Befogadó családjának apraja-nagyja is elkísérte Martin Olivera francia antropológust Kolozsvárra, ahol csütörtökön mutatták be „Romanes. Az erdélyi gáborcigányok beilleszkedésének hagyománya („Romanes. Tradiţia integrării la romii gabori din Transilvania”) című kötetét. A könyv egyelőre franciául és románul olvasható, és tudományos igényessége dacára egyáltalán nem csak szakmabelieknek szól: érdekfeszítő, olvasmányos stílusban nyújt betekintést egy család hétköznapjaiba. Akik történetesen éppen gáborcigányok.

„Az egyetlen baj az ilyen alapkönyvekkel, hogy nagyon gyorsan klasszikusokká válnak, néhány év múlva már mindenki erre fog hivatkozni” – állapította meg a könyvbemutatón Fosztó László antropológus.

Horváth István, a Kisebbségkutató Intézet elnöke úgy vélekedett: Olivera műve rövidesen akadémiai kutatások, tanulmányok fontos forráskötetévé válik, mert eddig nagyon kevés ehhez hasonló esettanulmány született Romániában. A könyv egyik legfontosabb erényének tartja, hogy rávilágít az identitás természetére: „az identitás olyan, mint a tapsolás. Nem lehet egy kézzel tapsolni. Úgyanígy nem létezhet egy identitás sem önmagában, csak másvalakivel való találkozás, viszonyulás kapcsán. Ez a könyv így tálalja az identitást: a mindennapi találkozások, kapcsolatok mentén, mint amilyen például egy női szoknya csináltatása” – mondta Horváth István. (A könyvben ugyanis egy egész fejezetben írja le a szerző, hogyan határozza el a Gábor édesanya, hogy férjezett lányának egy rend szoknya-kötényt visz karácsonyi ajándékba, hogyan utazik többszáz kilométert, amíg beszerzi az anyagot, keres megfelelően jártas varrónőt, akire rá meri bízni a drága textíliát, mit jelent a család számára, hogy sikerült ezzel az ajándékkal meglepni a fiatalasszonyt stb).

Interjúmat a könyvbemutató után készítettem a szerzővel, adoptált családtagjai gyűrűjében, akikkel néha cigányul súgott össze. Látszott: összetartoznak.

Hogy került Romániába?

Az egyetemen tanultam antropológiát, de akkoriban még csak egy volt a többi tantárgy között. Aztán egy baráti társasággal elvetődtem Romániába, egy Déva melletti falucskába, Marosnémetibe (Mintia románul, Bayersdorf németül). Ott ismertem meg ezt a családot. Végülis az történt, hogy az antropológia iránt feltámadt érdeklődésem találkozott a romániai élményeimmel.  Éppen magiszteri képzésen voltam, ahol szükséges a terepmunka, én már megszerettem ezt a családot, megtanultam egy kicsit románul, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy hozzájuk jövök, náluk lakom. Ez 1999-ben történt, azóta két-három, néha nyolc-tíz hónapot töltöttem itt kisebb-nagyobb megszakításokkal. 1999 és 2007 között összesen harminc hónapot éltem velük egy fedél alatt.  

A könyve kimondottan a gáborcigányokról szól. Mi a lényegbeli különbség a gáborcigányok és a többi roma csoport identitásában?

Ez egy téves közhiedelem, hogy a cigányok, romák egy homogén népcsoport. Valójában rengeteg, Romániában például több száz roma közösség létezik, akik a régiók és a nemzetségek alapján határozzák meg magukat. A Gáborok nemzetsége Maros megyéből származik. Identitásuk az utóbbi évtizedekben erősödött meg,  éppen a beilleszkedés részeként, a gázsókkal (nem cigányok – szerk.megj.) és más roma csoportokkal való interakcióban.

Kiknek ajánlja a könyvet? Antropológus szakembereken kívül mások érdeklődésére is számot tart?

Persze, szerintem nagyon tanulságos lenne mindenkinek elolvasni, hogy az emberekben végre tudatosodjon: a cigányok nem „a Holdból pottyantak”, hanem a jelenlegi társadalmunk részei. Úgy is mondhatnám, hogy politikai okokból lenne hasznos, ha az emberek elolvasnák a könyvemet. Például rájönnének, hogy a sokat emlegetett „integráció” mennyire hibás megközelítés. Az integráció azt sugallja, hogy valaki teljesen idegen, kívülálló a társadalomtól. A romák ezzel szemben itt élnek velünk, és nem kell őket „romátlanítani”. A másik nagy tévedés azt hinni, hogy minden cigánynak problémái vannak, minden roma diszkrimináltnak, peremre szorultnak érzi magát. Itt Romániában is és máshol is sok roma él, akiknek semmiféle problémájuk nincs. Jól vannak és nem várnak el semmit se a politikusoktól, se másoktól, csak azt, hogy békén hagyják őket.

Szóval ön szerint nincs szükség a romák integrációjára?

Nincs. Először is, mi az, hogy romák? Mint már említettem, ez nem egy homogén közösség. Nem közösek tehát a problémáik sem. Egyének vannak, egyéni problémákkal. Másodszor: mi az, hogy integrálni? Az, ahogy ők most élnek, már az évek hosszú során lezajlott integrációjuk eredménye. A „romaintegrációnak” tehát semmiféle társadalmi-kulturális alapja nincs. A politikában viszont, főleg a gazdasági válsággal kontextusba hozva, nagyon hasznos fogalomnak bizonyul.

Könnyen befogadta a gáborok közössége?

Ismétlem, a közösség számomra túl absztrakt fogalom, nehéz meghatározni. Jobban szeretem „az emberek” kifejezést. A család viszont, akiknél laktam, teljesen befogadott. Valósággal adoptáltak, és én is őket. Mondhatnám azt is, hogy második családom lett, de nem igaz ez sem, mert van úgy, hogy ők az „első” családom. (itt beleszólt az interjúba a Gábor család nagyfia, Tibi: - Ő a keresztapám!)

Tényleg a keresztapja?

Igen, a katolikus templomban tartottam keresztvíz alá. Nem értettem semmit a szertartásból, mert a pap magyar volt, magyarul folyt az egész, de mondtam, hogy „igen!”, amikor kellett. (Nevetnek) A családtagokkal aztán más családokhoz is ellátogattam, és ez utóbbiak már úgy tekintettek rám, mint aki közéjük való. Úgy öltözködtem, mint a gáborok, bajuszt növesztettem, kalapot viseltem és ugyanolyan kosztümöt, mint a gábor férfiak. Ráadásul megtanultam cigányul, és cigányul beszéltem velük. A magyarok és románok szemében én is egy voltam a gáborok között.

És a törvény emberei szemében?

Ó, ez vicces történet. Megállított a rendőr, én odaadtam a francia útlevelemet. „Mióta vagy te francia?” – kérdezte tőlem a rendőr. „Születésem óta, uram” – válaszoltam. Számára ez elképzelhetetlen volt, hogy egy igazi francia állampolgár cigány ruhában járjon. Csak fordítva tudta elképzelni: úgy, ha egy cigány akarja franciának kiadni magát. Ez tökéletesen mutatja, hogy az embereket a beidegződések, sztereotípiák, a külsőségek alapján ítélik meg. És ez a törvény embereire, a hatóságokra is igaz, sőt, rájuk igaz a leginkább.