Ha egy gyereket személyes adottságai, képességei miatt dicsérünk meg, nem pedig az erőfeszítésért, amit tesz, sokkal jobban fogja szégyellni magát, ha valami nem sikerül neki, különösen, ha önértékelése is alacsony, derül ki az American Psychological Association nemrég publikált kutatási eredményéből.

„Az ilyen fajta dicséret visszafelé sülhet el, miközben a legtöbb felnőtt többek között épp azért dicsér, hogy növelje a gyerek önbizalmát”, mondja Eddie Brummelman, a holland Utrechti Egyetem vezető kutatója.

A Journal of Experimental Psychology online változatában publikált tanulmány szerint az alacsony önértékeléssel rendelkező gyerekekről kiderült, hogy gyakran dicsérték személyes képességeiket, ez azonban azt eredményezte, hogy ha valamit nem sikerült elérniük, megvalósítaniuk, sokkal erősebb volt bennük a szégyenérzet, és önértékelésük még alacsonyabb szintre került.

Egy kísérletben 357 holland szülőnek kellett kitalált gyerekekről elolvasni hat leírást. Három leírás jó önértékelésű gyerekről szólt (pl. „Lisa általában elégedett magával.”), három pedig alacsony önértékelésűről (pl. „Sarah gyakran elégedetlen magával.”) A résztvevőket arra kérték, írják le, hogyan dicsérnék az adott gyereket, amikor az befejez egy tevékenységet, például megrajzol egy képet. Általánosságban az alacsony önértékelésű gyereknek több mint kétszer annyi, a gyerek képességeire irányuló dicséretet „mondtak” (pl. „Nagyon nagy művész vagy!”), mint a magas önértékelésűeknek, akik viszont elsősorban erőfeszítéseikért kapták a dicsérő szavakat. (pl. “Nagyon szépet rajzoltál!”)

A kutatási eredmény rámutatott: ha az alacsony önértékelésű gyereket, mint személyt dicsérjük, azt fogják hinni, csupán akkor érnek valamit emberként, ha jól teljesítenek. Ha ezek a gyerekek valamiben elbuknak, azt fogják gondolni, hogy értéktelenek.

Egy másik kísérletben a kutatók 313, 8 -13 éves holland gyermeket figyeltek meg. Néhány nappal a kísérlet előtt a gyerekek kitöltöttek egy önértékelést mérő tesztet. Ezután azt mondták nekik, hogy egy online reakcióidőt mérő játékot fognak játszani egymással, egy rendszergazda pedig figyeli a teljesítményüket az interneten keresztül. Valójában a számítógép irányította a játék menetét és végeredményét, a gyerekeket pedig veszteseknek és győzteseknek titulálta, miközben egyes gyerekeknek saját személyüket dicsérte meg, másoknak az erőfeszítéseiket, míg a harmadik csoport egyáltalán nem kapott dicséretet.

Abban a csoportban, ahol a gyerekek saját képességeit dicsérték, a „rendszergazda” azt írta a képernyőre: „Wow, remek voltál!”, míg a másik csoport tagjai a „Remekül játszottál” feliratot olvashatták. Azok a gyerekek, akik nem kaptak dicséretet, kontrollcsoportként funkcionáltak. A második menet után a gyerekeknek megmondták, hogy nyertek, vagy vesztettek-e, aztán kitöltettek velük egy felmérést a szégyenérzettel kapcsolatban.

Azok a gyerekek, akik „vesztettek”, és képességeik miatt dicsérték őket, rendkívül erős szégyenérzetről számoltak be, különösen, ha önértékelésük amúgy is alacsony volt. A kutatók úgy vélekedtek, azok a gyerekek, akiket erőfeszítéseikért dicsdértek meg, nem kötik össze saját értéküket a sikerrel, vagy a kudarccal, s utóbbit csupán átmeneti „visszaesésnek” tekintik, nem pedig személyiségbeli hiányosságnak.

„A lényeg, hogy jobb a viselkedést, mint az egyént dicsérni”, mondja Brad Bushman, az Ohioi Állami Egyetem pszichológia professzora, a kutatási eredményekről írt publikáció egyik társszerzője.