Románia labdarúgó-válogatottja 1989 őszén Dánia legyőzésével kvalifikált az olaszországi világbajnokságra. Akkor Jenei Imre irányította a román nemzeti csapatot, a Nagyváradon élő veterán futballedző felidézte portálunknak, hogyan tudtak hamarjában talpra állni a koppenhágai 3–0-s kudarc után. A BEK-győztes szaktekintély éppen most ünnepli 80. születésnapját, nemrég pedig megkapta a legmagasabb szintű állami kitüntetést.

Jeles dátumok alkalmával az ünnepelt kívánhat valamit. Mit kíván Jenei Imre a nyolcvanadik születésnapjára?

– Hát tudja, az én koromban mi mást is kívánhatna az ember, mint egészséget. Pár évet még éljünk, legyen örömünk a családunkban, ugyanakkor a sportba is szeretnék még beleszólni, ha lehetséges. Úgy gondolom, kellő tapasztalattal rendelkezem, kihasználhatnák még egy keveset a tudásomat, miután ennyi mindenen keresztülmentem.

Mit jelent Önnek a Románia csillaga érdemrend, amelyet Klaus Iohannistól vehetett át?

– Kissé meglepett ez a kitüntetés, ugyanis nem vagyok éppen annyira a figyelem központjában. Nehogy azt gondolják, hogy beképzelt vagyok, de úgy érzem, van alapja az elismerésnek. Játékosként és edzőként többször is megnyertem a román bajnokságot, edzőként pedig sikerült elhódítani a legrangosabb európai kupát, ráadásul a válogatottnál is elég jó eredményeket értem el.

A sokszor felidézett 1986-os BEK-győzelem mellett melyik pillanatra emlékszik vissza legszívesebben az edzői karrierjéből?

– A 2000-es holland-belga Európa-bajnokságot tudom említeni. Ott sikerült valahogy kimászni a csoportunkból, pedig nem is volt olyan könnyű dolgunk. Angolok, németek, portugálok…

Milyennek látja a román foci jövőjét?

– Nagyon lényeges, miként foglalkozunk a zsuniorokkal. Romániában – ahogy máskülönben Magyarországon is – sok a tehetség, akikkel dolgozni kell, de tudni kell dolgozni velük. Nálunk az a baj, hogy kiválogatják a legjobb játékosokat, de nem válogatják ki a legjobb edzőket. Azt hiszem, ez Magyarországon is így van, nem szeretnék megsérteni senkit, de ez az igazság – gondolom én. Megcáfolni csak úgy tudnak, ha a fiatal csapatok a jelenleginél jobb eredményeket mutatnak fel.

Tehát nemcsak a játékosokat, hanem az edzőket is képezni kellene.

– Pontosan. Ki kell használni a hazai edzők tehetségét, hozzáállását. Úgy vélem, nem kellenek nekünk külföldi edzők. Van nagyon sok jó egykori hazai játékos, aki most edző, de nyilván ne azért tegyék oda őket, mert játékosként kiemelkedtek, az edzői tehetséget kell elsőszámú szempontként tekinteni. Ez pedig attól függ, hogy tudnak a gyerekekkel foglalkozni. Én azt mondom, sokkal könnyebb a profikkal bánni, mint a gyerekekkel.

Az európai topfociban az edzői szakma egyre hivatásosabbá válik. Gondolok ez alatt arra, hogy sok az olyan tréner, aki némileg kívülállóként, komolyabb játékosmúlt nélkül érkezik, mégis sikeressé tud válni.

– Ha valaki jó futballista volt, az még nem garancia arra, hogy jó edző is lesz. Másfajta képességeket kíván az edzősködés, pláne, ha az illető gyerekekkel dolgozik. Ott az ember egyszerre kell jó pszichológus, apa és anya, illetve jó pedagógus legyen – mindez ritka, de megtalálhatjuk a legjobbakat, ha keressük őket.

A kilencvenes években nagy egyéniségek voltak a román futballban, mostanra valahogy elfogytak ezek a játékosok…

– Amondó vagyok, most is lehet nevelni vezéregyéniségeket. Bár nehezen tudnék kiemelni ilyen típusú labdarúgókat a jelenlegi felnőtt válogatottból, van viszont egy-két utánpótlás játékos, aki felkapaszkodhat a jövőben. Igaz, ehhez kellenek olyan edzők is, akik fel tudják őket nevelni, és nemcsak technikai-taktikai képzést nyújtanak.

– Kérdezek egy nehezet: mit gondol, kijut a román válogatott az oroszországi világbajnokságra?

Hát, ez tényleg nagyon nehéz kérdés. Most ugye a kolozsvári mérkőzés következik a dánok ellen, és az ellenfél bennem szép emlékeket ébreszt fel. Az 1990-es világbajnokság selejtezőjében szintén a dánokkal kerültünk egy csoportba. Az első meccset idegenben, Koppenhágában játszottunk, és az elutazásunk előtt a román sajtóban azt írták, támadni kell, csak így juthatunk tovább. Akkoriban fiatal edző voltam, arra gondoltam, kérem szépen hátha igazuk van – bíztam az újságírók megítélésben, így támadószellemű csapatot küldtem pályára. Olyan jól támadtunk, hogy három nullára kikaptunk. Két héttel utána Bukarestben játszottunk ismét a dánokkal. Az mondtam a játékosoknak, nem az érdekel, hogy megverjétek őket, fontosabb a jó játék. Erre fel a hatodik percben egy nulla volt javukra… A kilencvenedikben viszont 3–1-re mi vezettünk, s végül kijutottunk a világbajnokságra.

Hétvégén a gólszerzéssel talán nem is lesz gond. Keserü jó formában van, Stanciu és Chipciu szintén.

– Igen, ezt a három nevet meg kell említeni, de nem kizárólag rájuk lesz szükség a dánok legyőzéséhez, vagy továbbmenve akár egy jó világbajnoksági szerepléshez. Az is fontos, hogyan játszanak a hátsó emberek. Egy csapat kell!

Talán pont ez hiányzott a vb-selejtezők eddigi fordulóiban. Nem úgy nézett ki, mintha a válogatott játékosok egy igazi csapatot alkotnának.

– Sajnos nem látszott a csapat. Azzal együtt, hogy vannak tehetséges játékosaink, akik sokkal többet tudnak mutatni, mint amit eddig mutattak.

Milyen edzőnek tartja Christoph Daumot?

– Nem ismerem, így nem tudok róla véleményt mondani. Talán csak annyit tudnék kiemelni, hogy az egyik jó reklámja a hovatartozása. Németországban volt edző, német nemzetiségű és a németek komolyabbak, mint az európaiak többsége.

Daum hozott némi újat a válogatottnál az edzésmódszereivel, kérdés, hogy ez mire lesz elég?

– Az a baj nálunk, hogy azt mondjuk, fizikailag kell felkészíteni a játékosokat, hadd szaladjanak, hadd küzdjenek. Nem éppen így van ez, hiszen az embernek van egy maximuma, amit nem kell föltétlen meghaladni. Az egészségének a kulcsa az, hogy mennyire tud friss maradni az ember. Sokkal könnyebb úgy játszani, ha az agy nincs megtöltve mindenfélével, ellenkező esetben sokszor egy ötméteres passzt is nehéz leadni.

A vb-selejtezőknél maradva, a magyar válogatott lisszaboni vendégjátékra készül. Újabb vereség esetén lemondhatunk a kijutásról, ami amúgy is elúszni látszik.

–  Igen, sajnos így van. A sorsolásnál a magyaroknak pechjük volt. El kell ismerni, hogy a portugál csapatban van néhány klasszis játékos, ők a többieket is maguk után húzzák. A magyar válogatottra nagyon nehéz meccs vár, de ahogy a magyarokat ismerem – magamból is kiindulva, azt mondom – küzdőképesek vagyunk. Másrészt a futball egy szép játék, ahol nem kizárólag az erő számít, a végeredménynél az is fontos, kinek sikerült nagyobb fantáziával játszani.

Hogyan látja, az élvonalbeli román bajnokságnak jót tett az új lebonyolítási rendszer?

– Az elején nem voltam éppen meggyőződve, hogy ez a váltás jó lesz, de elnézve a meccseket, jobb így, mivel az erősebb csapatok többet játszanak egymás között. A bajnokság elég erős, ráadásul érdekes alakul, mivel a playoffban mind a hat csapat nagyon küzd a bajnoki címért. Itt van például Hagi fiatal együttese, a Viitorul, amely nem tudom, végül meg fogja-e nyerni a bajnokságot, de a játékuk nagyon meggyőző.

Milyenek a Kolozsvári CFR esélyeit, vagy inkább a Steauát tartja favoritnak?

– Lehet elfogult vagyok, de természetesen azt szeretném, hogy a Steaua nyerje meg a bajnokságot, igaz, nem ezzel a játékkal. Különös, mert a mostani játékoskeretben sok olyan cserét találunk, akinek a kezdő tizenegyben lenne a helye. A Kolozsvári CFR egyike azoknak a csapatoknak, amelyek az elsőségért küzdenek, ugyanakkor nem tudom, hogy van-e elég erő bennük a végső győzelemhez.

Mi a véleménye Bőle Lukácsról, akit a Steaua szeretne leigazolni a Poli Iașitól?

– Bőle jó kis játékos, de nem tudom, hogy a Steauánál tudna-e érvényesülni.

Mennyire követi az alsóbb osztályok eseményeit? Azért kérdem, mert az utóbbi időben a székelyföldi csapatok kezdnek feljönni, a befektetések Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is meghozhatják idővel az áttörést.

– Meg kell jegyezni: a pályára nem a pénz megy, hanem a játékos, a játékos hozza a pénzt, és nem fordítva. Ha valahol vezető lennék, akkor plafont szabnék a kontraktusoknak. Kapjanak olyan alapfizetést a játékosok, hogy civilizáltan megéljenek belőle, ők és a családjuk, de ne többet. Ha rajtam múlna, inkább a prémiumnál lennék bőkezűbb. Így minden játékos megküzdene azért, hogy többet keressen, és nem azt látnánk, hogy szombatonként egyes labdarúgókat nem is érdekel, mi történik a pályán. Sokan úgy vannak, ha nem nyerünk ezen a szombaton, majd nyerünk a következőn, úgyis jön egy gyengébb csapat.