„Imádkozzatok Laciért” – élesen emlékszem a fájdalmas pillanatra, amikor tíz évvel ezelőtt, 2008. augusztus 9-én egy közös jó barátunk közölte a hírt, hogy Orbán László, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) akkori egyetemi lelkésze élet-halál harcot vív a Duna-delta torkolatánál, mert egy fuldokló egyetemista életét próbálta megmenteni. Míg a parton Laci életéért küzdöttek, addig országszerte imahálózat jött létre, amelyben a fohászok érte, a lelkészségért, barátaiért és rokonaiért szálltak az égbe. A fiú megmenekült, Laci az életét áldozta érte. Rá emlékeztek halálának tízedik évfordulóján a kolozsvári piarista templomban. A szentmisét a nemrég felszentelt temesvári püspök, Pál József Csaba, a Laci életéről szóló könyv szerzője celebrálta.  

A barátság hozta Kolozsvárra, mondta Pál József Csaba temesvári püspök az Orbán László megemlékezésén tartott szentmisén. Prédikációjában felidézte Lacival való kapcsolatának néhány momentumát, amelyből egy „finom” ember kontúrja rajzolódott ki, aki jellemzően a háttérben meghúzódott, de jelenléte mégis jelentős volt. „Halálával megkoronázta életét” – foglalta össze mondanivalója lényegét a püspök, saját nyelvükön megszólítva az emlékező közösség jelenlévő román tagjait is.

Szelídség, alázat, derű

Az évforduló napján régi és új egyetemisták, barátai, rokonai és paptestvérei meglátogatták Orbán László sírját a Házsongárdi-temetőben, azt követően szentmisével emlékeztek rá, majd kötetlenebb beszélgetésben osztották meg az elhunyt lelkészhez kötődő emlékeiket.

Takó István, a KEL lelkipásztora, szemlélődő emberként jellemezte elődjét, akiben nem volt sietség. Három legfontosabb tulajdonságának Laci szelídségét, alázatát és derűjét emelte ki a KEL „felső” termében tartott beszélgetés során, amelyet ő koordinált. Felidézte, hogy milyen volt bekerülni abba a közösségbe, amelyben korábban Laci tevékenykedett: a közösségben érezte Laci munkájának gyümölcsét.

Csapai Árpád csíkszeredai egyetemi lelkész Orbán László osztálytársa volt, közösen járták be a világ és az élet nagy kérdéseire választ kereső fiatalok útját egészen a pappá szentelésig. Szoros barátság fűzte Lacihoz. Megilletődését fejezte ki a megemlékezésen. Egy másik osztálytársa elmesélte, hogy Lacival volt egy különleges szokásuk: ha az órájuk 5 óra 55 percet mutatott, akkor egymásra gondoltak. Még ma is gyakran előfordul, hogy abban a percben rá gondol.

Imacsoport viseli a nevét

Orbán László emlékezete élő a közösségben. Egy távimacsoport az ő nevét viseli. A csoportot a kolozsvári Bíró család vezeti, amelynek különlegessége, hogy a Kárpát-medence különböző helyein élő hívő emberek ugyanabban az időpontban ugyanazért az imaszándékért imádkoznak. „Imacsoportunk tagjai minden hónap utolsó csütörtökén, esti órában imádkozzák a rózsafüzért, alkalmanként 3-5 tizedet, mindenki ott, ahova az Úr éppen rendelte. Az imára való felkérés mobiltelefon-üzenetben érkezik, legalább két órával az időpont előtt” – olvasható a közösség honlapján. 

Györgypál Enikő a fiatal lelkész halálakor a KEL pasztorálasszisztense, Laci közvetlen kollégája volt. A megemlékezésen felidézte Laci kedvelt hasonlatát, amelyben a közösséget virágoskerthez hasonlította, amely tele van szebbnél szebb virágokkal. A kisközösségek és csoportok egyediségét és különleges értékét kívánta hangsúlyozni ezzel.

Pál József Csaba püspök kérdésünkre szintén egy virágos hasonlattal ragadta meg a lényegét, ahogyan ő Orbán Lászlót látja. Nagyon szeretett fotózni, fényképeiből kiállítás is nyílik augusztus 26-án a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A püspök emblematikusnak tartja Laci egyik fényképét, amelyik egy rózsát ábrázol. A virág élesen látszik a képen, azonban a kéz, amelyik tartja, ajándékozza a rózsát, csak halványan látszik. „Na ez volt Laci. Ott volt, ahol szolgálhatott, de lehetőleg úgy, hogy ő ne látszódjon” – magyarázta a püspök.

Senkinek sincsen nagyobb szeretete… címmel 2013-ban könyvet szerkesztett Orbán László életéről, amely azóta román nyelven is megjelent. A püspök elmondása szerint a barátság és az örökség ápolása indította a könyv szerkesztésére. „Az, hogy olyan csodálatos nagy erősséggel odaadta az életét, a tekintetemet még jobban ráirányította” – mondta Pál József Csaba, aki az írás közben úgy érezte, hogy igazából Laci egész élete ajándékozás volt. Felfedezte, hogy a fiatalok, egyetemisták mennyire szerették.

„Meghallgatta őket, figyelt rájuk, volt ideje számukra. Többen elmondják, hogy nem sok tanácsot adott, nem sietett a tanácsadással, hanem inkább rákérdezett, hogy ők hogyan látják a helyzetüket. Segítette az embereket, hogy saját magukat jobban megismerjék, mintegy tükörként állott eléjük. (…) A teljességre törekedett akkor is, amikor nagyon lazának tűnt. Egész odaadással akart élni” – magyarázta kérdésünkre a püspök.

Könyvében a püspök ekképpen ír a tragikus napról a megmentett egyetemista tanúvallomását idézve: „elkezdtük taglalni, hogy a Tiszti [Orbán László] milyen nagy ember. Volt, aki az érdemeiről beszélt, és igyekeztünk túlszárnyalni egymást abban, hogy ki tudna nagyobb dolgot mondani vagy tenni a Tisztiért. Teljesen spontán módon épp az én számból hangzott el az a gondolat… mi lenne, ha azt mondaná valaki, hogy az életét adja érte. A többiek nagy csodálkozása után megszólalt Laci, és azt válaszolta erre, hogy ez lenne a szeretet kifejezésének legnemesebb módja, amit egy ember megtehet egy másik emberért. Ki hitte volna, hogy kevesebb, mint két órával később megfordul a kocka, és épp neki kell majd életét adnia értem.”