1912-ben írta le először Grőber Jenő a híres bikavér „receptjét”. Persze jóval korábban is készült vegyes szürettel bikavérhez hasonló vörösbor Egerben és Szekszárdon, de a tiszta forrást az egri nagybirtokos gazda hozta létre.

A bikavért adó szőlőfajtákat felsoroló legkorábbi adatok 1912-ből származnak. Ezek a kadarka mellett a nagyburgundit, a cabernet-t és a merlot-t említik. Az 1958-ban kiadott Mezőgazdasági Lexikon szerint kadarkából, nagyburgundiból, oportóból, cabernet-ből és medoc noirból állt – írja az elitbor.hu. Pommen-Matuska kötete úgy véli, hogy 70 százalék kadarkából, 15-20 százalék nagyburgundiból és 10-15 százalék medoc noirból állították elő.

A szőlőrekonstrukció és az azt követő szőlő- és borkultúra igazi egri úttörői a régi, jól bevált és nagyhírű vörösbor készítésére, és annak továbbfejlesztésére helyezték a hangsúlyt. Korábban jól bevált eljárásaikat ötvözték a világhírű dél-franciaországi tapasztalatokkal, mely szerint az igazán jó és szép vörös bort csakis többféle, de megfelelően összeválogatott szőlőfajta borának egybedolgozása adja. A filoxéravész előtti időszakban, a XIX. század során kialakult s leírt jó minőségű vörösbor-készítés alapelvének korszerű továbbfejlesztése eredményeként alakult ki Grőber Jenő szőlőbirtokos pincészetében a mai értelemben vett bikavér.

Azt, hogy Grőber Jenő nevéhez köthető ennek a világhírűvé vált egri borkülönlegességnek a megteremtése, nemcsak családi hagyományként őrződött meg, megerősíti ezt Csizmazia József a Szőlészeti Kutató Intézet Egri Kísérleti Gazdaságának tudományos munkatársa is egy 1957-ben megjelent cikkében.