Kreativitásunk gyilkosairól beszélt Freund Tamás agykutató Kolozsváron


-A A+

A tudományosan nehezen vagy egyáltalán nem megválaszolható igazán nagy kérdéseket az agykéreg teszi fel és próbálja megválaszolni, itt kapcsolódnak össze a külső környezeti információk a belső világunkkal. Elsősorban ezt az agyterületet kutatja Freund Tamás Széchenyi-díjas magyar neurobiológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, aki május 14-én először tartott előadást Kolozsváron.

A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságának vendégére kétszer annyian voltak kíváncsiak, mint ahányan a KAB előadótermébe befértek, az ajtó előtt és a lépcsőkön ülve is hallgatták a neves agykutatót, aki ígéretéhez híven „bölcsészek számára is érthetően” beszélt a teremtés legbonyolultabb szerkezetéről, az emberi agyról. Előadásának ezt a címet adta: Agyhullámok - kreativitás: belső világunk és az információ-robbanás hatásai a memória-folyamatokra.

Emlékek agyunk hullámain

Tréfálkozva megnyugtatta a közönséget, hogy az agyhullámok nem úgy terjednek, mint a rádióhullámok és egyáltalán nem károsak: az idegsejtek kisülésekor keletkeznek, ilyenkor égetődik be egy-egy memórianyom, azaz rögzül az emlék.  De ámulhatunk: a legprimitívebb emlék bevésődéséhez is 10-100 millió idegsejtnek kell összekapcsolódni és egyszerre kisülni, fogadni az információt és továbbítani, beágyazni belső világunkba (érzelmek, motiváció, erkölcs, éntudat).

Minden, ami velünk történik, nyomot hagy bennünk, agyunk mindent eltárol és álmunkban újraír. Mégis mennyit „felejtünk”… De ami problematikus, az nem a rögzítés, hanem az előhívás. A tudatosság szintjére emelni, kibányászni a bevésődött információkat sokkal könnyebb, ha intenzív érzelmek kapcsolódnak ezekhez.

„Ha az új információkat belső világunk habarcsába bevonjuk, ha időt hagyunk a belső világunk impulzusainak, hogy részt vehessenek a tanulási, memorizálási folyamatokban, akkor a rögzítendő információkat könnyebben fel tudjuk idézni” – jelentette ki a kutató.

Fuldoklás az információk tengerében

Az információrobbanás azonban épp ezt teszi lehetetlenné: nem marad idő és agyi kapacitás, hogy a belső világunk részt vegyen a információk befogadásának folyamatában. Ennek következménye, hogy megelégszünk a felületes információszerzéssel, a tudásunkat nem mélyítjük el, természetesen így kreativitásunk is csökken.

Gyakori válasz az információáradatra az is, hogy önvédelemből kikapcsoljuk érzelmeinket, hiszen túl kevés idő áll rendelkezésünkre, semhogy feldolgozhatnánk a ránk zúduló impulzusokat. Egy idő után ez viszont eltompuláshoz, lelki elsivárosodáshoz vezet. Az óriási adaptációs nyomás elől sokan és sokféleképpen próbálnak menekülni: nem néznek tévét, kiköltöznek egy csendes falu szélére – vagy, ami rosszabb: drogok segítségével biztosítják a túléléshez szükséges örömadagokat.

Az is veszélyes lehet viszont, ha elhitetjük magunkkal, hogy mi igenis képesek vagyunk megemészteni a felénk áradó hírzuhatagot, ez ugyanis öncsalás, és minden bizonnyal sikertelenség-érzethez, stresszhez, pszichózishoz vezet.

Éppen ezért szorgalmazná Freund Tamás a belső világ gazdagítását a művészeti nevelés által, az ebben rejlő katarktikus élmények révén, erkölcsi-etikai oktatással, példaadással, kis közösségek létrehozásával és fenntartásával, mert ez a kreativitás alapja – az információk sietős habzsolása ellensége az embernek.

A társadalom fejlődésének torzszülöttjei

Felhívta figyelmünket arra, hogy míg a bibliai korokban a gyermek azzal foglalkozott, amivel a dédapja, addig ma már az apa nem érti a gyermeke szavát sem, vagyis a kulturális hagyományok átadásának hatásfoka leromlott. Ha biológiai szintre ültetjük át ezt a folyamatot, jobban látható a veszélye: ha a genetikai örökítő anyag átadása ilyen ütemben csökkenne, az felpörgetné a faji mutációs rátát, és torzszülöttek jönnének világra teljesen véletlenszerűen. A társadalmi fejlődésnek is vannak torzszülöttjei: a terrorizmus, a vallási szekták, az elmagányosodás és az önzés – sorolta Freund Tamás.

Az első kettőről nem beszélt, az utóbbi kettőről azonban megosztott néhány gondolatot. Az elmagányosodás folyamatához kapcsolódóan a Sacculina rákfaj példáját hozta fel. A Sacculina rák lárvaállapotban még kitűnő érzék- és mozgásszervekkel, központi idegrendszerrel rendelkezik. Később, amikor megtalálja gazdaállatát, egy nagytestű rákot, megtapad rajta, tömlőket növeszt a gazdaállat testébe, azon keresztül táplálkozik. Eközben leépíti saját központi idegrendszerét, az összes érzékszervét, s a mozgásképességét is teljesen elveszíti. Végül egyetlen nagy nemi miriggyé alakul.

„Bár elég ronda dolog nemi mirigyhez hasonlítani a valóság show-k és szappanoperák mellett vegetáló konzumidiótákat, de valami hasonló történik az elmagányosodó emberrel is, akinek szociális hálója felbomlik, mindent számítógépen keresztül rendez, és csak a fogyasztásban lel örömet – kevés az esély rá, hogy az ilyen ember alkotó, építő módon legyen jelen a társadalomban” – szögezte le a neurobiológus. A virtuális hálózatok, látszatvalóságok elhitethetik, hogy nem szakadtunk ki az élő közösségből, de nem engedhetjük becsapni magunkat, ez csak érzéstelenítő tabletta.

Az önző gén legyőzhető

Magasabb szinten a globalizáció hatására hasonló megy végbe: a kis országok számára a Nyugat felkínálja rendkívül fejlett technológiáját, még gazdasági eredményeiből is részesülhetünk. De ha mi csupán annyit teszünk, hogy rátapadunk a felkínált emlőkre, akkor rálépünk a leépítő evolúció útjára: leépítjük saját képességeinket az innovációra, a tudomány művelésére, és egy idő után már igényünk sem lesz arra, hogy ápoljuk saját kultúránkat, nemzeti értékeinket.

A nagy közösségeken belül hangsúlyosan szükség van kis közösségekre (a 100-200 fős közösségek működnek legoptimálisabban – jegyezte meg Freund), ahol az együttműködés, a kölcsönösség kialakulhat. Az evolúciós szelekció nagy közösségben az önző génnek kedvez, de kis közösségben, ahol nem bújhat el az önző egyed alattomos vérszívóként, nincs esélye a túlélésre.

Széchenyi István mindennapi imáját idézte az előadó, melyben a legnagyobb magyar azt kérte Istenétől: „ Sugalld nekem mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, melyet reám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok éjjel-nappal, éltem fogytáig. ” Manapság nem sok politikus, közéleti szereplő él eszerint, ráadásul a média is gyártja a valódinak beállított látszatsikerek pódiumára állított példaképeket, ahelyett hogy inkább lerántaná a leplet a titokban csak önös érdekeket követőkről – jelentette ki Freund.

Az együttműködés a kiút

A matematikusok kedvéért, akiket többek közt Soós Anna rektorhelyettes, matematika-informatika szakos egyetemi oktató képviselt jelenlétével, az agykutató megemlített egy Neumann János által kidolgozott tételt, amely az úgynevezett „fogolydilemmát” oldja meg. Ha abból indulok ki, hogy a másik biztosan cserben hagy engem, akkor tényleg az a legjobb megoldás, ha én is cserben hagyom, mert különben ráfizetek a naivitásomra. Csak akkor nyer mindkét fél, ha egyik sem árulja el a másikat. Vagyis a maximumot minden helyzetből csak úgy lehet kihozni, ha a felek együttműködnek. Erre egy idő után rá lehetne jönni…








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X