A köntörfalazás magasiskolája Vajdaságban: „Minden világos: Nemvajdaság nemnapja–Egy hatalmi helyreigazítás nyelvi, logikai és jogi bukfencei”.

Megszólalt  a héten a Szabad Magyar Szóban Purger Tibor, az online lap egyik alapító munkatársa annak kapcsán, hogy a tartományi képviselőház elnöke, aki egyben a VMSZ elnöke is, sajátos ködösítéssel próbálta elterelni a szót pártjának minapi nagy vihart kavart megmagyarázhatatlan lépéséről. Pásztor István meglehetősen furmányos módszerrel, a saját hivatali apparátusát, a „szőrszálhasogatást” és a „szemfényvesztő bükkfanyelvet” is bevetve igyekezett kisebbíteni annak a lehangoló döntésnek a jelentőségét, melynek lényege: a legnagyobb magyar délvidéki párt képviselői megszavazták, hogy a régiónak a Szerb Királysághoz való csatlakozását kimondó, száz évvel ezelőtti és vitatott legitimitású népgyűlésének dátuma a jövőben Vajdaság hivatalos ünnepnapja legyen.

Két hónappal ezelőtt e helyen a Megalázzák délvidéki honfitársainkat a tervezett Vajdaság Napjával – „Ami a mi számunkra gyásznap, az nem lehet a velünk együtt élőknek ünnepnap” címmel közölt cikkünkben egy, a Vajdaság.mában publikált helyszíni tudósítást ismertettünk. Ebben Basity Gréta arról számolt be, hogy a délvidéki magyarság kisebbségi önkormányzati szervezetének, a Magyar Nemzeti Tanácsnak április 23.-i ülésén annak ellenére, hogy a jelenlevők közül senki sem értett egyet azzal a tartományi javaslattal, miszerint november 25-e legyen Vajdaság hivatalos ünnepnapja, ezt a véleményüket végül nem merték határozatban rögzíteni.

Akkor elmondtuk: a vajdasági magyarok számára már az is egy pofonnal ért fel, hogy az év elején Igor Mirović tartományi kormányfő bejelentette, azt szeretné, ha november 25-ét beiktatnák az állami ünnepek soraiba, mert „a tartomány megérdemelné, hogy saját ünnepnapja legyen.”  Rögzítsük: november 25 a szerbek számára ugyanazt jelenti, mint mifelénk a többségieknek december elseje. Ugyanis ezelőtt száz évvel, hét nappal megelőzve a ’918-as Gyulafehérvárt, a magát a Bánátban, Bácskában és Baranyában elő szerbek, bunyevácok, valamint egyéb szlávok egykori nagy nemzetgyűlésének nevező ad-hoc népgyűlés ezen a napon nyilvánította ki a résztvevők által képviselt területek csatlakozását a Szerb Királysághoz. Hadd tegyük hozzá: akkor még csak a lakosság egyharmadát kitevő szláv népesség döntött a Magyarországtól történő elszakadásról, a határozatot pedig, melyet utóbb a trianoni békeszerződés erősített meg, valójában a többségi német és magyar lakosság megkérdezése nélkül, az akkor kisebbségben lévő szerbség küldöttei hozták meg.

Mirović az ötletét nagyon hamar hivatalossá is tette: március 21-én a Tartományi Kormány arra terjesztett be javaslatot, hogy Vajdaság Napja november 25-e legyen, mely egyben hivatalos ünnepnap is lenne. Azonnal közvitára is bocsátották az előterjesztést. Április folyamán a különböző helyszíneken (Ruma, Nagybecskerek, Újvidék) tartott közvitákon a kormány képviselői és hangadó szerb értelmiségiek is mindenütt amellett érveltek, hogy a centenáriumához elérkezett történelmi dátum legyen Vajdaság Autonóm Tartomány legfőbb ünnepnapja, egyszóval Vajdaság Napja (Дан Војводине).

Nagybecskereken például április 10-én a Pannon Tv híradófelvételének tanúsága szerint Nebojša Kuzmanović, tartományi művelődési és tájékoztatási titkárhelyettes (miniszterhelyettes) így indokolta, miért is van szükség Vajdaság Napjának a törvénybe iktatására: „Sokan azt hiszik, hogy az egyszer kiharcolt szabadságjogok örök időkre adottak. Nem. Folyamatosan harcolni kell értük. Ez pedig nemcsak jelképes módja annak, hogy megmutassuk, hogy mi ezzel tisztában vagyunk. A tartományi kormány ezért is készíti elő ezt a képviselőházi határozatot, és reményeim szerint május közepéig - a májusi közgyűlés jubileumának a megünnepléséig - a tartományi képviselőház is elfogadja a döntést Vajdaság Napjáról.”

Értelemszerűen a vajdasági magyarok nagyon nem lelkesedtek az ötletért. A Vajdasági Magyar Szövetség, mint a délvidéki magyarság legnagyobb pártja lehetett volna az a politikai formáció, mely megakadályozhatta volna, hogy egy gyásznapot ne ünnepeltessenek meg az ott élő honfitársainkkal. A VMSZ ugyanis mind tartományi, mint pedig országos szinten a vezető kormánypárt koalíciós partnere, első embere, Pásztor István pedig a tartományi parlament elnöke. A határozott kiállás akkor, amikor a jogszabály még csak tervezet formájában létezett, sőt azt társadalmi vitára bocsátották, sokat nyomhatott volna a latban. Ehelyett következett, – mint láttuk – a teljes tájba simulás. Előbb a Magyar Nemzeti Tanács áprilisi ülésén, a mögöttünk hagyott héten pedig immár Vajdaság törvényhozásában.

Június 19-én a vajdasági tartományi képviselőház november 25-ét a Vajdaság napjának nyilvánította – e szavakkal számolt be az újvidéki parlamentben történtekről minden vajdasági magyar és több magyarországi orgánum is. A VMSZ hat képviselője megszavazta az új ünnepről szóló javaslatot, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) két képviselője viszont elfogadhatatlannak nevezte azt és nemmel voksolt. A döntés a történelmi vonatkozások miatt nemcsak a VMDK-t, hanem a többi öt szerb ellenzéki pártot is felháborította. Ők is valamennyien a kormányjavaslat ellen szavaztak.

Minderről hitelesen beszámolt a Magyar Távirati Iroda is. Az MTI tudósításának fejléce alább látható. Hogy miért is folyamodtunk ehhez a szokatlan „fotóillusztrációhoz”, arról már most elmondjuk: lesz majd ennek némi jelentősége az elkövetkezendőkben.

Ebben egyebek közt a következő olvasható:

„A Vajdasági Magyar Szövetségének képviselői megszavazták az új ünnepről szóló javaslatot, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének képviselői viszont elfogadhatatlannak nevezték azt.

November 25-ét nyilvánította a szerbiai Vajdaság napjának a vajdasági tartományi képviselőház kedden. A döntés a történelmi vonatkozások miatt több pártot is felháborított. (…)

A kedden megszavazott javaslatot a vajdasági tartományi kormány terjesztette az újvidéki képviselőház elé.

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), valamint a vajdasági tartományi képviselőház elnöke keddi felszólalásában kijelentette: pártjának képviselői megszavazzák a javaslatot, vagyis a VMSZ hat képviselője támogatja az új ünnepnap kijelölését, mert szerinte egy ilyen sokszínű régió számára elfogadható, hogy minden nemzet kijelölhesse a maga nemzeti ünnepeit.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) két képviselője viszont nemmel voksolt, mert elfogadhatatlannak tartják a javaslatot.

A javaslatot megszavazta a teljes vajdasági kormánykoalíció, vagyis a VMSZ mellett az országosan is a legerősebb politikai erőt képviselő Szerb Haladó Párt (SNS) és a Szerbiai Szocialista Párt (SPS), valamint az annak listáján a parlamentbe bejutott más párthoz tartozó képviselők. A hat ellenzéki párt nemmel voksolt.

A Szerb Radikális Párt (SRS) és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga (LSV) szerint a javaslat tartalma nem felel meg a történelmi tényeknek, a Demokrata Párt (DS) szerint pedig ezzel figyelmen kívül hagyják a Vajdaság antifasiszta történelmét. Az Elég volt mozgalom azért ellenezte a javaslatot, mert szerinte alapvetően politikai döntés született, és nem vették figyelembe a kisebbségek érdekeit.”

Annyival még kiegészítenénk a tömör MTI-tudósítást, hogy a múlt keddi november 25.-re vonatkozó vitatott döntés mellett az újvidéki képviselőház elfogadta azt az indítványt is, hogy tartományi jelentőségű jeles dátumként Vajdaság megemlékezzen május 15-ről is, a napról, amikor 1848-ban Karlócán megtartották a Májusi Közgyűlést, amely „kikiáltotta a Szerb Vajdaságot”, illetve december 10-ről, az Emberi Jogok Világnapjáról is. Továbbá a testület elfogadta a nemzeti kisebbségek számára jelentős dátumokra vonatkozó indítványt is. A vajdasági magyaroké augusztus 20 lett.

Csakhogy míg a többi most hivatalos ünnep rangjára emelt jeles nap mentén nem gerjedtek indulatok, a politikusok retorikájában, a médiákban és a közbeszédben hónapok óta Vajdaság napjaként meghonosodott és tulajdonképpen az első számú ünneppé avanzsált november 25 „törvénybe iktatása” máig nem csillapodó vitát váltott ki, mint láthattuk, nemcsak a délvidéki magyarok körében.

Maradva a bennünket közelebbről érintettek keserűségénél, érdemes elmondani, hogy a VMSZ meghökkentő döntése „helyzetbe hozta” a magyar kormányt is, hiszen közismert Budapest felfogása a román nemzeti ünneppel kapcsolatosan. Az Orbán-kormány álláspontja egyértelmű volt már két évvel ezelőtt, amikor kimondta, „a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”. Logikusnak tűnik, hogy ez legyen a véleménye akkor is, ha a magyar kormány stratégiai partnere, a VMSZ támogat egy szintén Trianonhoz kötődő dátum hivatalos ünneppé tételét, amivel nyilvánvalóan nem tud egyetérteni.

Mindenestre érdekes fejleménynek tűnik, ahogyan néhány napja, a szokásos heti Kormányinfón Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter ez ügyben nyilatkozott. Gulyás kijelentette: „A magyar kormány a VMSZ-t továbbra is stratégiai partnerének tekinti, annak ellenére is, hogy a VMSZ képviselői megszavazták Vajdaság Napját.” Egy kérdésre válaszolva, mely szerint a VMSZ konzultált-e a magyar kormánnyal Vajdaság napjának ügyében, a miniszter egyértelmű nemmel válaszolt.

Ezt követően pedig arra a felvetésre, hogy különböző médiumokhoz sorra érkeznek az olvasói észrevételek, amelyek azt firtatják, miként szavazhatta meg a Pásztor István vezette párt az említett határozatot, illetve, hogy a magyar kormány hogyan tekintheti továbbra is stratégiai partnerének a VMSZ-t, a kancelláriaminiszter a következőket válaszolta: „Anélkül, hogy vindikálnám magamnak a jogot, hogy az ilyen kérdésekre a válaszokat meghatározzam, csak meg tudom ismételni: a trianoni békediktátumot a magyar kormány nemzeti tragédiának tartja.”

Szűkebb pátriájában a házelnök-VMSZ elnök a kármentés sajátos módszerét választotta: hadat üzent a Délvidéken a közbeszédben régóta meghonosodott Vajdaság napja elnevezésnek, melyet – mint láthattuk – közkeletűvé, november 25 „szinonimájává” vált.  Elterelendő a közbeszédet a lényegről, arról, hogy magyar voksokkal is ünnepnappá válhatott egy bárhol élő magyar számára gyásznap, egy beosztottja révén helyreigazítási kérelemmel fordult mindazokhoz a vajdasági magyar orgánumokhoz, melyek a június 19-i képviselőházi döntésről beszámolva a Vajdaság napja kifejezést le merészelték írni. Mert olyan, hogy Vajdaság napja soha sem volt és nem is lesz, annak pontos elvezése: „tartományi jelentőségű dátum”. Punktum.

Arról, viszont, hogy a szerb média, vagy például a vajdasági kormány tagjai óvakodjanak a helytelen Дан Војводине használatától nem szóltak a hírek, ahogyan arról sem, hogy efféle kioktatásban részesült volna a mindenki által használt Vajdaság napja megfogalmazással élő MTI-tudósító vagy éppen Gulyás Gergely kancelláriaminiszter.

A Szabad Magyar Szóban azt követően, hogy a portál eleget tett a parlamenttől érkezett korrigálási kérelemnek Purger Tibor a gyilkos iróniájú Minden világos: Nemvajdaság nemnapja–Egy hatalmi helyreigazítás nyelvi, logikai és jogi bukfence című cikkében, a címben jelzett három szempontra koncentrálva megsemmisítő kritikát mond erről a mellébeszélésről. Rávilágított arra, hogy ez a kommunikációs trükközés gyenge kísérlet a valódi probléma elfedésére, hiszen „a vajdasági magyar emberek nem a „Vajdaság napja” kifejezésen akadtak ki, hanem azon, hogy hatalmi morzsákért cserébe saját képviselőik is rászavaztak egy olyan arrogáns nacionalista trükkre, amely formálisan megkülönbözteti, történelmileg kisemmizi, a jelenben pedig másodrangú polgárrá teszi őket saját szülőföldjükön.”

A helyreigazítási kérelem „valótlan állítást” tartalmazó híreket közlő orgánumként aposztrofálja a Szabad Magyar Szót, mert abban „… négy hírben Vajdaság napjáról beszélnek a szerzők”, holott „Ezzel a valótlan állítással szemben a Vajdaság AT Képviselőháza […] tartományi jelentőségű dátumok megállapításáról és megjelöléséről” hozott határozatot. Ráadásul, így a hatalom korrekciós levele, az ominózus parlamenti határozat „azonos rangú tartományi jelentőségű dátumokként [kezeli] november 25-ét, május 15-ét és december 10-ét, valamint augusztus 20-át, augusztus 10-ét, október 16-át, december 1-jét és január 17-ét”.

Hogy mennyire álságos ez a megközelítés, hogy itt a megvezetés minősített esetével állunk szemben, arról a továbbiakban a fentebb általunk is közreadott szöveg nyelvi, logikai és jogi bukfencei mentén állítja glédába Purger az érveit.

Cikkének első, a „Nem Vajdaság, hanem tartomány; nem nap, hanem dátum” alfejezetben szerzőnk arra mutat rá, hogy korántsem a szenzációhajhászás bűnébe esve élt a „Vajdaság napja” kifejezéssel valamennyi, az újvidéki képviselőház múlt keddi üléséről beszámoló tudósító, beleértve az MTI szerbiai munkatársát vagy a VMSZ-hez közelálló Magyar Szó újságíróját is. Nemcsak számukra nem jelentett dilemmát, hogy a hivatkozott és általánosan használt megnevezést használják a nyakatekert, nyelvidegen „tartományi jelentőségű dátum” kifejezés helyett. Túl azon, hogy „minden tisztességes ember számára világos, hogy a kettő egy és ugyanaz” létezik egy mindent felülíró szempont is: „anyanyelvét a valósággal érintkező módon értő és beszélő ember soha nem használná a nyögvenyelő, politikai korrektségtől izzadó, bürokratikus fordulatot.”

A sajátos hatalmi értelmezésnek egyetlen célja volt és van: a bükkfanyelv kitűnő álca azok számára, akiknek takargatnivalójuk van. Az eb ott van elhantolva, amiről Purger Tibor a folytatásban, az „Azonos rangú tartományi jelentőségű dátumok” című passzusában értekezik.

„Lássuk hát a szóban forgó határozatot (itt ellenőrizhetik szerbül is meg magyarul is, az utóbbit saját fordításban, hiszen a hatalom egyelőre csak szerbül, cirill betűkkel volt szíves azt előállítani). Nem túl hosszú, gyorsan kiderül, hogy a dátumok „azonos rangjáról” abszolút szó sincs – vagyis a helyreigazítás csúsztat:

Amit ugyanis mi – minden normális újságíróval együtt – „Vajdaság napjának” neveztünk (november 25.), az a legelső szakasz legelső pontjában foglaltatik és „tartományi jelentőségű dátumként [kerül] megállapításra és ünnepélyes megjelölésre” a karlócai népgyűlés dátumával meg az Emberi Jogok Világnapjával együtt

A képviselőházi határozat szerzője mellesleg kényelmesen lerövidítette (megmásította!) az 1918. november 25-én megtartott Bánsági, Bácskai és Baranyai Szerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népgyűlésének teljes nevét – miközben a szöveg többi része hosszadalmas és szócséplő, mindent belesajtolni akaró mondatokból áll. Nemes egyszerűséggel csak Nagy Népgyűlésnek nevezi azt és elhallgatja annak kizárólagosan szláv, korabeli kisebbségi mivoltát és területi meg nem egyezését a későbbi, mai Vajdaságéval.

Ebből is látszik, hogy az első helyre tett „tartományi jelentőségű dátumnak” kiemelten nemzetek feletti szerepet szántak, hiszen a következő dátum – a „Szerb Vajdaság” 1848-as kikiáltása – már magán viseli a nemzeti bélyeget.

Az „azonos rang” tehát pontatlanság, csúsztatás, áltatás, netán hazugság a javából.

A 2. szakasz még egyértelműbbé teszi, hogy a két szerb/szláv ünnep meg Az Emberi Jogok Világnapja (nem pedig „kiemelt jelentőségű dátuma”…) magasabb szintű kategóriaként kezelendő, mint a többi. Ezekre a dátumokra ugyanis a tartomány díjak és elismerések odaítélését látja elő, a többi dátum esetében pedig ilyesmiről szó sincs. A többi nem tartományi jelentőségű.

Az 1. szakaszban felsorolt harmadik „tartományi jelentőségű dátum” ugyan nem szerbközpontú, de oda is becsúszott egy diszkrimináció. Az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz való emberi jogok „minden megkülönböztetés nélküliségéről” regél, holott éppen az azt megelőző és követő mondatok különböztetik meg az egykori önrendelkező kisebbség „tartományi jelentőségű dátumait” a mai kisebbségek „ünnepétől”.

A 3. szakasz végképp felteszi a pontot az i-re és a fentieknél alacsonyabb szintre hozza a nemzeti kisebbségek (bocsánat: nemzeti kisebbségek/nemzeti közösségek – hogy ismét megelőzzünk egy újabb helyreigazítási kérelmet) dátumait, mert hogy azok csak „saját ünnepeik”, nem pedig „tartományi jelentőségű dátumok”, mint a szerbség történelmi pillanatai. Minek is ünnepelné a többség a kisebbségek ünnepeit – miközben az utóbbiak számára elő van írva a „tartományi jelentőségű dátumok megjelölése” meg a díjak és elismerések majdani boldog átvétele.

A 4. szakasz még arról is rendelkezik, hogy a nemvajdaság nemnapjainak „megjelöléséről” a tartományi közigazgatási szervek gondoskodnak, addig a kisebbségi ünnepekről csak saját nemzeti tanácsaik – méghozzá a törvénnyel összhangban (értsd: nem is tartományi döntés, hanem magasabb rendű köztársasági parancsolat alapján).”

„A hatalmi panasz félreérthetetlenül megdőlt – vonja le a következtetését a helyreigazításra kötelezettek nevében a fenti okfejtés szerzője, majd hozzáteszi a nem megkérdőjelezhető szentenciát: nem mi használtunk tehát „valótlan állításokat”, hanem bizony a „helyreigazítás”.

„Természetesen minden hatalom azt szeretné, ha a sajtó talpnyaló módon kiszolgálná és műveit meg nevét kizárólag „diccsel ejtené” (ld. A walesi bárdok)” olvashatjuk a folytatásban, s erre vonatkozóan a kommentár szerzője a közelmúlt magyar és amerikai történéseivel példálózik. A konkrét délvidéki történést górcső alá véve kiderül, a hatalom birtokosainak mindenütt egy srófra jár az esze: „Esetünkben is világosan kitűnik a hatalom nyelvi-logikai diktátuma. Szőrszálhasogatással akarja kikényszeríteni a szemfényvesztő bükkfanyelv bevezetését: ne legyen „Vajdaság napja” az, amit mindenki más logikusan annak tart.”

A „Hatalom és bürokrácia kontra sajtó” alcímet viselő részben a nyelvi és logikai bukfencek mellett szó esik a jogiakról is. Mi tagadás, valóban jogi szempontból is felmerül a hatalmi arrogancia kérdése a helyreigazítást és bocsánatkérést igénylő dörgedelem okán:

„Arról nem is beszélve, hogy a helyreigazítás nemes egyszerűséggel „hírnek” nevezi minden olyan anyagunkat, amelynek szóhasználatát nehezményezte. Holott az egyik közülük kifejezetten és deklaráltan kommentár, vagyis vélemény, amire nem vonatkozik helyreigazítási jog. Illett volna alaposabban sajtóelemezni – és a vonatkozó, sőt hivatkozott törvényt (a Szerb Képviselőház által elfogadott Törvény a tömegtájékoztatásról és a médiáról, 98. szakasz)  pontosabban értelmezni.

Ezzel nemcsak a nyelvi és logikai bukfencek lepleződtek le, hanem az is, hogy a hatalom még a jogi vonatkozások mindegyikét sem tartja tiszteletben. (Odáig már el sem megyünk, pedig vitatható kérdés lehetne az is, hogy egyáltalán van-e joga egy főtitkárhelyettesnek közszolgaként helyreigazítást kérelmeznie nyelvi megfogalmazás ügyében.)”

Elhibázott lépés volt a javából a házelnök-pártelnök keménykedése, amikor beosztottja révén üzenve az egyenes beszéd helyett a köntörfalazást, a mellébeszélést választotta. Amit a konzekvenciáknak szánt „Öngól” című zárszóban olvashatunk, az egyértelműen e „munkamódszer” felett mond ítéletet: 

„Végezetül jegyezzük meg, hogy a vajdasági magyar politikum saját érdekében sokkal jobban tenné, ha kényes kérdések kapcsán is egyenes beszédben kommunikálna saját népével, mintsem hogy hatalmi szóval, kioktató modorban próbálja megvalósítani a nyelvi-logikai diktatúrát.

A vajdasági magyar emberek ugyanis nem a „Vajdaság napja” kifejezésen akadtak ki, hanem azon, hogy saját képviselőik is rászavaztak egy olyan arrogáns nacionalista trükkre, amely formálisan megkülönbözteti, történelmileg kisemmizi, a jelenben-jövőben pedig másodrangú polgárrá teszi őket saját szülőföldjükön.

Aki ezt nem érti vagy semmibe veszi, annak egyértelműen kényelmetlen lehet a világos beszéd meg a valósággal való közvetlen érintkezés.”