„Megtettem, ami az erőmből telt, újat én már nem tudnék nyújtani” – Elköszönt a szlovén országgyűléstől Göncz László, Muravidék magyar parlamenti képviselője.

Megszólalt a héten a lendvai Népújságban Muravidék magyarságának emblematikus alakja, Göncz László író, történész, művelődéspolitikus és abból az alkalomból, hogy tíz év törvényhozói múlttal a háta mögött már nem kíván indulni egy újabb képviselői mandátumért a június 3-án esedékes szlovéniai előrehozott országgyűlési választáson, megvonta eddigi parlamenti munkájának mérlegét. A lap igazgatójának, Tomka Tibornak adott interjújában szólt az eltelt évtizedben szerzett tapasztalatairól, sikerekről és kudarcokról, beszélt visszavonulása okairól és azt is elmondta: még nem kíván nyugalomba vonulni, hanem a jövőben szeretne többet foglalkozni a szívéhez oly közel álló történelemmel, kisebbségkutatással és szépirodalommal.

„A magyar kisebbségi közösségekben és kultúrákban mindig fel kellett lépniök olyanoknak, akik egy egész intézményi rendszer feladatainak vállalására kényszerültek. Egyszerre kellett íróknak, tudósoknak, közéleti vezetőknek és szervezőknek lenniök. Ilyen egyszemélyes intézménye a muravidéki magyarságnak a most Márton Áron-emlékéremmel jutalmazott Göncz László is, aki mint alkotó értelmiségi, mint egy kicsiny magyar közösség organizátora, mint a magyar–magyar kapcsolatok mindenkori építője évtizedek óta vállal felelősséget a muravidéki magyarság – a legkisebb Kárpát-medencei magyar közösség – nemzeti identitásának és kultúrájának védelmezésében, gondozásában és gazdagításában. (…)

Alsólendva egykor Halicanum néven római, majd Lindau néven germán település volt, ez utóbbi helynévből származik a magyar Lendva és a szlovén Lendava elnevezés. Népek országútján épült, később, a török háborúk idején a magyar királyság végvára volt, a most régi pompájában álló Bánffy-vár ezekre a legendás időkre emlékeztet. Valójában a végvár szerepét tölti be ma is, csak most már nem bástyákkal és ágyúkkal védelmezi egy kicsiny magyar közösség nyelvét, kultúráját és önazonosságát, hanem kulturális intézményekkel, könyvekkel, tudományos munkával, magyar–magyar találkozók szervezésével. Ennek a szellemi végvárnak a kapitánya Göncz László, aki most méltán veszi át azt a közösségi elismerést, amely a magyar nemzeti önvédelem egyik kiváló XX. századi erdélyi hősének: Márton Áron gyulafehérvári püspöknek a nevét viseli.”

Tizenöt évvel ezelőtt Pomogáts Béla irodalomtörténész volt a Márton Áron-emlékéremmel díjazott Göncz László méltatója, fentebb a határon túli magyarság tiszteletbeli nagykövetének akkori laudációjából a bevezető és záró gondolatokat olvashattuk. Amit a Bethlen Gábor Alapítvány által létesített rangos kitüntetéssel elismert, akkor negyvennegyedik életévében járó történészről, íróról, a muravidéki magyar kisebbségi érdekvédelmi szervezet művelődéspolitikusáról a nagytekintélyű, friss Széchenyi-díjas méltató 2003-ban elmondott, ma éppúgy érvényes, mint volt másfél évtizeddel ezelőtt, sőt...

Göncz László, aki időközben a szlovén parlament magyar képviselője is lett, és ezt a népszolgálatot tíz esztendőn keresztül látta el – a legkisebb Kárpát-medencei magyar közösség érdekében, mind íróként, mind történettudósként, mind pedig közéleti vezetőként és örökmozgó szervezőként, azóta is mindmáig kiváló „végvári kapitánynak” bizonyult. Az egykori, Pomogáts Béla rajzolta portrét csak annyiban árnyalhatnánk tizenöt esztendő történéseinek tükrében, hogy a muravidéki nemzetnapszámosra talán ma már nem igazán illő az egykori „egyszemélyes intézményember” minősítés. Rögzítsük rögtön, mielőtt bárkiben kételyek merülnének fel: erről éppen ő tehet, mert ő akarta így, tudatosan. Övé az érdem, hogy napjainkra a tőle tanulókból olyan kiművelt „végvári vitézek” is állhatnak a vártán Muravidéken, akiknek köszönhetően szerencsére most már többszereplőssé vált e közösség megmaradásáért és megtartatásáért folyó küzdelem és a vele járó aprómunka.

A szlovéniai magyarság XX. századi történetének ismert kutatója, több szakmonográfia szerzője, aki elbeszélései, novellái, A csoda című monodrámája és főleg két történelmi regénye, az Olvadó jégcsapok (2003) és a Kálvária (2011) révén szépíróként is elismertségre tett szert, nemcsak szűkebb pátriájában, hanem annak határain is túl – a független Szlovénia parlamenti választásain a korábban négy alkalommal is, a magyar nemzeti közösség képviselőjévé választott Pozsonec Mária utódaként, 2008 után, élvonalbeli politikussá is lett. Politikussá igen, de mint erre mindig büszke is volt és nem győzte hangsúlyozni: pártpolitikussá viszont soha sem kívánt válni.

Két esztendeje, a személyes hangvételű írásait egybegyűjtő kötete, a Határ-szél egyik magyarországi bemutatóján így fogalmazott: „arra jó a poszt, a titulus, a funkció, hogy meghatározza saját magát. Azt, hogy milyen értéket képvisel Európában.” A parlamenti munkáról pedig ezt vallotta akkor: „inkább szakemberi küldetésnek látja, tekinti, mint klasszikus politikai képviseletnek.” Göncz László törvényhozói krédójának és magatartásának a hátterében nemcsak a már az eddigiekből is kivilágló, sajátos kisebbségi helyzet diktálta körülmények érhetők tetten és nemcsak egy közszereplést muszájherkulesként vállalni kényszerülő értelmiségi felelősségérzete. Ezek mellett adva volt számára egy Szlovénia-specifikus adottság is, amelyet az ország alkotmánya biztosít a 64. cikkelyében. Ennek lényege: az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség külön jogokkal rendelkezik az országban. A különjogok pedig többek között azt is jelentik, hogy mindkét közösségnek létszámukra való tekintet nélkül eleve biztosított egy-egy parlamenti mandátum.

Ha már szóba hoztuk a Kárpát-medencében másutt ismeretlen, az őshonos kisebbségek, így a magyarok számára biztosított pozitív szlovén joggyakorlatot, hadd említsük meg, hogy mindezekről mifelénk több alkalommal is hallhattunk részletekre kiterjedő tájékoztatást Göncz Lászlótól. A nemzetnapszámosság édes terheit hozzá hasonlóan szintén mindig örömmel vállaló szatmárnémeti EMKE-örökmozgónak, Muzsnay Árpádnak köszönhetően a lendvai közösségépítő írástudó gyakori vendégelőadója volt a mindenkori Jakabffy Napoknak. Az ő jóvoltából, szakértő előadásai, illetve az azokat magukba foglaló konferenciakötetek révén az érdeklődők nagyon sokat megtudhattak a szlovéniai kisebbségvédelem időszerű kérdéseiről és persze arról is, hogy a látszat azért csalóka, hiszen „óriási gondot jelent a de jure de facto-ra váltása, azaz a jogszabályok és a gyakorlati megvalósítás közötti jelentős különbség.”  

A jubileumi, X. Jakabffy Napok egyik résztvevőjeként például, az akkori tanácskozás egyik legérdekesebb, alaposan dokumentált prezentációjaként idézzük fel magunkban az előadását, melyben az általános nemzetiségi törvény elfogadásának esélyeiről értekezett 2011-ben. Hogy a már akkor is hatalmas késésben levő remélt jogszabályból azóta se lett törvény, az már egy más történet. De erről majd később…

Az hogy az idén Göncz László hátrább kíván lépni és a ljubljanai parlamentben töltött tíz év után bejelentette, nem óhajt egy újabb mandátumban a szlovén törvényhozás tagja lenni, régóta ismert volt Muravidéken. Hadd tegyük hozzá rögvest: ez nem volt titok e rovat olvasói számára sem, hiszen az év elején, ismertetve Horváth Ferencnek, a muravidéki magyar érdekképviselet vezetőjének az „Indulok a parlamenti választásokon” című interjúját, mi is beszámoltunk a tervezett őrségváltásról.

A most ismertetésre kerülő Megtettem, ami az erőmből telt, újat én már nem tudnék nyújtani interjú elején, egy tömör belpolitikai helyzetelemzést követően, melyből kiderül, hogy a jövő hónapban esedékes előrehozott választások kierőszakolásával a jelenlegi kormányfő egy „nesze semmi, fogd meg jól” helyzetet teremtett és felettébb kétséges, hogy ez számára üdvös taktikai húzás volt, következik rögtön az egy évtizedes törvényhozói mérlegmegvonásának kulcskérdése: „Hogy ítéli meg, milyennek a lehetőségei egy nemzetiségi képviselőnek a pártpolitikai forgatagban?”

Abban a 90 fős nemzetgyűlésben, ahol a képviselőket részben közvetlenül, részben pedig listás szavazatok alapján választják, s melynek összetétele meglehetősen heterogén, a két őshonos kisebbség, a magyarok és olaszok egy-egy mandátuma első látásra nem sokat nyomhat a latban. A súlyuk, tekintélyük viszont mégis nagyobb a megelőlegezhetőnél. Annak az okát, hogy ez miért van így Göncz László ekképp világítja meg a lendvai Népújságban megjelent interjújában:  

„Úgy gondolom, elsősorban a nemzetiségi képviselő magatartási formája a fontos ebből a szempontból. Nagyon fontos mérlegelni, egyensúlyozni úgy, hogy az alapküldetés szempontjából elfogadható legyen a képviselői tevékenység. Nem szabad túlságosan belemerülni a pártpolitikai dolgokba – bármelyik oldalról is nézve –, mert ez hosszú távon biztosan nem lehet eredményes, tompítja a nemzetiségi képviselő hatékonyságát. Ez különösképpen Szlovéniában igaz, mert különös státusza van a nemzetiségi képviselőnek, ugyanis egy plusz nemzetiségi jogról beszélhetünk.

Más országokban pártvonalakon kerülnek a kisebbségi képviselők a parlamentbe, ott természetesen más a helyzet is. A különleges helyzetre tekintettel úgy gondolom, hogy a nemzetiségi képviselőnek nem szabad magát túlságosan exponálni általános dolgokban, az aktivitás, a jelenlét azonban szükséges ezen a téren is. Fontos, hogy a nemzetiségi képviselő ne legyen kirívó, ne akarja meghatározni az ülések menetrendjét, mert ez előbb vagy utóbb negatív fogadtatást kap mind a képviselőtársak, mind a média részéről. Úgy gondolom, az elmúlt tíz évben olasz kollegámmal sikerült egy olyan légkört kialakítanunk, ahol a státuszunkhoz egyfajta tisztesség, megbecsülés járt. Valahol a parlament szürkeállományaként, lelkiismereteként tartottak bennünket számon, mert mindenki tudta, hogy a kérdésekhez racionálisan, európai keretekben gondolkozva állunk hozzá.”

A két szlovéniai őshonos kisebbséget képviselők sajátos státuszából eredő természetes pártonfelüliséget megőrizni eleve nem volt könnyű feladat, hiszen ott, ahol a törvények sorsa gyakran egy-két vokson múlik nap, mint nap, adódtak számukra kényszerhelyzetek. Az hogy miként viszonyulhatott egy kisebbségi közösség törvényhozója, ha a pártok nyomásával kell szembesülnie, s ez milyen terhet rótt rá, komoly feladványt jelentett az érintett számára. Göncz László erre vonatkozó okfejtéséből egyértelműen kitűnik: a két nemzetközösségi képviselőnek sokkal nagyobb volt a felelőssége, mint bárki másnak a többi 88 pártpolitikus törvényhozó közül:

„Hát igen, ez természetesen nagyon nehéz, mert a pártérdek napi szinten gyakorol nyomást, akár az ellenzékről, akár a kormánypártokról van szó. Olasz kollégámmal ennek érdekében addig is elmentünk, hogy nyilvánosan kijelentettük, a mi két szavazatunk biztosan nem dönti majd el, feláll-e egy kormány vagy sem. Ezt az elvet alkalmaztuk minden olyan döntés esetében is, amikor kifejezetten pártszempontok vezéreltek egy-egy döntést. Úgy gondolom, egy nemzetiségi képviselőnek ilyen esetekben önmagát kell korlátoznia. Ezt nagyon fontosnak tartom a nemzetiségi képviselői poszt létjogosultsága szempontjából is. A múltban ez nem egészen így volt.”

Göncz László tíz parlamentben eltöltött éve szinte egybeesett a most kifutó gazdasági válsággal. Ennek a recessziónak tudható be, hogy bármilyen színezetű kormány volt hatalmon, érdemi előrelépés a szlovéniai magyar közösség számára költségvetési okok miatt nem történhetett. Mi több, ahelyett, hogy „még több színt, hozzáadott értéket, a nemzetiségek számára magmaradási kapaszkodókat lehetett volna belerakni a rendszerbe”, annak kellett örülni ottani honfitársainknak, hogy – mint elmondta az interjúalany – az anyagiak terén „összességében nem kellett csökkenteni, rombolni a kisebbségi közösségek már meglévő támogatottságát, meg tudtuk őrizni az alaptevékenységeket.”

Ugyanakkor ténykérdés, hogy viszont semmi köze sem volt a gazdasági válságnak ahhoz, hogy a sokunk számára irigyelt mintaállam Szlovénia, ahol a többi, Kárpát-medencében élő magyar közösséghez képest az ottani honfitársaink tudták a leghatékonyabban kiépíteni saját kulturális autonómiájukat, az általános nemzetiségi törvény nem került mindmáig elfogadásra. Más területeken történtek bíztató lépések – derül ki az interjú folytatásából – sőt az évtizedes mérleg akár pozitív is lehetne. Az elégedettség mégsem lehet teljes, hiszen a valóban megnyugtató pont az i-re az immár kilenc esztendeje készülő és elszabotált nemzetiségi törvény elfogadása lett volna.

„Épp a napokban tekintettük át kollegámmal a mandátumban megtett lépéseinket, beterjesztéseinket, javaslatainkat, reflexióinkat. Gyakorlatilag az általános nemzetiségi törvénytől eltekintve minden fontosabb ügyben az ösztöndíjaktól kezdve a gazdasági alap kérdésén át a szociális és az egészségügyi területen minden javaslatunk átment. Lehet, hogy nem mindig épp olyan formában, ahogy elképzeltük, de megnyugtató szinten, így nincs arra ok, hogy elégedetlenek legyünk.

A nemzetiségi jelenlét a törvényalkotásban jóformán minden területen jelen van. Persze vannak még fehér foltok, és éppen ezért lett volna fontos a nemzetiségi törvény, amelyet az első pillanattól a kisebbségvédelmi rendszer alappillérének tekintettem. Ezt a három mandátum négy kormányának mindegyike a zászlajára tűzte, és mindegyik, természetesen más-más hozzáállással, de próbált tenni ennek elfogadása érdekében. Úgy gondolom viszont, egyik kormány sem akarta az általános nemzetiségi törvényt annyira, hogy sikerüljön is elfogadni. Emellett úgy látom, a mindenkori végrehajtó hatalom, magyarán a mindenkori kormány szerkezetében van ebből a szempontból egy rendszerbéli hiány, amelyet a jövőben mindenképpen pótolni kellene. Úgy gondolom, nincs jól megoldva a nemzetiségi érdekképviselet, vagyis a Nemzetiségi Hivatal státusza túl gyenge, a kompetenciái nem elég erősek a kormánydöntéseknél. Körülbelül tíz változatban készítettem el a nemzetiségi törvényt, és csak reménykedni tudok abban, hogy a következő években ezt sikerül átpréselni a törvényhozáson. Keserű szájízzel kell mondanom: nem vagyok róla megbizonyosodva, hogy bármilyen színezetű is lesz a következő kormány, ezt a törvényt majd ténylegesen akarja.”

A most leköszönő Göncz László pesszimizmusa indokolt, hiszen csak az egységes és általános nemzetiségi regula teremthetne rendet a kisebbségek helyzetét meghatározó jogszabályok tömkelegében. Ugyanakkor nem tagadja: azzal, hogy a két szlovéniai őshonos kisebbségnek eltérőek az érdekeik és célkitűzéseik, van magyar és van olasz felelősség is az óhajtott jogi norma elmaradásáért.

„Ami a kisebbségi jogvédelmet illeti, Szlovénia mindenképpen példaértékű ország. Igazából egy nyelvi, kulturális autonómiáról beszélhetünk, sajnos azonban meglehetősen sántít az említett jogok gyakorlati megvalósítása. Ezt a problémát is szerettük volna megoldani az általános nemzetiségi törvénnyel, mert ez integrálná a törvények tömkelegében szétszóródott jogokat, csokorba kötné azokat és rendelkezne a megvalósításról, s így már nehezebben lehetne nem megvalósítani ezeket. Ehhez az őszinteség miatt hozzá kell tenni, hogy a magyar és az olasz közösség sok mindenben különbözik egymástól, mások a célkitűzések, így ez is hátráltatta a dolgokat.” 

Az interjú végéhez közeledve Tomka Tibor arra kérdez rá, mi késztette Göncz Lászlót az önként vállalt hátrább lépésre, s visszavonulva a ljubljanai törvényhozásból, hogyan képzeli el saját maga számára a folytatást. Természetesen nem marad el az elköszönés okán önként adódó másik kötelező kérdés sem: tíz év tapasztalatai birtokában vajon milyen munícióval látná el utódját, aki a legfrissebb hírek szerint vagy Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Tanácsának elnöke és Lendva alpolgármestere lesz,, vagy pedig Sobočan Gabriela, a Hosszúfalui Helyi Közösség elnöke, a lendvai Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség Tanácsának tagja, a szlovén parlament alkalmazottja, aki viszont csak nemrég döntött a ringbe szállásról. Őróluk kell döntenie nemsokára 5820 szlovéniai magyar választópolgárnak. Persze csak akkor, ha mindketten megszerzik mihamarabb az induláshoz szükséges 30 ajánlást.

Íme, a beszélgetés vonatkozó kérdezz-felelekje:   

„–Miért döntött úgy, hogy nem folytatja a képviselői munkát, illetve hogyan, milyen területen képzeli el a jövőt?

Nagyon egyszerű, már az első jelölésemkor meghoztam a döntést, hogy legfeljebb három mandátumot szeretnék kitölteni. Azt tudom mondani, hogy amit ebből ki lehetett hozni, azt én megtettem. Újat én már nem tudnék tenni, nyújtani. Őszintén, ha a saját státuszomat nézném, akkor az újabb mandátum éppen ideális lenne számomra, mert szinte a nyugdíjamig eltartana, de csak emiatt nem vállalhatom. A jövőt illetően nem tudok még pontosan nyilatkozni. Egyrészt nem lenne etikus, hogy még képviselőként lobbiznék. Közismerten történelemmel, kisebbségkutatással és irodalommal foglalkozom mostanában. Ezzel a hárommal biztosan foglalkozom a jövőben is, hogy milyen formában, azt még nem tudom.”

Végül, a következő magyar nemzetiségi képviselőnek üzenne valamit, adna útravalót?

Már említettem, alapvető dolog, hogy pártpolitikai szempontból maradjon minél inkább független. Természetesen mindenki vonzódik a lelkében a pártpolitikai paletta egyik vagy másik oldalához, de ezt nemzetiségi képviselőként vissza kell fogni. A kormánnyal a nemzetiségi képviselőnek együtt kell működnie egy bizonyos szintig, de véleményem szerint például koalíciós megállapodást már nem szabad kötnie. Természetesen köthet külön szerződést a kormánnyal, de ez ne legyen része a koalíciós szerződésnek, mert ez olyan megkötést jelentene, ami alól már nehezen lehetne kibújni. Szerencsésnek látnám, ha az új képviselő is próbálkozna a nemzetiségi törvénnyel, hátha mégis sikerülne.”