Barokk tobzódás, hobbitlakok és a mészkőbe vájt város – az olasz csizma sarkában jártunk


-A A+

Olaszország nem csak Rómából, Velencéből, Milánóból és Firenzéből áll. Alberobello és Matera a Világörökség részei, ráadásul hideg évszakban még turistahordákkal sem kell megküzdeni, hogy a látnivalók közelébe jussunk.

Bari, Lecce, Puglia, Basilicata. Ezek a helynevek valószínűleg csak a földrajzmániások számára csengnek ismerősen, előbbi kettő esetleg még az olasz foci szerelmeseinek. A két délolasz tartomány nem tartozik az erdélyi utazóközönség frekventált célállomásai közé, annak ellenére, hogy az egyik fapados légitársaság jóvoltából Puglia fővárosába ugyanannyi pénzért lehet eljutni Kolozsvárról, mint például Brassóba vagy Csíkszeredába.

Olyan nincs, hogy 50 lejt ne érjen meg, gondoltam, amikor megvettem a repülőjegyet, s nem is kellett csalódnom. Bari napsütéssel fogadott, s bár a pálmafák mintha fázósan borzongtak volna a hűvös szélben, az Adria fényben fürdő kéksége, az algaszag és a sirályvijjogás üdítően hatott a hangulatromboló kolozsvári szürkeség után.

Délszaki hangulat mocsok nélkül

A tartományi székhely, mely Dél-Olaszország második legnagyobb városa, Nápoly után, s fontos kikötőváros, egyetlen olyan idegenforgalmi objektummal sem büszkélkedhet, melyet a bédekkerek szerint feltétlenül látni kell egy emberélet alatt, ám határozottan hangulatos, mediterrán szellemű hely. Óvárosának romantikus, girbe-gurba utcái, a járókelők feje fölött lógó száradó ruhák, a nyitott lakásajtók, melyeken át közvetlenül a nappaliba toppanhatna az ember, az egyedi, családi vállalkozásként működő boltok intim hangulatot adnak a városrésznek, felfedezésre csábítanak.

Azok számára, akik Dél-Olaszország felfedezését Nápollyal kezdték, Barivecchia kellemes meglepetést tartogat: a campaniai metropolis óvárosától eltérően itt nincs szemét, tehát bűz sem, az egész negyed meglepően pedáns, de ettől nem még ízig-vérig olaszos marad. A város architektúrájának jellegzetessége az apuliai romanika, a román stílus helyi változata, melynek legszebb darabjai a templomok, azok közül is a San Nicola katedrális.

Bari védőszentje a Mikulás alakját ihlető Szent Miklós, kinek földi maradványai nem épp Jézus tanításainak szellemében kerültek a városba, olasz tengerészek rabolták el őket 1087-ben a Kisázsiai Myrából. Élő bizonyítékaként annak, hogy a sztereotípiák általában nem légből kapottak, ottjártamkor a bazilika bejárata előtt cigány koldusasszony karattyolt románul egy ismerősével.

Szombat délután az óváros szomszédságában fekvő Murattino negyedben nyüzsögnek az emberek. A XIX. században épített patinás bérpaloták földszintjeit javarészt elegáns boltok foglalják el, köztük egy-egy kávézó. Az egész miliő jólétet áraszt, szinte hihetetlen, hogy ez a lombardok, piemontiak által lenézett, viszonylag elmaradott és szegény Dél. Pizzára éhezek, vesztemre. Jöjjek vissza később, 7 után sütnek majd pizzát, mondják az első étteremben, ahova betérek. Nem hiszek a fülemnek, rosszalló arckifejezéssel fordulok ki az ajtón.

Még nagyon korán van, nincs pizza, közlik velem egy másik vendéglőben. Mikor már egy órája rovom az utcákat, egyre éhesebben, pizza után kutatva, sikertelenül, kezdem kaffkai figurának érezni magam. Újabb óra múlva, immár egy pizza elfogyasztása után, a világgal megbékélve, jóindulatú elnézéssel térek napirendre Bari népének azon fura szokásán, hogy a forrónak igazán nem mondható januárban is nyári életritmusuk szerint élnek, ragaszkodva a sziesztához.      

Barokk minden mennyiségben

Másnap vonatra szállok, irány Lecce. A pálya másfél órán át szinte folyamatosan olajbogyófa-ligetek között fut, nem véletlen, hogy az olíva a tartomány szimbóluma. Leccét a Dél Firenzéjenként emlegetik, mivel óvárosa építészetileg ugyanolyan egységes, mint a toszkán település, azzal a különbséggel, hogy stílusa nem reneszánsz, hanem barokk. Némi affinitása Sopronnal is van, ugyanis szintén a hűség városa, citta fidelissima, mely címet a lakosságnak a katolikus vallás és a Nápolyi Királyságot is magukénak tudó spanyol uralkodók iránti hűsége miatt kapta.

Nagyváradiként belegondoltam, hogy szeretett szülővárosomat szemrebbenés nélkül a szeccesszió városának tituláljuk, úgy, hogy van 25-30, ezen stílus jegyében fogant épülete. Lecce óvárosában órákon át lehet sétálni megállás nélkül barokk jellegű épületek között, helyi viszonylatban banális lakóházak is a stílus markáns és pazar jegyeit viselik. Újabb és újabb olyan utcácskákra lelve, melyekben még nem jártam, az a, visszagondolva is helytállónak tűnő benyomásom támadt, hogy Erdély minden barokk jellegű épületét el lehetne helyezni Lecce óvárosában, s maradna szabad hely bőven.

A leccei barokk grandiózus remeke az óváros szívében található, a dóm, a püspöki palota és a katolikus szeminárium által határolt Piazza del Duomo. Lévén, hogy a hely 2700 éve lakott, a barokk felszín alatt egy antik város rejtőzik, melyből csak a római kori színház és az az amfiteátrum látható. Ez utóbbinak közvetlen közelében, a Piazza Sant’Oronzo közepén áll a város védőszentjének, Szent Orontiusnak a szobra. Ő keresztényinek a legjobb szándékkal sem nevezhető, tragikomikus történet záróakkordjaként lett Lecce védőszentje, kitúrva helyéből Szent Irént. A városban a XV.-XVI. században a jezsuiták és a teatinusok voltak a legbefolyásosabb szerzetesrendek. Utóbbiak 1602-ben új templomuk homlokzatára kihelyezték Szent Irén szobrát, amit a jezsuiták arculcsapásként éltek meg.

Megcsorbult tekintélyüket helyreállítandó, Szent Irén ereklyét szereztek Rómából, amit 1605-ben nagyszabású ünnepség keretében saját templomukban helyeztek el. A teatinusok ellentámadásba mentek át, kijelentve, hogy a jezsuiták ereklyéi nem a város védőszentjétől, hanem egy másik Szent Iréntől származnak. A villongásokkal járó elmérgesedett vitába még az inkvizíciót is bevonták, ám a konfliktust végül Luigi Pappacoda püspök oldotta fel, akinek vélhetően több esze volt, mint a jezsuitáknak és a teatinusoknak együttvéve. Az 1656-os pestisjárvány kevés áldozatot szedett a vidéken, amit a jó diplomáciai érzékkel megáldott püspök az első leccei vértanú, Szent Orontius közbenjárásának számlájára írt, s emiatt a járvány megfékezésével magát nem strapáló Szent Irén helyett a város új védőszentjének nyilvánított.

Trullik földjén

Harmadnapi úticélom a Baritól negyvenegynéhány kilométerre fekvő Alberobello. Japánból is mennek oda turisták tömegével, biztatott házigazdám, s a helyszínen megbizonyosodtam róla, hogy nem túlzott: több boltnál is láttam feliratokat két kelet-ázsiai nyelven is. Alberobello a Világörökség része, amit trulló nevű, sajátos jellegű lakóházainak köszönhet. Ezek hozzávetőleg kör alaprajzú, fehérre meszelt, egymásra lapott kőlapokból kirakott, kúpalakú tetővel fedett lakóépületek.

A trullók alkotta utcákon bóklászva az volt a benyomásom, hogy a Csillagok Háborúja vagy egy, A Gyűrűk Ura jellegű fantasy-film díszletei közé keveredtem. A városkában mintegy 1500 trulló áll, zömük két kompakt negyedben. A Rione Aia Piccola az idegenforgalomtól szinte érintetlen, az ott található 400 trulló szinte kivétel nélkül jelenleg is lakóépületként szolgál. Van emeletes trulló is, sőt, egy, a trullók stílusában épített templom is.

Az olasz Machu Picchu

Az utolsó napon átugrottam a Pugliával szomszédos Basilicata tartományba, pontosabban annak Matera nevű városába, mely szintén a Világörökség része, jövőre pedig Európa Kulturális fővárosa lesz. A város egy karsztfennsíkon fekszik, barlanglakások százaiból áll, melyeket a mészkőfalba vájtak, majd a sziklafalhoz tapadó, kőből készült bővítményeket toldottak eléjük. A századok során lépcsőzetesen illesztették egymásra az épületek, melyek gigantikus méhkasszerű, organikus egységbe álltak össze. A templomokat szintén a mészkőfalba vájták.

A fennsíknak a Gravina di Matera nevű, több száz méter mély szurdokvölgyre néző oldalában vannak a legprimitívebb, szinte archaikus, minimális külső felépítménnyel rendelkező barlanglakások. Ezek zöme az 50-es évek elején még lakott volt, népes parasztcsaládok, együtt a háziállataikkal, tengették bennük a napjaikat. Az egykori barlanglakások között vannak kétszintes, tekintélyes alapterületű, 80-120 négyzetméteresek is. Tulajdonosaiknak volt idejük bővíteni a lakásokat, lévén, hogy a környék a XI. század óta lakott. Hasonló hangulata lehet Machu Picchunak, gondoltam, elnézve a kanyonban húzódó sziklás, meredek, mesterségesen kialakított teraszokkal tagolt, az egykor benne élő ember keze nyomát magán viselő tájat.

Indulás előtt, még Kolozsváron eltűnődtem, nem-e fogom majd unni magam Bariban és környékén? Az élet csattanós választ adott, négy nap bizony édes kevés az olasz csizma sarkának és talpának felfedezésére.       

 








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X