A szatmári szilke nyomában – fazekastalálkozón jártunk


-A A+

Második alkalommal szerveztek fazekastalálkozót Szatmárnémetiben erdélyi és magyarországi mesterek részvételével, melynek szakmai része most a szatmári szilkét (és nem csak) járta körbe, de a négynapos rendezvényről nem hiányzott az örömkorongozás, a kiállítással egybekötött vásár, a szabadtűzi főzőbemutató, no meg a tűzvarázslás, a raku-égetés sem.

A nagy hírű, de ma már végnapjait élő vámfalui kerámia megmentése érdekében szervezte fazekastalálkozóját tavaly a szatmárnémeti Borókagyökér Egyesület,annál is inkább, mert most már csak egyetlen család, Istvánfi Géza és felesége, Emma viszi tovább az örökölt tudást és mintakincset. Pedig Vámfalu a felső-tiszai stíluscsoport egyik központja volt, egyszerű geometrikus és erősen stilizált növényi mintavilágával, vajszínű alapon zöld, barna és vörös színeivel, őrizve a XVI. századi magyar ólommázas kerámia hagyományait – s a hajdan közel félszáz vámfalui fazekas évszázadokon át szekereken vitte a szatmári nagyvásárra a messze földön közkedvelt cserépedényeit.

„Ezt a fesztivált a múzeumnak illett volna megszerveznie! Végre Szatmár is házigazdája lett egy olyan eseménynek, amely a hagyományok, a hagyományos mesterségek ápolását, megmentését tűzte ki céljául” – summázta akkor dr. Mara Lobonţ Puşcaş, a Szatmári Megyei Múzeum néprajz-osztályának vezetője, a résztvevők pedig, az erdélyi és magyarországi fazekasak legkiválóbbjai, még inkább értékelték a hiánypótló rendezvényt, hiszen a szakmai előadások, beszélgetések, bemutatók és „örömkorongozások” mellett  komoly tapasztalat- és információcserére is volt lehetőség.

Ugyanis míg egyes fazekasközpontok minta- és színvilágát többé-kevésbé ismerik (bár sok apró „újdonsággal” is volt alkalmuk részletesebben foglalkozni az elismert népművészeti mestereknek), a fazekaspiacon megjelenő újdonságok, agyag-és festékfajták, kemencék, zománcozási és égetési technológiák, illetve a használatukkor  tapasztaltak megvitatása szakmai fejlődést jelentett.

A muzeológusok és restaurátorok számára pedig egy különleges élményt, hiszen mint hangsúlyozták, mindegyik fazekasmester másképp néz az agyagra, másképp veszi kézbe s készíti el azt a tányért vagy kancsót nem csak mozdulataival, de gondolataival, egész hozzáállásával  – s ők, akik a múzeumban száz vagy még több év távlatából látják az elkészült tárgyat, pontosabban már csak az elkészült tárgyat látják, elég nehéz helyzetben vannak, főleg ha ragasztani, restaurálni kell azt, mert nincs mellette az ember, aki egykor készítette.

Teljesen érthető módon, már tavaly nyáron, a fazekastalálkozó napjaiban eldőlt: bár a szervezők egyszeri alkalomra gondolták, lesz folytatása — egyrészt mert nagy szükség van az ilyenfajta szakmai találkozókra, másrészt az erdélyi fazekasság tárháza olyannyira változatos és mérhetetlenül gazdag, hogy egy-egy tájegységet vagy eszközt külön-külön kell „körbejárni”.

Kisszilke, nagyszilke és még nagyobb

Ismét szemkápráztató minta- és színvilág ejtette ámulatba a látogatókat a Szejke-tanyán (illetve a városközponti sétálóutcában járókelőket), hatalmas asztalokon sorakoztak az erdélyi és magyarországi fazekasmesterek keze munkáját dicsérő, szebbnél-szebb tányérok és tálak, bokályok, csuprok, kancsók, korsók és fazekak – no meg a szilkék, hiszen a Borókagyökér Egyesület második alkalommal megszervezett fazekastalálkozójának ő állt a középpontjában.

„Ez a használati tárgy évszázadokon keresztül szerves része volt az emberek mindennapi életének, mert bár ma már csak mint a szilvalekvár tárolására-kínálására alkalmas, nosztalgikus-hangulatos edényként ismerjük, sokkal szélesebb körű funkciója volt: nem csak tároltak, de hordtak is benne, például ebben hordták az ételt a mezőn dolgozóknak, ugyanakkor evésre is szolgált, s azért is volt széles a szája,  hogy ha több ember ülte körül, mindenki hozzáférhessen, illetve gyakran az étel elkészítésére is használták, hiszen az 1900–as évek elején, de még közepén is a nagyméretű szilkékben főzték is a lekvárt” – fogalmazott konferencia-megnyitójában dr. Mara Lobonţ Puşcaş.

Még a több éve, évtizede fazekassággal foglalkozó mesterek számára is érdekes és élvezetes volt Les Gábor népi iparművész, a népművészet mestere, valamint a Román Népművészeti Akadémia tagjának előadása. Egyrészt azért, mert nála jobban kevesen ismerik az erdélyi fazekasság hagyományait és titkait, másrészt mert az ilyen szakmai találkozókra soha nem érkezik „üres kézzel”: alkotásai mellett több, népi kerámiával foglalkozó tanulmányt, szakkönyvet és albumot is hozott, melyek különösen gazdag fényképgyűjteménye a különböző vidékek szín- és mintavilágát mutatja be.

A felső-Tisza vidéki vagy felső-tiszai tömb néprajzi értelemben, így fazekasságilag is eltér a földrajzitól, nagyobb területet fedve le, Tasnádtól, Margittától Sárospatakon át Husztig és Beregszászig, s ezen belül külön „fejezete” van a szatmári fazekasságnak, amelynek legnagyobb központja, Vámfalu mellett Nagybánya, valamint Felsőbánya, Máramarossziget, Misztótfalu, Magyarlápos (volt). Persze nem véletlenül, hiszen ezekre a fazekasközpontokra a bányászat is jellemző volt, s így könnyen lehetett beszerezni a kiemelkedően jó minőségű agyagot, illetve a mázhoz való nyersanyagot. „Vámfaluban borostyánból készítették a feketét, Nagybányán antimonból oxidálták 1000 fokon, s homokkal, kaolinnal keverve lett a nagyon szép sárga árnyalat, a zöldet pedig rézből, mangánból nyerték” – magyarázta.

Ám színek ide vagy oda, a szilkék – a nagybányai fazekasok legjellemzőbb, legismertebb készítménye – mind feketék, sötét szürkésbarnák voltak, s ezt díszítették legtöbbször fehér geometriai– és virág (tulipán) minták, míg a mázban keletkezett, szabad szemmel nem is látható hajszálvékony repedések a benne tárolt étel, lekvár szellőzését szolgálták, amely így hosszú évekig is elállt, anélkül, hogy megromlott volna.

„A mostani fazekasok már kevés szilkét készítenek (akárcsak kantát, korsót, tejescsuport), a piaci kereslet a főzőedényekre és a dekoratív tárgyakra terjed csak ki, pedig biztos vagyok benne: ha újra rájönnének, mennyire hasznos is a szilke (legyen szó a kicsi, tej-tejfölösről, az ételes közepes méretűről, a nagy lekvárosról vagy a még nagyobb zsírnak valóról) a mindennapi háztartásba, sokan  használnák” – részletezte, hozzátéve: aki mégis szilkevásárlásra adja a fejét, az arra figyeljen, hogy a jó szilke mindig öblösebb és fent van a hasa. A szatmári korsó — melyek zöme Vámfaluban és Nagybányán készült — különlegessége pedig, hogy csak 900 fokon égették, mert így nem tömörödött az agyag, s mikor megtöltötték vízzel, átnedvesedett picit, épp ezáltal tartva hidegen.

A mesterség halála a bóvli, a hamisítvány

Az érdekes és kötetlen beszélgetések során számtalan téma felvetődött — kezdve a hagyományos színvilág a megrendelő kérésére történő megváltoztatásától, egészen addig a régi szokásig, hogy a háztól felvásárló kereskedők/viszonteladók a mesternek egy-egy más vidékről származó fazekasportékát hoztak ajándékba. De szóba került a kézművesmesterségek „halála”, a bóvli, a kínai hamisítványok (melyekből egyre többet kínálnak eladásra a híres fazekastelepüléseken), mint ahogy a védjegy (Magyarországon például Páva-védjegy garantálja a vevőnek, hogy a megvásárolt népművészeti tárgyat valóban szakképzett mesterember készítette) és a kézműves-vizsga hiánya is.

Ez utóbbinak megszerzését a rendszerváltásig rendkívül szigorú feltételekhez kötötték, Bukarestben kellett „megzsűriztesse magát” aki kézművesként akart tevékenykedni – az elmúlt majd' három évtizedben azonban már semmiféle megkötés vagy vizsgáztatás nincs sajnos, az igazi fazekasmester lelkiismeretét, szakmai alázatát leszámítva. Mint elhangzott, az erdélyi fazekasságot Magyarországon több százan is művelik, míg itthon talán ha ötvenen vannak.

A  beszélgetéseket nem kevésbé érdekes gyakorlati rész követte – a fazekasok ugyan otthonról hoztak magukkal saját készítésű szatmári szilkét és egy szabadon választott szatmári-nagybányai ornamentikával ellátott hagyományos fazekas tárgyat, de a műhelyben leültek a korong mellé, s ott is készítettek egy szilkét, no meg „örömkorongoztak” is. S akinek kisujjában van a mestersége, az akkor sem jön zavarba, ha bekötik a szemét, mert úgy is gond és hiba nélkül meg tud formázni egy-egy tárgyat.

A találkozó különlegessége és igencsak látványos bemutatója volt a békéscsabai Farkas Gábornak köszönhetően a raku-égetés, amit sokan tűzvarázslásnak is hívnak. Nem véletlenül, ugyanis a távol-keleti és messze nem hagyományos módszer értelmében a kerámiatárgyakat lángoló tüzű kemencébe helyezik, majd onnan kiemelve azon forrón vízbe, homokba vagy szalmába rakják, ami véletlenszerű, de csodálatos és szinte elképzelhetetlen színhatásokat eredményez, minden darab egyedi és megismételhetetlen – olyannyira, hogy egy-egy szép, jól sikerült darab ára a millió forintot is túllépheti.

Kakasherepörkölt készült

De a raku-kályha jó szolgálatot tett szombaton, a szabadtűzi főzőverseny keretében is, az erős szél miatt ugyanis ebbe állították azt a  hatalmas cserépfazekat, amelyben csülkös káposztás bab rotyogott. Bár Farkas Gábor úgy fogalmazott: enyhe szentségtörés raku-kályhát ilyen célra használni, de a készülő finomság íze érdekében inkább ezt a szentségtörést választja, mintsem gázlángon vagy gyantás fa lángján főzzön, ugyanis mindkettő „beszivárog” a cserépedénybe s érezhető lesz az étel ízén.

A hódmezővásárhelyi Forró Istvánt és feleségét nem zavarta a lángot el-ellobogtató szél, a mázas fazékbográcsban így is elkészült a kakasherepörkölt s a csiklandós köret (tarhonya), míg a gyönyörűséges csempekályákat megálmodó és készítő margittai Sárkány Szabolcs különleges és szupertitkos receptű margittai csorbát főzött cserépfazékban. S persze most is volt olyan fazekas, aki nem a tűz, hanem a korong mellé állt, a nagybányai Zsurzs-Turóczi Laci bácsi határtalan türelemmel mutatta és magyarázta a gyerkőcöknek, hogy is kell összehajlított markukat tartani, hogy aztán az agyagdarabból kiformálódjon valami.








EZT OLVASTA MÁR?

X