Jártunk a kollégiumban, megnéztük a kuruc diákok emlékművét, beszélgettünk nagyenyediekkel és ide telepedett, évtizedek óta itt élő magyarokkal. A következtetés: Nagyenyed Erdélynek kicsinyített mása. Románok, magyarok lakják, valamikor pedig szászok is éltek itt. Az iskola, a Bethlen Gábor Református Kollégium a város szíve, amelyből láthatatlan hajszálereken keresztül egész Erdélybe beszivárog az enyedi szellem. Áprily nyomain jártunk, Körösi Csoma Sándor alakját láttuk, mai diákokkal találkoztunk. És átéreztük azt, hogy – bármennyire is közhelyként emlegetik a Reményik-verssort –, ha valódi élettel, tartalommal telik meg, akkor az iskola és a templom megtartója lehet egy szórványközösségnek.

„Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. Aki múltat és lélektörténetet egy szűk keret egységébe foglalva nagyon erősen akar élni, telepedjék meg Enyeden.” Áprily Lajos vetette papírra e sorokat. Az ősi skóla egykori tanára többször felbukkan majd ebben a történetben, hiszen szinte két évtizeden keresztül volt az iskolaváros lakója, történelmének búvára, környező hegyeinek, völgyeinek jó ismerője. Az Enyedről írott versei úgy ragadják meg a kisvárosi hangulatot, hogy a száz év múlva odaérkező látogatók is ugyanazt az enyedi csendet, a borongós őszt, a mosolygó almafákat keresik, amelyek felbukkannak az Áprily-sorokban.

Enyedi séta

Az átutazók csak a jobb és baloldalt magasodó kollégiumot és várat látják, holott Enyed jóval több ennél. Ezért a város bemutatásához olyan emberek segítségét kértük, akik tudják, hogy milyen kincseket rejt a település. Első beszélgetőtársunk, Dvorácsek Ágoston nyugalmazott fizika tanár volt, az önképzőkör fáradhatatlan irányítója, aki azt javasolta, hogy az egykori Áprily-háztól indulva nézzük meg Enyed leghíresebb helyeit: a Sétateret, a labancok ellen harcoló diákok emlékművét, a tanársort, vagyis a Bethlen utcát, amelynek hangulatos házaira úgy tűnik, hogy most már jobb sors vár, mint amit az elmúlt évtizedekben végigszenvedtek, aztán persze magát a kollégiumot.

A tanár úr szerint Nagyenyed Erdély legendás városa volt mindig. 400 éves iskolájába az idők során Erdély minden sarkából idesereglettek a diákok. Református temploma a transzilván protestantizmus bástyája volt, polgárai pedig minden áldozatot meghoztak városukért, amelyet az évszázadok során többször felégetett az ellenség, ám teljesen elpusztítani sohasem tudta, mert Nagyenyed mindig föléledt hamvaiból. Enyed nevét először a Nagy Fejedelem írta be a magyar s az európai művelődés történetébe, mikor 1622-ben megalapította a gyulafehérvári főiskolát, amely az 1658-i török–tatár pusztítás és a rövid kolozsvári vendégeskedés után 1662-től Nagyenyeden működött tovább. Számtalan diákja és tanára a híres erdélyi skólának megírta, hogy mit is jelentett Erdély számára a kollégium, de talán senki nem fogalmazott olyan szívhez szólóan, mint Áprily Lajos.

Az egykori Áprily-ház a zúzmarás bokrok és fák között olyannak tűnik, mint egy mesebeli házikó, látszik rajta, hogy mai lakói nagy szeretettel gondozzák. A háziak teljes empátiával reagáltak a nagyenyedieknek arra a kérésére, hogy emléktáblával jelöljék meg azt a helyet, ahol Áprily, azaz Jékely Lajos tanár úrnak az első kollégiumon kívüli enyedi otthona volt. Ideköltözött akkor, amikor feleségül vette menyasszonyát, a kolozsvári Schéfer Idát. Idehozta Kolozsvárról idős szüleit is. Ez a ház adott hajlékot a családnak 1917-ig, amikor lejönnek a csendes tanársorra, a Bethlen utca 9. számú egyemeletes tanári lakásba. Mindezeket Dvorácsek Ágoston tanár úr meséli, aki úgy érkezett a találkozónkra, hogy téli kabátjának zsebeiben a költő és fia, Jékely Zoltán verseskötetei lapulnak. Mert nem lehet úgy mesélni Enyedről, hogy mindegyre ne azok a megfogalmazások vagy költői képek bukkanjanak fel a beszélgetésben, amelyek az Áprily vagy Jékely-sorok révén beivódtak a köztudatba.

Jobb idegenvezetőt tehát aligha találnánk enyedi városnézésünkhöz, mint Áprilyt, aki tizenhét esztendeig volt tanára a Fejedelem kollégiumának. Költőszeme tájat és múltat mélyebben s élesebben lát, láttat, mint sokkötetes földrajzi vagy történeti munkák.

A januári fagy festői díszletet varázsol körénk – dérvirágosak nemcsak a fák és bokrok, de a kerítések, korlátok, huzalok is csillogó, fehér fagykristályok mögé bújtak el –, csend van, szikrázó napfény. Ebben a környezetben nem nehéz megérteni, hogy miért ragaszkodtak ehhez a kisvároshoz az itt tanító pedagógusok, akik beírták nevüket a magyar kultúrtörténetbe, vagy miért gondolnak vissza Enyedre olyan meghatottan azok a diákok, akik hosszú éveken voltak bentlakó diákjai a kollégiumnak. Miközben a sétatéri diákemlékmű felé vesszük az irányt, Dvorácsek Ágoston, aki nem született enyedi, de szívvel-lélekkel ragaszkodik a városhoz és az iskolához, elkezdi felsorolni a legfontosabb neveket. És bizony sok van.

Az enyedi nagy nevek

Olyan tanárai voltak a kollégiumnak, mint a Magyar Encyplopaedia szerzője, a nagy nevelő, Apáczai Csere János, a szótáríró orvostudós, Pápai Páriz Ferenc, a természettudós Benkő Ferenc, a költő-tudós Szász Károly és Áprily Lajos, a nyelvtudós Szabó T. Attila és az irodalombúvár Vita Zsigmond. Olyan alkotókat adott az egyetemes magyar művelődésnek, mint az emlékíró Bethlen Miklós, a világhírű nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós, az irodalomtörténész Bod Péter, a bécsi testőríró Báróczi Sándor, Barcsay Ábrahám, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot megalapító Aranka György, a festészetben úttörő Barabás Miklós. Itt tanult a világjáró nyelvtudós Körösi Csoma Sándor és osztálytársa, az emlékíró Újfalvy Sándor, a „számok óriása”, Bolyai Farkas, a drámaíró Czakó Zsigmond, a regényíró Kemény Zsigmond, a püspök-író Szász Károly és Makkai Sándor, és Berde Mária, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Jékely Zoltán és Sütő András is.

Az erdélyi magyar tudományos és művészeti élet személyiségeinek kétharmada Enyeden végzett – mondja nem titkolt büszkeséggel a tanár úr. Erdély a világ közepe, Enyed Erdély közepe, a kollégium pedig Enyed szíve. Tehát a négyszáz éves skóla kicsit a világ közepe is. Tréfásan, mosolyogva vezeti le Dvorácsek Ágoston ezt a logikai eszmefuttatást, és egy népdalt is segítségül hív, amely azt mondja, hogy „gyere babám Enyedre, itt a világ közepe”, viszont az elhangzott nevek alapján bárki megállapíthatja, hogy az erdélyi tudományosság és kultúra rengeteget köszönhet az enyedi kollégiumnak. És a nevek után következnek azok a „premierek”, amelyekre mai napig büszke a város. Itt írták az első magyar mineralógiát, az első magyar nyelvű orvosi könyvet, Pax Corporis címmel Pápai Páriz Ferenc rektor-professzor adta ki, Benkő Ferenc itt hozta létre az első természetrajzi múzeumot, a budapesti és a nagyszebeni is az enyedi után lett megalapítva.

Háborúk és forradalmak

A nevek felsorolása közben megérkezünk a Jókai Mór által megörökített kuruc-labanc történet nagyenyedi diákjainak emléket állító alkotáshoz. 1704-ben a labancok megtámadták a kurucok pártján álló Nagyenyedet, nagy mészárlást rendeztek a városban, felgyújtották a házakat, elkergették a lakosságot. A diákok – látván a pusztítást – fűzfadorongokkal felszerelve kitörtek a kollégium épületéből, és elkergették az osztrák seregeket. A labancok az örményesi patakig meg sem álltak. A harc során több diák vesztette életét, itt helyezték őket örök nyugalomra, mert a sétatér a valamikori temető helyén fekszik.

Dvorácsek Ágoston tanár úr arról mesél, hogy a nagy regényíró, Jókai Mór Kőváry László társaságában érkezett Nagyenyedre, 1853-ban. A város épp akkor kezdett magához térni egy másik nagy pusztításból, ugyanis 1849 januárjában iszonyatos népirtás ment végbe a településen. Elképzelhető, hogy ennek hatására írta meg a másfél évszázaddal azelőtt lejátszódó történetet Jókai, mintegy bátorításképpen a magyar lakosság számára. Akárcsak Arany János A walesi bárdok-at. Hogy mi történt 1849. január 8-án? Erről is mesél Dvorácsek Ágoston, és tudom, hogy most már ott tartanak a városlakók, hogy évente megemlékeznek erről az eseményről.

Az erdélyi románok az ellenséges osztrák erőkkel szövetkeztek, és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 kilométernyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész hadát, majd megindultak a város felé. Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.

A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a templomokat sem. A fosztogatók elpusztították a református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztották az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé.

A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyar irtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Miközben Enyed legvéresebb tragédiájának történetét hallgatom, kiérünk a sétatérről a Bethlen-utcába, amely egyenesen a kollégiumhoz vezet. Ebben az utcában mindegyik háznak története van. Most üresen, csupaszon, kifosztva állnak az épületek. Nem sokáig, mondja a tanár, mert az eddig szociális lakásokként működő ingatlanokból azért költöztették ki a lakókat, hogy ennek a történelmi jelentőségű helynek visszaadják régi fényét. Így jutunk el a kollégiumhoz, ahol az igazgatóasszony, Szőcs Ildikó vár reám.

A kollégium ma

Meghatódva megyek végig a csendes folyosón, a tantermekből tanárok és tanulók hangja szűrődik ki. Az igazgatói szoba a földszinten van, a titkárság mellett. Boltíves ablakok, régi festmények figyelmeztetnek arra, hogy itt egy több száz éves hagyományt ápolnak. 535 diákja van jelenleg a kollégiumnak, mondja Szőcs Ildikó, aki 1991-ben frissen végzett fizika-kémia szakos tanárként került ide, és az volt a terve, hogy egy évig marad a kisvárosban. Aztán a kollégium beszippantotta. Mindenestől. Most már lokálpatriótább a született enyedieknél, és nincs olyan áldozat, amelyet ne hozna meg a kollégiumért.

Valamikor 1100 diák tanult évente az iskola falai között, ehhez a számhoz mérve felére csökkent a tanulók létszáma, azonban az igazgatóasszony szerint nincs ok aggodalomra. A figyelmet és a törődést azokra a gyerekekre kell fordítani, akik idejönnek. Az elméleti líceumi osztályok remek eredményekkel büszkélkedhetnek, azok a végzősök, akik Kolozsváron és Marosvásárhelyen szeretnének tovább tanulni, szinte mindig sikeresen felvételiznek az egyetemre, ráadásul beindult a szakiskolai képzés is, tehát a konkrét szakmát kitanuló fiataloknak is nyújt lehetőséget az iskola. Az évek során a tanári kar rengeteget dolgozott azon, hogy a Fehér megyei szórványból behozza a diákokat a kollégiumba.

Az iskola élete szorosan összefonódik a Fehér megyei magyarok életével. Nincs olyan kulturális rendezvény, olyan esemény, amelyben ne venne részt a kollégium. Éppen ezért, mondja az igazgatóasszony, a felújítás amiatt is hasznos volt, hogy most már nemcsak szimbolikusan, de a maga mindennapi valóságában is erőt sugároz az intézmény a Fehér megyei magyaroknak. Benézünk egy irodalom órára, ahol a felvilágosodás korának szerzőiről magyaráz a tanár a diákoknak, majd az Apafi teremben a tizenkettedikesekkel találkozunk, akik az iskola pszichológusával arról beszélgetnek, hogy hogyan látják életük elkövetkező tíz esztendejét. A téma engem is érdekel, végighallgatom a fiatalokat, akik a pályaválasztásukról mesélnek. Jövendő orvosok, informatikusok, vegyészmérnökök ülnek velem szemben, akik bíznak képességeikben, tudásukban. Az igazgatóasszony mindegyik gyereket név szerint ismeri, tudja, hogy ki hova készül. Megtudom, hogy az iskolában az osztályfőnök, a pályaválasztási felelős és a tantestület egésze által végzett pedagógiai jellegű pályaválasztási tanácsadás elősegíti a megfelelő döntést, ez a tevékenység szervesen beépül az oktató-nevelő munka egész rendszerébe. A különböző pályák megismertetése, a tanulók önismeretre nevelése, a szülőkkel való rendszeres kapcsolat mind a helyes döntés előkészítését szolgálja. A sikeres, vagy szerencsés pályaválasztás azt jelenti, hogy a társadalom számára hasznos, a fiatal számára pedig értékes önmegvalósításra ad lehetőséget a kiválasztott pálya, illetve szakma.

Ezt követően megnézzük a dísztermét a kollégiumnak, meg a Bagolyvár egyik földszinti termében kialakított kis múzeumot, ahol az egykori iskola hangulata köszön vissza. Könyvek, fényképek, régi iskolapadok, a valamikori tógás diákok elengedhetetlen botja, a híres lustra olyan időket idéznek fel, amelyeknek már a leírását is csak kevesen ismerik.

A kollégium falai között működik a Bethlen Gábor dokumentációs könyvtár is, melynek felelőse jelenleg Gordán Edina, aki meghatódva mesél arról, hogy hány nevezetes személyiség töltötte be ezt az állást előtte. Azt már gondolatban teszem hozzá, hogy maga Áprily is könyvtárosként is működött a kollégiumban. Megnyílik az óriási vasajtó, és belépünk minden könyvszerető ember paradicsomába. Miközben a sorok között sétálunk Gordán Edina felvillant néhány érdekességet a könyvtár történetéből.

Könyvek között

Szalárdi János krónikája nyomán sokáig az élt a köztudatban, hogy a kollégiumi könyvtár egésze elpusztult 1658-ban. Szalárdi leírja, hogy a tatárdúláskor a gyulafehérvári székesegyház sekrestyéjébe falazták be a könyvtárat és levéltárat. Kintről, az egyik ablakon pedig Pápai János is bemászott könyvei mellé. A tatár csapatok azonban felfedezték a rejtekhelyet, Pápait elfogták, míg a könyveket és levéltári iratokat megsemmisítették.  Azonban a könyvtár egy részét még a támadás előtt sikerült elmenekíteni, úgyhogy csak a Gyulafehérváron maradt könyveket pusztították el.

Az Enyedre való költözés után valamikor 1680 körül készült a könyvtár első összeírása, amelyből kiderül, hogy égtájak szerinti elrendezést alkalmaztak. A könyvtárat keleti, nyugati, északi és déli tékára osztották fel. Aztán a tatárok után a következő vészt a császári csapatok jelentették, amelyek többször feldúlták a várost, és a könyvtárat sem kímélték, Ilyenkor hordókban menekítették a könyveket Nagyszebenbe, és ilyen jegyzék is fennmaradt, innen lehet tudni, hogy micsoda értéknek tartották a köteteket, mert fáradtságot nem kímélve hozták-vitték a könyves hordókat, annak függvényében, hogy épp békeidő volt vagy pedig háború. A Rákóczi-szabadságharcban is jelentős veszteség érte a könyvtár állományát, majd az 1849-es véres események alatt is számtalan felbecsülhetetlen értékű kiadvány pusztult el. Ennek pótlására gróf Mikó Imre 1863-ban a korán elhunyt fiának szánt klasszika filológia könyvtárát a kollégiumnak adományozta. A gyönyörűen megmunkált könyves szekrények mai napig ékességei a könyvtárnak, a polcokon pedig a legjelentősebb latin és ógörög szerzők művei sorakoznak.

Néhány régi kiadványt Gordán Edina ki is hoz, hogy belelapozhassunk. közöttük van a könyvtár legrégebbi darabja, amely 1474-ben jelent meg Strassburgban, és mindhárom pusztítást túlélte. A legenda szerint az 1849-es tömeggyilkosság után a könyv egy közeli mócfaluba került, és évtizedek múlva bukkantak rá a kollégium tanárai. A könyvtár ma mintegy 70 ezer kötetet számlál, az ott őrzött kiadványok feldolgozása ma is tart.

A nagyenyedi vár és a református templom

A kollégiummal szemben áll Nagyenyed vára. A várban pedig a református és az evangélikus templom.  A felújítási munkálatok miatt nem mehetünk be a templomokba, ám Tóth Tibor tiszteletes mindent elkövet, hogy átérezzük a hely szellemét. A várról, a templomról mesél.

 Nagyenyed várának sem jutott könnyebb sors, mint református kollégiumának. Árpád-házi királyaink idején emelték a kicsi várat, amelyet aztán a XIV-XV. század folyamán kibővítettek. Nyolc bástyát húztak köré, s ősi szokás szerint mindenik bástyát más-más céh őrizte.

Először Budai Nagy Antal fellázadt parasztjai ostromolták Enyedet. Több mint száz keserves esztendő elmúltával pedig Izabella királyné töltött itt egy éjszakát, a bejárat felett ma is látható szobácskában. S az az éjszaka Izabella életének legnehezebb éjszakája volt. 1551 áprilisa volt. Fráter György már megkötötte Ferdinánddal a nyírbátori egyezményt, amely kimondta, hogy Erdély a tiszántúli részekkel egyetemben visszaszáll a Habsburgra. Fráter György aztán fegyverrel kényszerítette Izabellát az egyezmény elfogadására – s a magára maradt asszony innen, Enyedről indult, hogy átadja Castaldának Szent István koronáját.

Ezért volt annyira nehéz az az itt töltött éjszaka. Mert nem maradt utána más, csak a királyné búcsúja Erdélytől. (Erről is írt verset Áprily.) Ám az enyedi polgároknak akadt még ennél is nehezebb éjszakájuk, akadt szép számmal. A rettegett Basta generális idején ezt jegyezte fel naplójába a krónikás: „1603-ban Enyed piacán az őrölt fakéregből készült cipó mellett emberhúst is mértek.” Talán így volt, talán nem. De hogy mérhetetlen volt a szenvedés, abban bizonyosak lehetünk. Török, Habsburg, labanc, kuruc – aki csak erre járt, dúlta a falakat.

A várról a templomra terelődik a beszélgetés, Tóth Tibor tiszteletes arról mesél, hogy gyerekfejjel érte meg a templomnak az előző felújítását, és akkor azt szerette volna, ha valamikor tényleg a régi pompájában tündökölhetne az enyedi istenháza, hiszen ez a hely valamikor püspöki székhely volt, és Nagyenyed nyolc püspököt adott az erdélyi reformátusoknak. 1564 áprilisában Blandrata György, fejedelmi küldött elnökletével itt vált külön a lutheri és kálvini egyház, ennek következtében a nagyenyedi zsinat alapította meg az Erdélyi Református Egyházkerületet, itt és ekkor választották meg az erdélyi magyar reformátusok első püspökét Dávid Ferenc személyében. 1780 és 1849 között a város az Erdélyi Református Egyházkerület püspöki székhelye volt. Ez idő alatt Nagyenyed lelkészei töltötték be a püspöki tisztséget. De ezt követően is kerültek a püspöki székbe Nagyenyedhez kötődő személyiségek, ilyen volt például Makkai Sándor vagy Csiha Kálmán.

Nagyenyed ma

Már csak a városházára kell benéznünk, ahol Lőrincz Helga alpolgármester asszonnyal találkozunk. Született enyedi, és nagyon büszke a városára, amely szerinte Erdélynek a keresztmetszete történelmével, iskolájával, polgáraival, akik mindig sokat áldoztak azért, hogy városuk megmaradjon. A 21. században is élhető kisváros Enyed, hisz autópálya köti össze Kolozsvárral, viszont az itt élvezhető csend, gyalogosan is megtehető távolságok, az óvodától az érettségiig rendelkezésre álló magyar tannyelvű oktatás olyan előnyöket jelentenek szerinte, amelyek ide fogják vonzani azokat a fiatalokat, akik nem kedvelik a nagyvárosok zsúfoltságát. Mára már három magyar nyelvű nagyszínpados kulturális rendezvénye van a városnak, és ez is hozzájárul a közösség építéséhez. A város saját erőből újította fel a történelmi várnak a bástyáit, a templom teljes felújítása is zajlik, amelyre európai forrásokat sikerült szerezni. A kollégium épületének restaurálása már jó néhány éve befejeződött, és most éppen a Bethlen utcából sikerült kiköltöztetni az ott lakó szegény sorsú családokat, hogy a tanársor műemlékházai is méltóbb külalakot nyerjenek. Számtalan ötlet, terv vár megvalósításra annak érdekében, hogy Nagyenyed az maradjon, ami mindig is volt: a dél-erdélyi magyarság központja, iskolaváros, a transzilván szellem őrzője.

A templom, az iskola, a város évszázados megpróbáltatásairól, és az újjáépítésről szól az enyedi csendben alkotó Áprily Lajos nagyon sok verse. Az egyikben a költő magához az iskolaalapító Bethlen Gáborhoz intézi szavait: Szent kincsedből hányszor nem maradt más/ Csak múltra emlékező romok, / Hányszor torzulva dermedett az űrbe/ villámsújtotta béke-templomod? Nagyenyedről sok mindent lehetne még elmondani. De a legfontosabbat mégis a költő fogalmazta meg: hogy mindegyik pusztulásból volt felállás, volt újjászületés. És Bethlen Gábor legnagyobb történelmi tette, amely máig érezteti hatását, a kollégium alapítása volt. Az enyedi magyaroknak köszönhetően pedig jelenthetjük ma is büszkén Áprily szavaival: Fejedelem, a fundamentum áll!

Támogatók: