„Az utcán, bulikban, kocsmákban, koncerteken, osztálytermekben, házibulikon sem „menő” már a bántó beszólás, tapizás vagy más hasonló cselekedet, amit egyszerűen azért követhetnek el valaki ellen, mert „úgy esik jól”, mert megteheti, anélkül, hogy érdekelné, hogy a másik félre milyen hatással van” – vallja László Éva pszichológus, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális munka Intézet oktatója. A Nők az Erőszak Ellen ARTEMIS Egyesület egyik alapítótagját a zaklatás visszaszorítását célzó törvénymódosításról kérdeztük.

Üdvözlendő egy ilyen törvénymódosítás megszületése, vagy aggasztó, mert épp arra mutat rá, hogy a szexuális zaklatás jelensége elhatalmasodott?

Azok a módosítások, vagy talán inkább kiegészítések, amelyeket a 203/2018-as törvény hoz, meglátásom szerint egy nagyon régi jelenség új megközelítését tükrözi. Véleményem szerint nem a zaklatás bármely formája lett elterjedtebb, hanem a jelenség megítélése változott. Úgy tűnik, elérkeztünk oda, hogy ki tudjuk mondani, hogy a zaklatás minden körülmények között egy nem kívánt viselkedésforma. A zaklatás elkövetőjét a társadalom felelősségre vonja és viselkedését bünteti súlyosságtól függően. Enyhébb formában jelenthet szabálysértést – a jelenleg szóban levő törvény alapján –, súlyosabb formában bűntényt a romániai büntető törvénykönyv értelmében.

Sok konkrétumot nem mond a törvény, például nem részletezi, hogy milyen magatartás minősülhet zaklatásnak, pszichológiai zaklatásnak vagy szexuális zaklatásnak. Csupán annyit szögez le, hogy „minden olyan helyzet zaklatásnak minősül, amikor valaki nemi identitása miatt nemkívánatos, sértő, megfélemlítését, megalázását, megsértését célzó vagy eredményező bánásmódban részesül”, a szexuális zaklatásról pedig azt írja, „ha valaki szexuális töltetű, nemkívánatos gesztusok, vagy megjegyzések áldozatává válik, amelyek méltóságának megsértését, megfélemlítését, megalázását célozzák, vagy eredményezik”. Hogy látja, élni fognak a nők/férfiak a feljelentés lehetőségével?

Szerintem a legfontosabb lehetősége ennek a módosításnak az az üzenet, amit az előbb is említettem, hogy a zaklatás nem egy elfogadott viselkedés. Szeretném, ha ez elsősorban az elkövetőkhöz vagy potenciális elkövetőkhöz jutna el. Hogy az utcán, bulikban, kocsmákban, koncerteken, osztálytermekben, házibulikon sem „menő” már a bántó beszólás, tapizás vagy más hasonló cselekedet, amit egyszerűen azért követhetnek el valaki ellen, mert „úgy esik jól”, mert megteheti, anélkül, hogy érdekelné, hogy a másik félre milyen hatással van.

Ahogy megtanultuk, hogy nem dobáljuk szanaszét a szemetet az utcán (pedig egyszerűbb lenne csak elejteni, vagy kidobni az ablakon), megtanultuk, hogy nem végezzük a dolgunkat ott, ahol elkap az ösztön, vagy nem lökünk valakit félre az úton csak mert úgy tűnik, útunkban áll, úgy meg kell tanulnunk azt is, hogy egy másik személy megalázó leszólása, érintése sem elfogadott. Ahhoz, hogy az emberek tudjanak élni a bejelentés és felelősségre vonás lehetőségével, először is tudniuk kell, hogy ezt megtehetik. Remélem egyre több informáló kampány születik majd ebben a témában is.

Ami a meghatározást illeti, tény az, hogy vannak még zavarok a törvény szövegezésében. Ismert az, hogy a legtöbb zaklatási megnyilvánulás a szexualitáshoz kötődik (az elkövető és/vagy a sértett szexuális identitása, vágyai, fantáziái vagy a nemi szerepekhez kötődő elvárásai, előítéletei által meghatározottak). Ezen kívül zaklatás érhet valakit bármilyen mássága miatt – fogyaték, kor, etnikai, politikai hovatartozás stb. Ez háttérben maradt a törvény szövegezésénél.

A megnyilvánulási formákkal kapcsolatosan eszembe jutott a Me too kampány idején megfogalmazódott felismerésem: sok dolgunk van az emberi kapcsolatok tanulása terén. Nagy igény mutatkozik arra, hogy újragondoljuk, újra- vagy megtanuljuk, milyen a tiszteletteljes viselkedés. Amikor már nem azt jelenti a tisztelet, hogy a „nagyobbnak”, idősebbnek mindig igaza van (majdhogynem teljhatalma), és a „kicsi” nem érez, nem gondolkodik, hanem hallgat és végrehajt.

Ön szerint milyen esetekben indokolt a hatóságokhoz fordulni? A zaklatások legkisebb formáit, például az utcai kötekedést, szexuális megjegyzéseket, fütyüléseket szerintem majdnem minden nő átélte legalább egyszer.

A törvény megadja a lehetőségeket ezek bármelyikének a megtörténte esetén.

A hatályba lépő törvénymódosítás szerint a szabálysértést rendőrök, csendőrök, határőrök vagy helyi (önkormányzati alkalmazásban lévő) rendőrök állapíthatják meg és nekik kell majd a bírságot is kiszabniuk. Biztosak lehetünk abban, hogy a hatóságok minden feljelentést komolyan fognak venni, és ki fogják szabni a törvényben meghatározott pénzbírságot?

Azt nem tudom állítani, hogy biztosak lehetünk abban, hogy kirónak pénzbírságot, illetve hogy eléggé komolyan fogja minden illetékes szakember venni a bejelentéseket. Elsősorban mert nincs semmi alapom, ami szerint biztosítékot tudnék vállalni bárki más cselekedetéért. Amit viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy attól kezdve, hogy ez a jogunk megszületett, az illetékes intézményeknek kötelessége felkészíteni a szakembereit az ilyen bejelentések kezelésére. Így joggal várhatjuk el, hogy komolyan vegyenek minden bejelentést.

Még érdemes megemlíteni, hogy a 202/es törvény 35-ös cikkelye alapján a sértettek kérésére emberjogi érdekeltségű civil szervezetek is képviselhetik és/vagy segíthetik az eljárásokban a sértetteket.

Több területen is azt látjuk: törvényeink vannak, de vagy nincsenek betartva, vagy pedig az állampolgárok nincsenek ezekkel tisztában. Munkája során mit tapasztal, mennyire élünk itt Romániában jogainkat ismerő, és azok tiszteletben tartását számon kérő állampolgárokként?

A törvényekkel való bánásmód úgy gondolom, a demokratikus társadalmi működésünk egy nagy kihívása, amit meg kell tanulnunk, vagy ha úgy tetszik, fel kell nőnünk hozzá.

Egyrészt szükségünk van a törvények megalkotására mint a társadalmi együttélési normáink egyik legerősebb, írott dokumentumára. A törvények betartása egy folyamat, amire a törvények életbe lépése után kerülhet sor. Amennyiben a kérdésében a gyakorlatba ültetésre is gondolt, ehhez szükség van egyrészt a civil társadalom részéről arra, hogy ismerje a jogait és éljen velük; a gyakorlatba ültetésért felelős szervektől, hogy kidolgozza és alkalmazza a fentebb már említett procedúrákat. Egyes törvények esetében itt bukik el a törvény által elvárt változások megvalósulása – a zaklatás esetében például ha a csendőrnek, a helyi rendőrnek nem áll majd rendelkezésére az az eszköztár, ami alapján ő a büntetést megítélheti és végrehajthatja.

Ami a jogaink ismeretét illeti úgy gondolom, hogy az egyik nagy segítség az lenne, ha az oktatásban helyet kapna egy alapvető jogi ismeretek kötelező tantárgy. Jelenleg úgy tapasztalom, hogy ezek hiányában sokkal nehezebb megértenünk és hatékonyan reagálnunk olyan helyzetekben, amikor úgy érezzük, a jogaink nincsenek betartva, vagy úgy gondoljuk, a jogrendszerünket, törvényeinket módosítani kellene. A jártasság, az információk hiánya meg jó táptalaja lehet a visszaéléseknek, a manipulációnak.