A közép-afrikai országban az élet lényegesen kaotikusabb, mint idehaza, az embereknek pénzük alig van, ellenben nagyon barátságosak és segítőkészek.

Két kolozsvári, apa és fia, Lukács János és Egon két hetet töltött a közelmúltban Ugandában önkéntesként dolgozva egy helyi civil szervezet által vezetett program keretében. Lukács Jánost, elmondása szerint mindig is vonzották a különleges helyzetek, a közvetlen indíttatást azonban az adta, hogy váratlanul munka nélkül maradt, mivel szeptember elején nem hosszabbított vele szerződést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum.

„Éreztem, hogy csak úgy tudok kilábalni a helyzetből, úgy tudom újratervezni az életemet, ha valamivel feltöltöm magam” – nyilatkozta a Maszolnak a korábban újságíróként és pedagógusként dolgozó kétgyermekes családapa. Új helyeket, új embereket szeretett volna megismerni, de nem turistaként, fényképezgetve, hanem testközelből. Rájött, hogy erre a legjobb mód az, ha önkéntesként bekapcsolódik egy közösség tevékenységébe. Lehetséges helyszínként még Peru is felmerült, de végül Afrika mellett döntött.

„Fekete-Afrikában nagyon kevés erdélyi járt, ellenben erős sztereotípiák élnek bennünk, egyből egy kunyhó előtt üldögélő sovány gyerekekre gondolunk. Kíváncsi voltam, milyen az a világ valójában” – indokolta meg a választását Lukács János. Úgy döntött, hogy magával viszi 13 éves fiát, Egont is, hogy együtt fedezzenek fel új dolgokat.

Az önkénteseket toborzó szervezetet az interneten fedezte fel, s a kapcsolatfelvételt követően felgyorsultak az események: beoltatták magukat, megvették a repülőjegyeket, nem sokra rá pedig már ott álltak az entebbei reptéren. Az önkénteskedés kétkezi munkát jelentett, egy szakember irányításával sárból és matokafából kemencéket raktak a Kabembe nevű faluban. A magas komfortszinthez szokott európai ember számára manapság egy kemence leginkább kuriózum, hangulati eleme egy lakásnak, a helyi családok számára azonban hatalmas fejlődés, ami megkönnyíti az életet: felváltja a szabadtéri tűzhelyet, s megtakarítást is jelent, mivel előbbinél kevesebbet fogyaszt az egyszerű ugandaiak számára drága szénből.

„Ott nagy esemény volt ez. Összegyűlt az egész család, kicsit kaláka jellege volt, mindenki besegített valamivel. Négy kemencét építettünk, most már egyedül is elboldogulnék” – mesélte Lukács János.

A muzungu érdekes

Elmondása szerint bármerre jártak, a helyiek szeretettel fogadták őket. Na meg hatalmas érdeklődéssel. Arrafelé ritkán jár fehér ember, azaz muzungu, egy fehér gyerek feltűnése pedig egyenesen szenzációszámba megy. Minden gyerek barátkozni akart Egonnal, akinek különleges élményt jelentett a rá irányuló felfokozott figyelem.

Uganda falvaiban az életkörülmények elég spártaiak, az emberek többsége sárból tapasztott kunyhókban lakik. Lukácsékat a programvezető téglaházában szállásolták el, mosakodni azonban ugyanúgy lavórban mosakodtak, mint a helyiek, s volt, hogy maguk szállították a vizet a tisztálkodáshoz, kaniszterekben, egy jókora távolságra levő forrástól. Enni is ugyanazt ették, mint a falubeliek, főleg rizset, babot és matokát, ami egy főzésre alkalmas banánfajta, valamint rengeteg gyümölcsöt. Hús nemigen került a tányérjukba, mivel faluhelyen az embereknek nincs hűtőszekrényük (vezetékes áram sincs, legfeljebb napelem itt-ott), ezért semmi romlandót nem tudnak tárolni.

A kemencetapasztás mellett Lukács János foglalkozást tartott a helyi iskolásoknak, Erdélyről, Magyarországról mesélt, s dalt is tanított nekik, ami mi más is lehetett volna, mint a Tavaszi szél vizet áraszt. Ha Freddy Mercury elboldogult vele, az ugandai gyerekeknek is menni fog, gondolta. Kommunikációs problémáik nem nagyon voltak, az angol hivatalos nyelv Ugandában, aki járt iskolába, az úgy-ahogy beszéli.

„Az élet Ugandában kaotikusabb, mint idehaza, de sokkal egyszerűbb. A közösségek élőek, az emberek túlnyomó többségének nincs pénze, de mindenki mindenkinek segít. Mindenki hisz valamiben. Rengeteg féle templom van, mecset is sok, de vallási gyűlölködés nincs. Látva az ottani viszonyokat, rájöttem, hogy itthon rengeteget panaszkodunk feleslegesen” – idézi fel a tapasztalatait.

Bár sokakban az a kép él Afrikáról, hogy az ottaniak passzívan várják, húzza már ki őket valaki a nyomorból, a valóságban sok helyi ember tesz azért, hogy változzanak az életkörülmények. Lukácsék megismertek olyan ugandait, aki a saját fizetéséből fizet meg két edzőt, hogy rendszeresen focizni tanítsák szülőfalujában a gyerekeket, mivel a sport az egyik út, melyen át ki lehet törni a nyomorból. Olyan iskolaigazgatóval is találkoztak, aki a falubeliekkel közösen vet téglát, hogy abból építsenek új iskolát a jelenlegi, fából tákolt helyett.

Lukács Jánost megihlette az ugandai önkénteskedés, azt tervezi, a közeljövőben visszatér, helyismeret birtokában most már több időt, két-három hónapot tervez eltölteni a közép-afrikai országban.