Az utóbbi 15 évben több földrészt is otthonának nevezhetett rövidebb-hosszabb ideig, hiszen Egyiptomtól Dubajon át – egy rövid szlovákiai kitérővel – Amerikáig több különböző helyen élt és dolgozott. A brassói származású György Mária Ildikó iskolai nővérnek és kétgyermekes családanyának Washington DC jelenti most az otthont, és elmondása szerint annak idején nem is azért vágtak neki férjével, Flaviusszal az ismeretlennek, mert nem szerették itthon.

Rövidebb hazai intermezzókkal másfél évtizede nem éltek itthon, ennek közel felét utazós „üzemmódban” töltöttétek. Milyen világszemléletet igényelt ez az életforma?

Sokkal könnyebb, amikor egy ilyesmibe ketten, párban vágnak bele. Egyszer el is gondolkodtam azon, hogy miért vállalkoztunk mi erre az életmódra, és azt kell mondanom: kalandvágyból. A férjemmel, Flaviusszal egyszerűen csak menni akartunk. Nem azért, mert otthon nekünk rossz volt, hiszen ennyi energiával talán-talán ott is jutottunk volna valamire. Nekünk azonban mehetnékünk volt. Talán ehhez kapcsolódik a világszemléletünk is, a kíváncsisághoz…

Legutóbb, amikor otthon jártunk Brassóban, a kilencéves lányom állapított meg ezzel kapcsolatban egy érdekes dolgot – miután rájött, hogy egyetlen odavalósi barátnőmet sem ismeri –, hogy „mámá, neked itt van egy másik életed”. És én is úgy érzem, hogy otthon is van egy bizonyos fajta életünk, de az meg is szűnik, ahogy onnan kilépünk. Azt sem mondhatom, hogy honvágyam van, de szeretem azt, amikor otthon vagyok. Igazából soha nem is volt honvágyam. Ez elég nem szép tőlem, ugye?! Mi mindenütt otthon voltunk, ahol eddig éltünk és abban, ami éppen volt. A körülményekkel is könnyen megbarátkoztunk, és ehhez talán csak az kell, hogy az ember befogadja ezeket, nyitott legyen rájuk. Így lesznek a dolgok érdekesek. S amikor már nem voltak számunkra annyira érdekesek, akkor elég hamar ki is léptünk belőle. 

Dubajt például nagyon hamar meguntunk, mert egy mesterkélt világ, ami nekünk abszolút nem jött be. Nyilván, nem volt egészében rossz, mert a munkám, amelynek helyszíne egy fedett sípálya volt a Mall of the Emirates-ben, nagyon érdekes dolgokat is feltételezett. De egyszercsak azt mondtuk, hogy ebből most már elég, valami más kell.

Persze, egy idő után az ember a sok jövés-menést is megunja. Nem így a férjem, aki most is menne máshová, ha tehetné. Kéthetente bedobja viccesen, hogy „mi lenne, ha…”, én pedig úgy érzem, hogy nagyon bezavarna az életünkbe, ha most ismét elindulnánk valahova. Aztán ott vannak a gyermekeink is: Abigél már nagyocska, neki itt már vannak barátai, Sámuel ötéves, vele még nem lenne gond, mert neki még a családja a világ közepe, úgyhogy talán nem lenne számára akkora probléma a költözés. Én viszont nagyon szeretem a házunkat, szeretem a munkámat, be vagyok fészkelődve ide és megkapom azt a „kalandadagot” is, amire szükségem van… A férjem egyébként most végzi a tűzoltó akadémiát, ahová nagyon komoly válogatás után vették fel, azelőtt pedig a YMCA sportlétesítményének uszodáit és vízisport-tevékenységeit  menedzselte. De mi általában rengeteg különböző területen dolgoztunk eddig…

Végül is mi alapján döntöttetek Washington DC mellett? Kezdetekben egy másik államban próbáltatok szerencsét. Nem szerettétek ott?

Mi az amerikai tartózkodásunkat Virginia államban kezdtük 2005-ben. Ott voltunk egy nyarat, de nem igazán szerettük, mert fura volt az, hogy óriási távolságok vannak, meg autónk sem volt. Ráadásul egy intenzív brassói társasági életből csöppentünk ide, és amikor megérkeztünk, akkor hirtelen a semmiben landoltunk. Még a legközelebbi buszmegálló is két mérföldre volt. Aztán vettünk egy autót és  kinyílt egy kicsit a világ, de még mindig azt mondtuk, hogy „á, nem is olyan vagány ez az Amerika”. 

Ekkor döntöttünk úgy, hogy Dubajba megyünk dolgozni egy fedett sípályára. Ezt a kitérőt követően, 2006 decemberében kerültünk vissza Amerikába, de akkor már Kaliforniába, ahol viszont nagyon jól éreztük magunk. Sok vagány ember volt, azt a hegyvidéket is szerettük, ahol laktunk, felkaroltak minket nagyon és buli volt már első nap, ahogy oda megérkeztünk. De még akkor sem tettünk le arról, hogy esetleg otthon belekezdjünk valamibe, hátha menni fog. Így annak az évnek a nyarát otthon töltöttük, a férjem pedig el is jutott a cégbeindításhoz szükséges dokumentumokkal egy nyár alatt a brassói polgármesteri hivatal második emeletéig a négyből. Úgyhogy azt mondtuk, hogy „na oké, akkor most már a pénzünk is elfogyott, vissza Amerikába!” És akkor visszajöttünk Kaliforniába.

De amúgy – a munkánk függvényében – Amerikában minden évszakot máshol töltöttünk, Kaliforniától Kolorádón át Virginiáig. Időközben megszületett Abigél lányunk, ezzel párhuzamosan pedig minden évben vízummegújításra kellett visszautaznunk a bukaresti nagykövetségre. 2010-ben nekem már nem adtak, s bár egyáltalán nem indokolták meg az elutasítást, valószínűleg azt gondolták, hogy ideje már itthon is lennem a sok külföldi munka után. Ez engem sokkolt egy kicsit, de aztán munkát vállaltunk Szlovákiában, így Pozsonyban ismét kérelmezhettük a vízumot. Ott nagyon aranyosak voltak és meg is adták.

Ti is aránylag friss betelepülőknek számítotok. Hogy tapasztaltad, mekkora a bevándorlók aránya Washingtonnak azon a részén, ahol ti éltek?

Középiskolai nővér vagyok, így a munkámból kifolyólag is elég pontos képet tudok alkotni erről, hiszen az iskolában, ahol dolgozom, olyan dokumentumokat kell ott benyújtani, amelyekből ez kiderül. De amúgy ez városrésztől függ. Az iskolák is így vannak beosztva. Amelyik városrészen laksz, annak az iskolájához tartozol, és oda kell járnod.

Azokban a városrészekben, ahol sok a bérház vagy bérelhető terület, ott a szegényebb réteg lakik és a külföldi, vagyis bevándorló diákok százaléka is nagyobb. De amúgy Amerikában mindenki így kezdi, hogy előbb bérben lakik valahol, innen fejlődik tovább.

A Washington peremén lévő gazdagabb, farmszerűbb városrészeken már kevesebb a friss bevándorló, nevezzük így, hiszen Amerikában tulajdonképpen mindenki valahonnan jött. A friss bevándorlók alatt pedig zömében dél-amerikaiakat kell értenünk, őket követik az afrikaiak – Elefántcsontpartról és Burkina Fasóból. Az utóbbiaknak többnyire menekült státuszuk van, a dél-amerikaiak viszont családegyesítés vagy egyéb efféle okkal érkeznek ide. Erre azonban az iskolai beiratkozáskor például nem derül fény, mert az illegális bevándorlók is ugyanúgy beiratkozhatnak az oktatásba. Nekem az is a feladatom például, hogy felvilágosítsam az okiratokkal nem rendelkezőket az egészségügyi ellátásról, és arról, hogy hol kaphatnak segítséget.

Mennyire van benne a köztudatban a Donald Trump által tervezett határvédő fal, amelyet az illegális bevándorlást megfékezésére építene fel a mexikói határra?

A bevándorlók nagy része repülővel jön. Értelemszerűen ők nem másznak falat, így nem is állítaná meg őket Donald Trump kitalációja. De Amerikában ennek megítélése egyébként országrészenként más: Washingtonban DC-ben nagyon sok a nyitott, művelt, iskolázott ember és teljesen Trump-ellenes a hangulat. Nem értik az elnökre általánosan jellemző butaságokat sem. Én viszont azt tapasztaltam, hogy most már az emberek inkább nem beszélnek róla, annyira banálissá és unalmassá vált ez a sült butaság. Csak azt nem tudja senki, hogy Trumpnak mit kellene még az eddigieken kívül elkövetnie – például meg kell-e ölnie valakit – ahhoz, hogy már végre lekerüljön a polcról, hogy leváltsák.

Persze, az iskolákban nem politizál senki, de a baráti körünkben és az ismerőseink közül is mindenki röhög már ezen az egész falas ügyön, meg bosszankodik azon, hogy a különböző biztonsági intézmények leálltak, ami egy sokkalta nagyobb gondot jelent az ország számára. Mert ha nem fizetik azokat, akik a határokat védik, akkor mi lehet az egészből? Az állami hivatalok egy része leállt, ez pedig azt is jelentette, hogy azoknak az üzleti ügyei is stagnáltak, akiknek ezekkel az intézményekkel van szerződésük bizonyos szolgáltatásokra, úgyhogy ők is háborogtak. Ez az egész patthelyzet pedig azért alakulhatott ki, mert Trump köti az ebet a karóhoz a mexikói fallal, neki pedig vétó joga van. De szerintem a republikánus politikusok közül is nagyon sokan ellenzik már a falat, azonban nekik is két évig kell még „birkózniuk” Trumppal.  

Amerika előtt az arab világában is megjártátok magatok, amelyre Kelet-Európában újabban eléggé tartózkodóan tekintenek, leginkább a terrorizmus melegágyaként fogják fel. Te milyen élményeket gyűjtöttél Egyiptomban például, ahol tudtommal idegenvezetőként dolgoztatok?

Egyiptomot nagyon szerettük, de azt is gyorsan hozzáteszem, hogy mi Hoszni Mubarak idején voltunk ott, amikor nagyon óvták a turizmust. Mindenik kirándulásunkra elkísért egy fegyveres katona, ami így visszagondolva elég fura, de az ember mindent meg tud szokni, egy idő után természetesnek vesz. Amikor például Egyiptom déli részére utaztunk, a Királyok völgyébe, Luxorba, akkor mindig karavánban mentünk, elől ment egy fegyveres rendőri felvezető, e mögött a buszok a fegyveres katonákkal.

Most nagyon murisnak tűnik, hogy egyik alkalommal az őrünk elszundított utazás közben és véletlenszerűen nekem támasztotta a gépfegyverét, én meg diszkréten, de nem sok sikerrel próbáltam visszaállítani a helyére… És a férjemnek is volt egy vicces egyiptomi kalandja, ami akkor, amikor történt, épp nem tűnt annyira viccesnek. Az egyik turista a szállodába felejtette a bőröndjét, de felszállt velünk a buszra és eljött a nílusi körútra, a poggyászát viszont utána küldték egy másik busszal, már csak el kellett venni a sofőrtől. Flavius meg az egyik szintén idegenvezető társunk vállalkozott erre. Megállították a buszt, hogy átvegyék a bőröndöt, azonban amíg ez az akció folyt, az a busz, amelyre vissza kellett volna szállniuk, már elment. Ott maradtak ketten egy dél-egyiptomi faluban, a sivatag közepén és egyre gyűltek köréjük a mindenféle gyanús és félelmetes alakok. Aztán az volt a szerencséjük, hogy a karaván egyik busza valamilyen okból lemaradt, a férjem meg kiállt az út kellős közepére – ez volt az utolsó esélyük a menekvésre – leállította a buszt.

De Egyiptomban amúgy nem volt rossz dolgunk, soha nem volt gond azzal például, hogy ki milyen vallású. Sokkal egészségesebb és sokkal természetesebb, kedvesebb közegként tapasztaltuk meg, mint például Dubajt. Az is igaz, hogy mi az ottani valóságnak csupán egy szeletét láttuk, nem tudom, hogy volt-e elnyomás és az milyen méretű lehetett. De azt tudom, hogy soha nem erőszakoltak ránk semmit.

Ez már nem így volt Dubajban, ahol Ramadánkor még azokra is ráerőszakoltak különböző vallásos szokásokat, akikről messziről lerítt, hogy nem arabok – el kellett bújnunk enni vagy inni például. És ezt leszámítva is képmutató volt az egész társadalom: nappal mindenki vallásos volt, nem ivott alkoholt, de éjszaka olyan méretű erkölcstelenséget lehetett látni – az ivászaton és kurvákon át egészen a drogokig –, hogy az mindenben ellentmondott annak, amit nappal láttattak magukról. Meg aztán az aranyból készült vízcsapot és autót én például a pénzköltés olyan bárgyú, buta módjának tartom, hogy csak nevetek ezeken igazából. És az ember ezt egy idő után nagyon megunja, mert szürkeállományt nem lehet pénzzel megvásárolni. Ráadásul ott filantrópia egyáltalán nem létezett, csak a mérhetetlen gazdagság. Ugyanakkor óriási a korrupció. Meg egyéb számunkra fura dolgok is voltak, amiket azért nehezen lehetett megszokni.

Elmesélnél egy ilyen furcsaságot, ami alapvetően eltér a mi világunktól vagy általában a nyugati kultúrától?

Dubaj ugye az Egyesült Arab Emirátusok része, ahol a vallásos külsőségek nagyon számítanak. Egy alkalommal például valamelyik sejk unokahúga jött síelni a pályára és akkor egy egész sor óvintézkedést be kellett vetni: a liftes fiút lecserélni liftes lányra, a fiút meg elrejtették egy kicsi fabódéba, ahol meg is fázott, mert késett a díszvendég csapata. Le kellett teljesen függönyözni azt az ablakot, ami a bevásárlóközpontra nézett, hiszen ehhez volt hozzáillesztve a sípálya. Ez idő alatt a pályán egyébként csak az illető unokahúg a barátnői és családtagjai tartózkodhattak, mert csak ők láthatták az arcát.

Szóval, ez egy teljesen más világ, mint az egyiptomi, amelyben azt mondhatom, hogy a fiúk, férfiak viselkedése gyerekes és őszinte volt ahhoz képest, amihez mi hozzászokhattunk, a nőkkel viszont nem nagyon találkoztunk. Akikkel meg a munkánk során mégis, azok nagyon távolságtartóak voltak. Ehhez képest a dubajiak nagyon arrogánsak voltak velünk. Nagyon érdekes viszont, hogy ez a viselkedés a többi emirátusból származókra nem volt igaz, ők általában sokkal kedvesebbek, józanabb gondolkodásúak és szorgosabbak.

Nekem ott a hóparkot kellett igazgatnom, és mindent, ami a pályához kapcsolódó szórakozási tevékenység volt, időközben helyieket is alkalmaznunk kellett oda. Alkalmanként pedig észrevettem, hogy a dubajiak nem nagyon akartak dolgozni, jöttek viszont más emirátusokból, és zömében nagyon vagány emberek, akik mentalitásban közelebb álltak például az egyiptomiakhoz.

Gondolom, a munkaközösségetek is legalább ennyire sokszínű volt nemzetiségileg. De volt-e különbségtétel például javadalmazásban a nyugat- és kelet-európaiak, illetve a más földrészről jövők között?

Hát, mi azt az ott tartózkodásunk végén tudtuk meg, hogy az angolokat és a dél-afrikaiakat jobban fizették, mint például minket. Meg aztán külön „kaszthoz” tartoztak a kelet-európaiak, a marokkóiak, a libanoniak és a szíriaiak. Akik a ranglétra legalján álltak, azok az indiaiak és a pakisztániak voltak, akiket általában az aljamunkára alkalmaztak. De az indiaiak között is voltak például könyvelő, akik nagyobb megbecsülésnek örvendtek, nem olyannak, mint az építőtelepeken dolgozó honfitársaik, akiket a sivatagban szabályos munkatáborokban tartottak tisztálkodási lehetőségek nélkül. Igazi rabszolgaként kezelték őket és még az útlevelüket is elvették.

Amúgy nálunk is próbálkoztak azzal, hogy elvették az útlevelünket, aztán lázadást, nagy-nagy patáliát szerveztünk és visszaadták. Mert ugye az ember kezdetben jóhiszemű, hiszen felvették egy munkára, ahol jó benyomást akar kelteni, nem ellenkezik. De elvették és aztán nem is akarták visszaadni az egyetlen személyazonosságot igazoló okmányunkat. Mi pedig mondtuk, hogy ezt nem lehet. De ezzel sem volt mindenki így, mert például a fülöp-szigetekiek elfogadták ezt, ők ki voltak ezzel békülve. Nyilván, a munkaadóinkat elsőként az zavarta, hogy akkor távozhattunk, amikor éppen csak akartunk, mi pedig mondtuk, hogy „mi ezt pont így is látjuk jónak”…

Akkor jókora váltásnak számított onnan ismét Amerikába költöznötök…

Igen, az egy jó váltás volt, a szabadság érzését is beleértve. Meg aztán onnan nézve láttuk igazán furának Dubajt: ott az a nagy gazdagság és látja az ember emellett a hatalmas szegénységet is, amire ez az egész épül. Egy nagy képmutatás, semmi egyéb…

A skatulyázásról és sztereotip besorolásról jut eszembe, hogy az amerikaiak is eléggé vicces dolgokra asszociálhatnak, amikor elmondjátok nekik, hogy erdélyiek vagytok. Drakulán kívül még mihez kötik azt a helyet, ahonnan származtok?

Igen, hát épp nemrégiben volt a lányomnak, Abigélnak egy nemzetközi estnek nevezett tevékenysége a suliban, és azon gondolkodtunk, hogy vajon ő mit mutasson be ezen romániai magyarként. Az országot nem mutathatta be, mert az képtelenség lett volna, ráadásul a románt sem beszéli. Akkor arra gondoltunk, hogy mutassa be Erdélyt, ami viszont nem egy ország, úgyhogy arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy ő – a többiektől eltérően – nem egy országot fog bemutatni, hanem a magyar kultúrát.

Készítettünk egy posztert, amelyre felírtuk, hogy Hungarian Culture és a székely, illetve egyéb magyar népviseleteket mutattunk be ezen. Mert azt, hogy valaki Romániából jött, de magyar nagyon bonyolult itt elmagyarázni úgy, hogy meg is értsék. Erre csak azok nyitottak, akik már jártak ott. És persze, az emberek zöme Drakulára asszociál – ha Romániát mondunk, ha Erdélyt. Magyarország pedig ezekkel egy szinten van, pont ugyanúgy nem ismerik. Nyilván, Washington DC-ben ez is egy kicsit árnyaltabb, mert sokszínű a társadalom, és itt azért több földrajzot is tudnak az emberek, legalább be tudják tájolni az országokat.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen a gyermekeid számára Amerika, és mik a nevelési és oktatási elveid, tekintve hogy neked  pedagógusi szakképesítésed is van? Hol kell bejönnie a képbe a magyar-tanulásnak?

Az számomra mindig tiszta volt, hogy a magyar nyelv fontos. Itthon magyarul beszélünk és nem angolul. A románt is szerettük volna megtanítani a gyermekeknek, mert az apjuk félig magyar és félig román, de Abigélnak ez nem ment, láthatóan akkora nehézség volt számára, hogy egy idő után feladtuk. Kezdetekben eldöntöttük, hogy Abival én magyarul beszélek, Flavi meg románul, de akkoriban ő nagyon sokat dolgozott, nem nagyon volt ideje következetesen foglalkozni vele annyit, hogy románul is megtanuljon. Persze, ő továbbra is nyitott rá, tud egy-két szót, fülel, szeretné tudni, de még nem megy.

Samu fiam ezzel szemben simán beszéli mindhárom nyelvet: a magyarral áll a legjobban, szépen beszél és van szókincse is, románul rövid mondatokban, mert az apjának is több ideje volt vele foglalkozni és anyósommal is gyakran beszélget. Nyilván, azt is fel szokta szedni, aminek én nem nagyon örülök, például egy olyan román mondást, amelyben a cigányság nem éppen pozitív kontextusban fordul elő. Aztán megkértem szépen, hogy többet ne mondja. Ő persze továbbra is mondta, de nagyon viccesen átfogalmazta az egészet pozitív kicsengésűre. Nevettem is azon, ahogy kifundálta...

Visszatérve: a magyart nagyon fontosnak tekintettük és tudtuk, hogy ahhoz, hogy a gyermekek megtanulják, másnak is kell beszélnie velük magyarul, nemcsak nekünk. Egyébként ezért is örültünk annak, hogy Washington DC-ben találtunk munkát, ahol elég nagyszámú a magyar közösség. Mondjuk, eléggé gyakran cserélődik is, mert sok a diplomata vagy az ösztöndíjas, illetve a különböző hivatalokban időlegesen dolgozó. De megkerestük a magyar cserkészcsapatot is, mert ott sok tinédzser beszél magyarul és hétvégenként elég gyakran vannak különböző magyar rendezvények, emellett történelmet tanulnak, népdalokat vagy egyéb kultúrához kacsolódó dolgokat. Ez azért is fontos, mert a gyermekek késő délutánig iskolában, óvodában vannak és ott viszont többnyire nem magyarul beszélnek. A környékünkön nincs is magyar suli vagy más oktatási lehetőség, csupán egy hétvégi iskola, ahová viszont azért nem járunk, mert olyan gyermekeknek szól, akik nem tudnak annyira jól magyarul, mint például Abi vagy Samu. Abi teljesen angol suliba jár, Samu pedig mostanáig teljesen magyar oviba, idéntől viszont három napot angolba és két napot magyarba. A nagyszülők - az én szüleim és a Falvi édesanyja - pedig egymást váltva kiutaznak hozzánk, besegítenek a napi teendőink lebonyolításában, ami fontos támogatás részükről. 

Amúgy, mi általában a magyarok társaságát szoktuk itt keresni, velük járunk össze, de észrevettük azt is, hogy a gyermekek gyakorta angolul beszélnek egymással. Az elején azt csináltuk, hogy amikor ezt meghallottuk, odakiabáltuk nekik, hogy „magyarul!”. De aztán rájöttünk arra, hogy ez így elég ciki, mert öt perc múlva úgyis vissza fognak váltani… A társaságunkban viszont az a gyakorlat, hogy nyaranta, aki teheti, hazamegy Magyarországra vagy Erdélybe, és akkor helyrehozza a magyar nyelvtudását. Persze, a nyelvtanulás általában könnyebb ott, ahol mindkét szülő magyarul beszél, mint ott, ahol vegyesen.

Említetted, hogy többnyire magyar társaságba jártok. Hogy alakult ez ki, spontánul vagy volt ebben tudatos rész is, hogy akkor ez szóljon az identitás megerősítésről is?

Ahogy én képzeletben felleltároztam a baráti körünk, azt mondhatom, hogy zömében magyar és kicsit kelet-európai, meg aztán vannak orosz barátaink is, például. Nagyon érdekes az is, hogy a társaságunk úgy bővül, hogy az összekötő láncszemek a magyar barátaink, akik be-behoznak egy amerikai vagy más nemzetiségű párt, házastársat. Persze, járunk játszani a Samu ovitársaihoz is, akik angolok, de a tartós, mélyebb barátságainkat mind magyarokkal kötöttük eddig, és ha mélyebbre leásunk, akkor az illetőknek valamilyen úton-módon még erdélyi gyökereik is vannak, vagy legalább ismerik Erdélyt.

Egy másik nagyon fontos összekötőkapcsot a gyerekeink jelentik, mert rendszerint azokkal alakul ki tartósabb kapcsolatunk, akiknek a gyerekeivel jól egyeznek a mi gyerekeink. Úgyhogy talán azt is mondhatom, hogy általában a gyerekek és az anyukák alakítják, ápolják ezeket a kapcsolatokat. Az anyukák úgy, hogy ha szimpatikusak egymásnak, akkor több időt töltenek együtt, ami által a gyermekeknek is több lehetőségük van megismerni egymást. Nem azt mondom ezzel, hogy az apukák elhanyagolhatók, hanem azt, hogy nem ők azok, akik a dolgokat igazából alakítják. Persze, miután általunk megismerik egymást, szerveznek maguknak pókerestet, de alapvetően elsőre nem ők barátkoznak össze egymással, hanem az anyukák és a gyermekek.