt Markó Bélának is és apropóként szolgált számára a kisebbségi stratégiák mentén történő elmélkedésre, ha felfedjük az első hallásra furcsának tűnő új Várady Tibor-kötet címének, a Libatoll és történelem-nek eredetét. A címválasztás egy olyan világot idéz fel, mely révén képet kaphatunk arról, hogyan sodródik a történelem viharában a kis ember sorsa, a könnycím-ihlető pedig egy tipikus délvidéki magyar történet volt, melyet Várady család 1893 és 2014 között Nagybecskereken működtetett ügyvédi irodájában megmaradt dokumentuma, egy több mint 70 évvel ezelőtti per bírósági aktája őrzött meg.

A kötet címében szereplő libatoll egy csókai kisember, Tóth István életsorsához kötődik, akit 1943-ban a németek nemzetközi tiltott kereskedelemért és hazaárulásért fogtak el. „A hazaárulás abból állt, tudjuk meg a könyv szerzőjétől – hogy átment egy idegen országba. Idegen országnak a Tisza túlpartján levő Zenta számított, mert ott magyar, Csókán azonban német uralom volt. A tiltott kereskedelem pedig abban merült ki, hogy vitt magával kilenc kiló libatollat, és annak az árán vásárolt az anyjának petróleumot a lámpába, illetve a feleségének zoknit. Brutális büntetést kapott ezért, be kellett volna vonulnia a német börtönbe, de az utolsó pillanatban felajánlották neki, hogy elmehet egy német koncentrációs táborba őrnek, és a szerencsétlen elfogadta. Három hónap múlva jöttek a partizánok, és ő a szemükben háborús bűnössé vált.” Amúgy az is kiderül a dokumentumregényben közölt periratokból, hogy a csókai Tóth Istvánnak óriási szerencséje volt, mert „csak” háromévi börtönbüntetéssel megúszta, akkor, amikor a koncentrációs fogolytáborok őreinek a nagy többségét kivégezték.

Visszatérve az ÉS legfrissebb számában megjelent Markó Béla publicisztikához lássuk, miért nem kedveli szerzőnk a „nemzeti kisebbség”-kifejezés használatát, miért kellett neki mégis olykor, a legjobb szándéka ellenére is politikusként e fogalom használatával élnie és miért érzi úgy, a „nemzeti kisebbségezés” csapda-terminológiája távolról sem csak a román-magyar kontaktusok világát sújtja, hanem az óhatatlanul a magyar-magyar kapcsolatokra is tehertételként ránehezedik. Mi több, bevallja, maga is, hajlamos volt hajdan elfogadni egy olyan téves rangsorolást, ami nem helyénvaló, mert az hibás sémákra és tarthatatlan előítéletekre alapozott. Az első, ’89 utáni szabadkai látogatása döbbentette rá, hogy mennyire téves volt korábbi felületes megközelítése a provincializmusokat illetően, de az is: a históriánkat újra-meg újra felfedezni, sokkal több, mint múltidézés, ihlető forrás lehet az mindig különféle kulturális stratégiák megtalálására.

„Ha lehet, máig kerülöm azt a kifejezést, hogy „nemzeti kisebbség”. Tapasztalatom szerint így vannak ezzel általában az erdélyi, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai magyar értelmiségiek. Pedig a nemzetközi jogban ez a státusunk, és a különböző európai irányelvek vagy egyezmények is így beszélnek rólunk. Viszont Romániában például a kommunizmusban nem használták a „nemzeti kisebbség” meghatározást, hanem „nemzetiségként” emlegettek minket, aminek nyilván megvoltak a politikai, sőt, esetleg jogi okai is. Egyébként igazság szerint ez a hagyományos, tizenkilencedik századi terminus tehnicus, Eötvös József sem kisebbségi, hanem nemzetiségi törvényjavaslatot írt. Így hát, miközben gyűlölettel kell visszagondolnom a Román Kommunista Párt kisebbségpolitikájára, egy fokkal könnyebben viselem mégis azt a címkét, hogy nemzetiségi, mint azt, hogy kisebbségi, de nem hagyományőrzés végett természetesen, hanem többek közt azért is, mert kevesebben vagyunk ugyan, de ettől még nem akarjuk kisebbnek is tekinteni magunkat. Nemcsak a magyar nyelvben lehetséges ez az értelmezés, hanem több más nyelvben is szintén a „kicsi”, „kiskorú”, „jelentéktelen” szótőből származik a (hirtelen magyarítva) minoritás, franciául „minorité”, szemben azzal, hogy „majorité”, ami a „nagy”, „nagykorú”, „jelentős” szótőhöz kapcsolódik. A Ceaușescu-diktatúra bukása után kénytelen-kelletlen használni kezdtük ezt a terminológiát, mivel igazodni kellett a nemzetközi dokumentumokhoz, ha számítani akartunk valamilyen külső segítségre, de megszokni sohasem szoktuk meg. A kilencvenes évek elején voltak is – részben érzelmi, részben pragmatikus – vitáink a fogalomhasználatról. Az olyan botfülűbbnél botfülűbb javaslatok mellett, mint például a „számbeli kisebbség”, végül is a „nemzeti közösségnél” állapodtunk meg, politikai programjainkban ez a kifejezés szerepel, kivéve a Brüsszelnek vagy Washingtonnak szánt nyilatkozatokat, azokban továbbra is nemzeti kisebbségként emlegetjük a romániai magyarokat. De miért ez a szőrszálhasogatás? Nyilván azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan pozicionáljuk a saját közösségünket, amikor róla beszélünk. Igaz, hogy kevesebben vagyunk, mint a románok, de nem vagyunk kisebbek. Azt is mondhatnám, hogy a román–magyar viszony Romániában nem „nagykorú” románok és „kiskorú” magyarok viszonya, sem értékteremtésben, sem társadalmi viszonyokban ilyen egyenlőtlenséget elfogadni nem lehet. Tudom, nem a szavakat kell megváltoztatni, hanem a tényeket. Ezért tartottam nevetségesnek, amikor ugyancsak a kilencvenes években – úgy tűnik, minden fontos döntés a kilencvenes években született – a cigányokat romákra keresztelték, eladdig, hogy nálunk tulajdonképpen ma is szentségtörés cigánynak nevezni őket. A sokszor félreértett politikai korrektség torzszüleményének véltem ezt akkor is, hiszen jósolhatóan akárhányszor elnevezést lehet változtatni, ha közben a valóság ugyanaz marad. Mint ahogy gyakorlatilag ugyanaz maradt mindmáig.

Viszont ez a „nemzeti kisebbségezés” valószínűleg nemcsak a román–magyar viszony jellemzésére nem alkalmas, hanem különös módon a magyar–magyar kapcsolatokra is hatással volt, egymás megismerését is akadályozta valamiképpen. Nomen est omen! Aki kisebbségi, attól elvárható, hogy a magyar nemzeten belül is kisebb legyen. Jelentéktelenebb. Kisszerűbb. Néha talán ősibb, hagyományai­ban színesebb, de amit tesz, alapjában véve nem lehet monumentális, nem lehet világraszóló. Tudunk ugyan egymásról, mi több, állítólag szeretjük is egymást, de Trianon óta nemcsak a megmaradt Magyarország csonka, hanem mi, kívülrekedtek is kicsinek látszunk egymás szemében.

Amikor – már 1989 után – először jártam Szabadkán, azt hittem, egy jelentéktelen kisvárosba érkezem, és mi tagadás, meglepődve és szégyenkezve fedeztem fel „régi dicsőségünk” beszédes bizonyítékait. Tudnom kellett volna, de nem tudtam, hogy a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején Szabadka Budapest után Magyarország legnépesebb városa, valamivel nagyobb volt Debrecennél is, már akkor százezres nagyságrendű, amikor Marosvásárhelyen még alig huszonötezren éltek. Mint ahogy a szecessziós központ is talán grandiózusabb, mint Kecskemét vagy Marosvásárhely korabeli, többnyire ugyanazokat az építészeket dicsérő szecessziója. Úgy látszik, szinte észrevétlenül én is elfogadtam egy rossz hierarchiát, miszerint Magyarországhoz képest Erdély provinciális, és mivel a vajdasági magyarok kevesebben vannak, mint mi, ők még provinciálisabbak. Kisebbségben minden kisebb úgymond, a művészet is. Nagyobb közösség nagyobb kultúra, kisebb közösség kisebb kultúra. Ebben talán még valamennyi igazság is van, ha az intézményes lehetőségekre gondolok – amikor az intézmények foghíjasak, attól alkotni még lehet, de a kulturális élet sorvadni kezd –, viszont legalább a mögöttünk levő történelmet ismerni kellene, hogy lássuk, nem sorvadoztunk mindig. Nemcsak a nosztalgiá­zás végett kell szétnézni a múltban, hanem mert kiderülhet, hogy ma is lennének alternatívák, ma is elképzelhetők különféle kulturális stratégiák Kolozsvártól Dunaszerdahelyig, Beregszásztól Zentáig.”

Fentebb részletezett következtetéseire Markó Béla Várady Tibornak az újvidéki Fórum kiadónál tavaly megjelent legújabb, jelen cikkünkben már említett kötete olvasása nyomán jutott el, melyről sommás véleményét a másfajta múlt és a lehetséges másfajta jövő felsejléséről már ismertettük. Amit ezután elmond, „a nagyapa és apa ügyvédi irattárából előkerült dokumentumokra alapozó száraz, precíz, az érzelmi kitöréseket és ellágyulásokat nyilván szándékosan kerülő, mégis hallatlanul izgalmas könyvről”, melyből kirajzolódik „egy többé-kevésbé elsüllyedt világ fényképe, sőt, filmje, amely itt-ott megszakad, de összességében rendkívül szuggesztív”, az nem kevésbé önmagáért beszél és üzenetértékű. A benyomása értelemszerűen ellentmondásos, de ez cseppet sem okoz számára zavart, mert – mint mondja – a Libatoll és történelem kötetet olvasva „rá kellett döbbennem nekem is arra, hogy ez a világ az én világom is, és ahogy haladok előre lapról lapra, úgy erősödik bennem ez az érzés. Hol éppen  olyan, mint az én Trianon utáni erdélyi világom, hol egészen más, de mindenképpen az enyém akkor is, amikor különbözik attól, amit ismerek. Mert kísértetiesek a hasonlóságok, és ugyanakkor rendkívül elgondolkodtatók a különbségek is.”

Hogy ez a sajátos érzés úrrá lett a szerzőnkön, abban semmi meglepő nincs. A folytatás erre kellő és hihető magyarázatot ad, s közben megtudjuk mennyire más és más lehet az azonosságtudat, ott ahol biztosan csődöt mondanának tanult szakemberek, képzett identitáskutatók, mert nem egyszerű a tényleges etnikai hovatartozás megállapítása. Nemkülönben arról is képet alkothatunk a Markó által elmondottak révén, miért alakult ki benne az a benyomás a nagybecskereki impozáns ügyvédi archívum most közkinccsé tett periratai megismerésekor, hogy régiónkba mintha már „réges-rég berekedt a múlt”

„Végtére is ez a könyv az identitásról szól egy olyan sokkultúrájú térségben, ahol lehetetlen származás, nyelv, vallás szerint osztályozni az embereket, és ezeknek a hiábavaló kísérleteknek a groteszk esszenciáját mondja el egy anekdotikus passzusban Várady Tibor, amikor arról beszél, hogy a romák miképpen különböztetik meg a körülöttük levőket: a szerbeket „háromujjúnak” nevezik, mert az ortodoxok három ujjal, a horvátokat „ötujjúnak”, mert a katolikusok meg öt ujjal vetik a keresztet, a bosnyákokat pedig „tízujjúként” emlegetik, hiszen a muzulmánok mindkét kezüket az égnek emelve imádkoznak. (149.) Van hát identitásunk mindannyiunknak, de nem biztos, hogy ennek ismérvei azok a tulajdonságok, amelyeket közkeletűen ki szoktunk emelni.

 Az ügyvédi iratokból, beadványokból, folyamodványokból, szerződésekből, levelekből kirajzolódó, néha kerek, néha töredékes élettörténetek sajátosan szerbiaiak, ezen belül bánátiak, és egészen pontosan nagybecskerekiek, érintkezik bennük a magyar nyelv a szerbbel, a huszadik század magyar történelme is a szerb, illetve jugoszláv történelemmel, és mindebben, József Attilát parafrazeálva, ott kavarognak más, német, zsidó, román identitáselemek is. Lenyűgöző, hogy ez a kavargás az iratokból és a köztük itt-ott megőrzött újságkivágásokból mennyire hitelesen reprodukálható. Bevallom, ezt a szinte kizárólag dokumentumokra támaszkodó krónikát lapozva gyakran volt olyan érzésem, hogy a Kárpát-medencébe már réges-rég berekedt a múlt, hiszen Várady Tibor rendkívül érdekfeszítően gyűjti egybe a huszadik század első felében még gyakori párbajok különféle dokumentumait. Nem az idő mélységes mélyéből, hanem néhány generáció közelségéből hozza a bizonyítékokat: sokáig működött a vitás kérdések párbajjal való elintézése akkor is, amikor a törvény ezt már tiltotta, és ami ennél fontosabb: amikor Európa már egészen más leckét adott fel nekünk, nem a párbajkódex beható ismeretét. Ám attól tartok, eleink egy része nem nagyon tudott mit kezdeni az új helyzettel, és míg becsületbíróságaink azt vizsgálgatták, hogy a párbajozni készülő felek teljesítik-e a párbajképesség kritériumait, elrobogott mellettünk a történelem. (Bár ahogy mai közéletünket elnézem, talán mégis szükség lenne néhány párbajképes úriemberre.)”

Természetesen arra nincs mód, hogy A próbálkozások folytatása (Kisebbségi stratégiák) címet viselő Markó-publicisztika ismertetését hiánytalanul megtegyük. Ebbéli szándékunknak sajnos határt szabnak a terjedelmi korlátok.

Viszont tudjuk, hatalmasat vétenénk, ha legalább azt a passzusát Markó Béla írásának nem idéznénk, melyben arról értekezik: „pazarlás lenne csak a közös történetekre figyelni ebben a könyvben. A különbségekből legalább annyit lehet tanulni.”

Egy olyan vonatkozását részletezi ennek a különbözőségnek, mely szívéhez közel áll hozzá s ez a nyelvhasználat kérdése az irodalomban, mely értelmezése szerint az egymástól eltérő irodalom-felfogások révén alakult másképpen Erdélyben és Vajdaságban. Zárásképpen, hadd illesszük ide, mindazt, amit ennek mentén kifejt, s ami szerinte nem stíluskérdés, hanem annál lényegesen több: eltérő kisebbségi stratégiák meggyőző argumentuma.

„Itt van mindjárt a nyelvhasználat. Ami nem stíluskérdés, hanem a kisebbségi stratégiák különbözőségét bizonyítja. Várady Tibor vagy akár Végel László célratörő, ökonomikus nyelvhasználata, úgy képzelem, egy közösség tudatos választása. Domonkos István töredezett, csupa jajszóból, sebhelyből, vérzésből, kínlódásból összeálló nagy verse, a Kormányeltörésben akkor született, amikor Erdélyben Szilágyi Domokos színekben és zenékben tobzódó, változatos formájú költészete volt a divat. A vajdasági író nem ünnepli a nyelvet, hanem úgy használja, mint egy dísztelen, de hatékony szerszámot. Tetszik, nem tetszik egyeseknek, azt kell mondanom, hogy Szilágyi Domokos nyelvközpontú modernsége valójában Tamási Áron romantikus nyelvszemléletét viszi tovább – és nem a Kós Károlyét, mert Erdélyben azért ilyen is volt –, míg Váradyék avantgárd Új Symposionja annak idején egy másfajta, teljesen új kisebbségi irodalomfelfogást mutatott nekünk, hitelesebben, mint bárki más a Kárpát-medencében. Természetesen a hivatalos irodalompolitikától is függött mindez, de mindenképpen az egész akkori magyar irodalom csodája volt, hogy éppen egy kisebbségben élő, tehát értelemszerűen identitásvédelemre, tradícióféltésre hivatott közösség termelte ki a kor legavantgárdabb magyar irodalmát. Azzal is magyaráztuk mindezt akkoriban, ismétlem, hogy más volt ott a szabadság foka. De ez nagyon viszonylagos. Egy adott pillanatban Tolnai Ottót is feltételes börtönbüntetésre ítélték, ott is drasztikusan határt szabtak a politikai véleménynek és az akár közvetve is rendszerellenességgel gyanúsítható irodalomnak. Ne hárítsuk hát teljes egészében az itt vagy ott regnáló rendszerekre se a felelősséget, se az érdemet, hogy milyen stratégiát választott egy kisebbségi értelmiség. Még azt sem merném állítani, hogy egynemű stratégiákról volt szó, nálunk Szilágyi István prózája éppúgy különbözik a Bodor Ádámétól, mint a Vajdaságban Gion Nándor stílusa a Végel Lászlóétól. Némiképpen kapásból, de mégsem véletlenül választottam ki ezeket a neveket, ugyanis azt szeretném érzékeltetni, hogy nem irányzatosságról, nem erőszakos tendenciákról van szó, hanem alternatívákról. És kétségtelen, hogy akkoriban a legélesebb alternatívát – és a legnehezebb dilemmát – a vajdasági magyar írók kínálták nekünk. Mint ahogy azon is érdemes elgondolkozni, amit valamivel elébb szóba hoztam, hogy az a senyvedő régió – erről keserűen szól Várady Tibor is – hajdanában milyen erős, talán az erdélyinél erősebb polgári hagyománnyal rendelkezett. A fényes Kosztolányit és a sötét Csáth Gézát is ők adták a magyar irodalomnak, persze még Trianon előtt. A lényeg: a különbségekről is beszélni kell, az alternatívákról, a stratégiákról is. Egymással is többet kellene beszélgetniük a Kárpát-medencei magyar közösségek képviselőinek, és nem csak – nem elsősorban – közös politikai nyilatkozatok megszerkesztése végett. Mert hát ezúttal Várady Tibor jogtudósi érdemeiről nem nagyon szóltam (a gyermekkort kivéve ő sem igen beszél irodalomról ebben a könyvben, csak én kanyarodtam arrafelé), pedig lehetett volna, én már tekintélyes jogászként ismerhettem meg a kilencvenes években, amikor véleménye sokat számított kisebbségjogi kérdésekben is. Meg aztán ebben a könyvben is ott van a racionálisan gondolkozó jogász – és nem a Kárpát-medencében oly gyakori prókátor – következetessége. Nagyon sokat lehet tanulni tőle. Például amikor mai kisebbségi – nemzetiségi, netán nemzeti? – helyzetértékelését összefoglalja: „A kisebbségi életről nem mondhatnánk el igazán, hogy tombol. (...) Sok mindennel próbálkoztunk. Azt hiszem, a fennmaradást nem is annyira a próbálkozások sikere biztosítja, hanem a próbálkozások folytatása.” (74.) Arról, hogy mi a dolgunk, ennél többet ma aligha mondhat valaki.”








EZT OLVASTA MÁR?

X