Véget ért az idei Yuppi Tábor, és ez azt is jelenti, hogy hamarosan elkezdik szervezni a jövő nyári táboroztatását az egyes típusú diabétesszel élő gyerekeknek. Másrészt a tábor vége azt is jelenti, hogy a szervezők és önkéntesek – belső nevükön manók – kipihenik magukat. László Zsuzsa fáradt Főmanóval beszélgettünk.

Hogy látod pár nappal a kapuzárás után, elérte célját az idei tábor?

Ez mindig egy fogas kérdés. Az élményterápia lényege az, hogy a gyerekek határaikat átlépjék, felismerjék azt, hogy betegségük ellenére lehet élni teljes életet, és én száz százalékban biztos vagyok benne, hogy azok a gyerekek, akik ott voltak, ezt megtapasztalták – de csak remélni tudom, hogy amikor „kint” vannak, úgymond a „normális, szürke hétköznapokban”, akkor eszükbe jutnak ezek az élmények. Mi azon vagyunk, hogy ezt a tudatot megerősítsük bennük, de bizonyos szinten, ha a gyerek kimegy a kapun, akkor az már nem rajtunk múlik.

Viszont például csináltunk most olyant, hogy írásban is megkérdeztük, milyen volt a tábor. Volt olyan kérdés, hogy mi az az új dolog, amit felfedeztél magadról, mi az, amit másképpen fogsz a tábor után csinálni, és sok fiú meg lány azt tapasztalta meg, hogy ő bátor, kitartó, tud türelmes lenni... Volt ilyen, hogy: ha hazamegyek a táborból, türelmesebb leszek, jobban figyelek a társaimra; ha hazamegyek, jobban figyelek az étkezésemre; magabiztosabb leszek. Úgyhogy minden jel arra mutat, hogy hosszútávon is eléri a tábor a célját.

Vannak terveitek hosszú távra?

Minden évben nagy kihívás megszervezni a tábort. Egyrészt mert ingyenes minden résztvevőnek, egyebek mellett a speciális étkeztetés elég költséges, másrészt meg a legapróbb részletekig próbálunk minden előreláthatót megtervezni. Jövőre azon gondolkodunk, hogy két tábort szervezzünk. A magyar-román közös táboroztatás teljesen bevált, nagyon jól kijönnek a gyerekek egymással, őket nem akarjuk szétválasztani, viszont korcsoportok szerint szeretnénk bővíteni a kínálatot: folytatnánk a kamasz diabéteszesek táborát, és elindítanánk egy kölyök diabétesz tábort, ahol a gyerekek 7-től 12 évesek. Erre nagy szükség volna, hiszen egy 10 és egy 17 évesnek teljesen mások az igényei, és a kamaszoknak, akik jobban tudják magukat rendezni, több esélyük van rá, hogy elmenjenek más táborokba is, míg a kisebbeknek az esélyei csökkennek, bennük is nagyobb a félelem, a szülőkben is – joggal.

Az önkéntesek általában tudják, hogy miről szól a cukorbetegség, ismernek diabéteszeseket, vagy mi motiválja őket abban, hogy segítsenek egy ilyen táborban?

Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy nem csak az önkéntesek, hanem támogatók, szponzorok, médiás szakemberek, egyáltalán nagyon kevés ember tudja, hogy mit jelent a cukorbetegség. Sokan hallottak róla, mert eléggé elterjedt, sokaknak az ismeretségi körében, rokonságában van ilyen, de hogy konkrétan mit jelenet, mik a tünetei, hogy néz ki ez egy gyereknél, kevesen tudják. Az önkéntesképzőkön és a tábor előtti napokon is sokat beszélünk ezekről. Persze vannak önkéntesek, akik rendelkeznek személyes tapasztalatokkal, de nem ez a jellemző. Nehéz megmondani, mi a motiváció, ez mindannyiunknál változik. Úgy gondolom, egyikünk sem Teréz anya, hogy csak azért dolgozzon önkéntesként, mert jó a gyerekeknek, hanem mert attól, hogy jó a gyerekeknek, ő is visszakap valamit.

Téged mi motivál?

Ami engem illet - de ezt látom sok önkéntesen is -, nagyon jó érzés az, ha kicsit visszamehetsz a gyerekkorodba, lehet játszani, kacagni, beöltözni, lehet csak úgy egyszerűen jól érezni magad. Szórakozás, kikapcsolódás – egyrészt.

Évről évre változik az önkéntesek csapata. Milyen arányban jönnek új emberek?

Nem számoltam ki még soha, de körülbelül 40 százaléka az önkénteseknek régi, a többi meg cserélődik. Ez jó állapot, mert megvan a vérkeringés, egyrészt jönnek új emberek, akik hoznak új ötleteket, új lelkesedést, de ugyanakkor meg vannak a régiek, akik tudnak a saját tapasztalataikról beszélni, meg arról, hogy a tábori hétköznapok hogyan működnek. Ez az ideális.

Hasonló az arány a résztvevőknél is? Mennyire van esély visszatérni a régieknek, bekerülni az újaknak?

A résztvevőknél sem tudom pontosan megmondani, de körülbelül ugyanígy 30-40 százalék környékén vannak a gyerekek, akik visszatérnek. Alapvetően az a szabály, hogy egy gyerek maximum háromszor jöhet táborba. Ezt nem mi találtuk ki, mint ahogyan a módszert sem. Élményterápiával Amerikában kezdtek foglalkozni még a 80-as években – ott, illetve Magyarországon, ahol már szintén hagyománya van a krónikus beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásának, ők állapították meg. A magyarországi Bátor Tábor a Semmelweis egyetemmel végzett kutatást, és azt mutatták ki, hogy a három részvétellel lehet elérni a legmagasabb hatást.

De máskülönben nálunk az az alapvető kritérium, hogy az jöjjön táborba, akinek a leginkább szüksége van rá, vagy azért, mert a betegségével nehezen tud kibékülni, vagy mert olyan szociális, családi háttere van, ami miatt más táborban egyáltalán nem tudna részt venni.

Ha valaki szeretne önkéntes lenni, már jelentkezéskor tudnia kell, milyen feladatot vállalna inkább?

Igen is, meg nem is. Jelentkezhetsz úgy is, hogy van egy konkrét elképzelésed: például segítenél az előszervezésben, a hírterjesztésben, a szponzorkeresésben, de lehet úgy is, hogy majd kialakul szervezés közben. Tábor ideje alatt három kategória van: Házi Manók, akik kvázi pótanyukák, pótapukák, kísérgetik a gyerekeket, beszélgetnek velük, pátyolgatják őket, bátorítják; vannak a Menő Manók, ők a mindenféle programokért felelősek. Nyolc darab programunk van, egyértelmű, hogy ahhoz csatlakozol, amelyikhez inkább értesz, vagy van affinitásod hozzá. A harmadik kategória a Doki Manók – oda egészségügyiek jönnek.

A résztvevők már nem kicsik: kamaszodnak. Nem nehéz velük?

Persze, hogy nehéz, de ugyanakkor könnyű. A kamaszkor az, amikor a határainkat feszegetjük, minden új dolgot kipróbálunk. Ilyen szempontból gyakori, hogy a kamaszokkal való foglalkozásban mindig helyzet van, meg kell oldani valamit, meg a szabálykövetéssel is elég komoly problémák vannak, de ugyanakkor ők már annyira nagyok, hogy velük már meg is lehet beszélni dolgokat, el lehet mondani, hogy ez neked van, érted van, vagy gondolj bele, hogyan érzi magát a másik attól, amit csináltál. Ez az igazán izgalmas és szép benne, hogy a kamaszokkal lehet helyenként felnőttként tárgyalni, kérni az együttműködésüket.

Tartotok esténként kiértékelő beszélgetéseket? Mik hangzanak el ilyenkor?

Nem feltétlenül kiértékelő beszélgetés, de van mindennap egy esti beszélgetés – személy szerint úgy gondolom, ez a nap csúcspontja –, amikor az egy házhoz tartozó gyerekek összegyűlnek (a csoportok külön házakban laknak, minden házhoz tartoznak különböző manók is), megbeszélik a nap élményeit, ami egyrészt azért van, mert annyira sűrű a nap, annyi minden történik, hogy azt fel kell dolgozni. Mert különben megtörténhet, hogy nincs ideje annak a kamasznak elgondolkodni azon, hogy ez egyáltalán miről szól – ez az esti beszélgetés célja. De van egy iszonyat intim, meghitt hangulata annak, hogy mindig ugyanazok az emberek minden este összegyűlnek, elmondják, hogy mikor volt, amikor féltek, mikor volt, amikor valamit sikerült megcsinálni, erről eszükbe jutott az édesanyjuk, arról a kistestvérük...

Otthoniakkal nem tarthatják a kapcsolatot közben, nem telefonálnak, internetezhetnek?

Ez egy abszolút no technológia tábor. Ezt már előre tudja mindenki, küldünk részletes szerződést, hogy ne érjen senkit hirtelen kellemetlen meglepetés, hogy nincs se telefon, se mp3 lejátszó, se laptop, semmi elektromos kütyü. Viszont van tábori postánk, úgyhogy lehet egymásnak üzengetni. Vannak tábori postások, ebédkor kézbesítik a leveleket. Lehet így tartani a kapcsolatot a többi manóval vagy résztvevővel. S ha valakinek nagyon honvágya van, föltétlenül szeretne valamit a szüleinek üzenni, akkor ír hagyományos levelet, és azt mi felrakjuk a hagyományos postára. De érdekes módon sosem volt ezzel gond. Annyira sűrű egy nap, annyi foglalkozás, program van, hogy elfelejtődik, úgy gyereknél, mint önkéntesnél.

Kiemelnél néhány csodás jelenetet, ami élesebben megmaradt benned?

Nagyon sok van. Ha csak a búcsú napjára gondolok, amikor a gyerekek mentek el: volt például két nagyfiú, magasak is voltak, vagánykodók is – mind a ketten úgy sírtak, hogy hihetetlen. Volt egy másik fiú, aki úgy búcsúzott, hogy odajött hozzám, és azt mondta, hogy vigyázzak a Yuppira. Egy másik fiú a kulacsával a járdára vízzel kispriccolta, hogy „Yuppi” – egy olyan fiú, aki folyton izgett-mozgott, sose tudtad, hogy amit mondasz, az eljut-e hozzá, úgy tűnt, mintha mindig mással lenne elfoglalva – de ezek szerint eljutott, nem csak az agyába, de a szívébe is.

Rengeteg munka áll mindemögött. Valóban egy egész évnyi?

Igen. Úgy dolgozunk, hogy augusztusban van a tábor, és szeptemberben tartunk egy kiértékelőt, amikor átbeszéljük, hogy az egész éves szervezés hogy ment, és akkor már beszélünk a jövő évről, úgyhogy tényleg egy évig szervezünk egy tábort. De: vagy csináljuk nagyon jól, vagy ne csináljuk! Tényleg egy olyan tábort szeretnénk, ami megváltoztatja a beteg gyermekek életét, pont úgy, ahogy 12 évvel ezelőtt a kezdeményezőnek, Aczél Dórának is megváltoztatta az életét a Bátor Tábor. Dóra a magyarországi táborban vett részt beteg gyerekként, és interjúban is elmondta: „az orvosok adták vissza az életem, a tábor pedig az életkedvem”. Mi egészen biztosak vagyunk benne, hogy ez a tábor csodákra képes, úgyhogy igyekszünk azokat a körülményeket biztosítani, amelyek között tényleg valóra válhatnak a csodák.

Ez a felkiáltás, hogy Yuppi, milyen formában él most benned? Csatakiáltásból nosztalgikus sóhaj lett?

Egyelőre fáradt sóhaj. Még nekem is ki kéne aludnom magamat. De mindenképp elégedett felkiáltás is, hogy: igen, ez jól sikerült, és ezt megéri folytatni, megéri nagyobb méretben is csinálni.