December beálltával legtöbbünk az ünnepekre gondol, a hideg pedig legfennebb a magasabb számlák, a síkos járda és a hosszas öltözködés miatt okoz gondokat. A lehulló hó sem ellenségünk, a december hangulatát nem árnyékolja be a félelem. Ezzel szemben sokan vannak, akiknek ez az időszak az éhséget, a fagyhalál lehetőségét jelenti, a díszített városban pedig a megszokottnál is magányosabbnak érzik magukat.

A kolozsvári városi tanács által működtetett szociális sürgősségi ellátó központ ebben az időszakban szintén nem az ünnepekre készül, hanem egyre sűrűbb teendőit látja el. A vasútállomás épülete mögött található, csendes utcában áll egy frissen meszelt ház, itt várják a városi tanács RMDSZ-es tagját, Geréd Imrét és a maszol.ro munkatársát, hogy bemutassák, hogyan készültek fel a télre. Mindössze kilencen dolgoznak itt, ebből három ember a rendet hivatott fenntartani – az igazgató, Alexandru Ploscar viccesen megjegyzi, termetét tekintve ő maga is ellátja ezt a szerepet szükség esetén. Jelenleg harminckét embert látnak el a központban.

Előbb a ruhák mosására kialakított termet nézzük meg, majd a konyhát. A szállóra érkezők maguk is hoznak eledelt – egyetemisták, iskolások is segítenek rajtuk időről időre –, a ruháikat pedig szintén adományokból szerzik be. Az érkezőket egészségügyi vizsgálatnak vetik alá, leggyakrabban a hajtetvet és a bőrbetegségeket szűrik ki. Aki beteg, az nem is jöhet ebbe az intézménybe, ahogy a büntetett előéletű embereket is máshol szállásolják el. Itt esetleg az ittasokkal, a nem megfelelő magatartásúakkal lehet baj, de két figyelmeztetés után tőlük is megválnak – tudtuk meg az igazgatótól.

A sürgősségi, ideiglenes tartózkodásra kialakított szobában emeletes ágyak várják a „vendégeket”, de létezik egy mód szerződés megkötésére, így első lépésben hat hónapig vehetik igénybe a szociális szolgáltatásokat azok, akik dolgoznak. Ottjártunkkor a terem teljesen üres volt, a férfiaknak fenntartott helyiségben is csak egyetlen idős bácsi ült. Nem lehet szóba elegyedni vele, nem igazán érti, amit beszélünk, és válaszolni sem tudna a kérdésekre. A rokonsága nem biztos, hogy visszafogadná, így kérdéses, hogy mit tudnak tenni érte. Egyelőre személyi igazolványt készítettek neki, és mivel hajdanán dolgozott, egy kevés nyugdíjat is kaphat, majd  remélhetően öregotthonba kerül.

Egy hetven éves hölgyről azt mesélik, hogy eladósodott, elveszítette lakását, és most kilátástalan az élete: a törvények szerint nem tartózkodhat itt élete végéig, ezért előbb-utóbb lépnie kell, de egyelőre nincs, aki segítsen rajta.

Meglátogattuk a családosokat is: egy nagyobb szobában terebélyes asszony ül az ágyon, és nézi a televíziót, néhány ággyal arrább gyerek fekszik, az asztalnál fiatal lány babrál a telefonnal. Látszik, hogy otthonuknak érzik a szállót, személyesebbé tették a bútorzatot, saját szőnyegekkel fedték le a padlót és saját, tarka takarójuk van.

Egy magyarul is beszélő nővel álltunk szóba, akinek három kisgyereke van: soha nem dolgozott, nem volt lakása, egyelőre letelt ugyan a hat hónapja, de hosszabbítottak, hogy megmeneküljenek a tél elől. Korábban az utcán, a parkban élt, most pedig tiszta szobát tart fenn itt a menhelyen, óvodába, iskolába járathatja a gyerekeket. Van ugyan férje, de mivel neki kevés a fizetése, nem tudja fenntartani a családját, így egyelőre külön kell élniük.

A szociális munkások elmondják, hogy vannak, akik már munkahelyet szereztek, akár a köztisztasági vállalatnál, akár a piacon, de még taxisofőr is kerül a listán. Problémás esetek persze adódnak, de az intézmény célja mindenkit talpra állítani. A kialakított fegyelem, a rendszeres takarítás, az önmagukkal szembeni igényesség emelése ehhez egyaránt hozzájárulnak, a lehetőségek azonban mindig szűkösek.

Geréd Imre tanácsos az itt látottak alapján az intézményvezetőnek elmondta, a városháza támogatja a szociális ellátóközpontot, ehhez azonban pontosan tudniuk kell, hogy mikor mire van szükség, és a jövőben milyen hiányosságok pótlásához járulhat hozzá az önkormányzat.