A Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó mezőtúri helyszíne, Debrecen, Nagyvárad és Szeged után Kolozsvárra érkezett a Vagyok, aki vagyok interaktív önismereti kiállítás, amelyet ugyan először láthatunk itt, mégis mondhatjuk, hogy hazatért. Dávid István kolozsvári egyetemi lelkésztől származnak ugyanis egyrészt a kiállítást megalapozó szövegek. A projektet megálmodó, a kiállítást részleteiben megtervező Püski Dániel debreceni református egyetemi lelkésszel a kiállítás vasárnap délutáni megnyitója után beszélgettünk.

Milyen igény szülte ezt a kiállítást?

Kilenc ösvényt alakítottatok ki. Miért pont ezt a kilenc témát választottátok?

Sikerült-e elérni olyan embereket, akik nem templombajárók? Hogyan reagáltak a kiállításra?

A Vagyok, aki vagyok kiállítás megnyitója mintegy az első állomása a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület ünnepi rendezvénysorozatának. A 15 évvel ezelőtt újraalakult, egyetemistákat tömörítő egyesület két héten át különböző programokat kínál még emellett: lesz rendhagyó igemeditáció, de koncertek, kávézókba kihelyezett fórumbeszélgetések is. Lesz sörözés – a püspökkel, és lesz tortaevés is – az ünnepi istentisztelet követően.

Sikerült a gyülekezetbe is bevonni embereket?

Igen. Három-négy emberünk van, aki a kiállításon keresztül jött hozzánk, köztük olyan is, akinek korábban semmi köze nem volt valláshoz, hithez, és olyan is, akinek volt, csak nem ismert minket. Azt gondolom, hogy azoknak a nagyobb szervezeteknek, mint az IKE, FIKE, nem csak a saját tagjai irányába van küldetésük. Mindig lesz egy olyan réteg, akit soha nem fog tudni elhívni istentiszteletre. Én ezt úgy élem meg, hogy velük kapcsolatban az én feladatom valami pici impulzust adni, hogy amikor az illető elmegy az egyetemről, és elkezd azon gondolkodni pár évvel később, hogy milyen is volt ott, és eszébe jut, hogy találkozott ő ezzel a dologgal, Istennel, vallással, akkor esetleg az is eszébe juthasson, hogy egészen értelmes társaság volt, amelyiken keresztül ez megtörtént, lehet, hogy érdemes lenne foglalkozni a témával, bekapcsolódni egy gyülekezetbe.

Nem elég tehát, hogy van istentisztelet, vannak bizonyos alkalmak, kellenek néha ilyen kreatív ötletek is. Mi más történik nálatok a gyülekezetben?

Az elmúlt 8-9 év alatt 4-5 ilyen projektünk volt: még az elején interaktív bibliakiállítást, az is bent az egyetemen, rengeteg nem keresztyén rámozdult; a következő nagy lépés a Kontraszt kiállítás volt, amit féléven keresztül futtatunk, 30 ezer látogatónk volt egy félév alatt, mindennap több százan megjelentek a templomban. Utána kicsit átnyergeltünk a kiállítási formáról az élménypedagógiára, kiképeztünk egy csomó embert a gyülekezetből élménypedagógiai programvezetésre, és különböző egyetemi rendezvényeken jelentünk meg játékos, humoros, vicces programokkal, kollégiumokban heteken keresztül tartottunk ilyen programot.

A tavalyi évben is élménypedagógiai programunk volt: Társasjáték, amivel kifejezetten a társas és párkapcsolati kérdéseket próbáltuk élménypedagógiai, játékos szemszögből megközelíteni. Egynapos program volt, több ezeren eljöttek arra is. Ez a legutóbbi a Vagyok, aki vagyok. Mindig olyan műfajokat feszegetünk, ami a peremén van az egyházi kultúrának, nem bejáratott ösvények, ahol mindenki tudja előre, mi fog történni, mert már unalomig láttuk ugyanazokat a paneleket. Az egyetemista érdeklődését önmagában azzal fel lehet kelteni, hogy olyasmivel találkozhat, ami egyébként nem jellemző, újszerű, azt a képet sugározza az egyetemi gyülekezetről, hogy az kreatív, fiatalos, ütőképes csapat.

Dávid István ezt úgy fogalmazta meg, hogy ennek a rendezvénysorozatnak, amit most a születésnap alkalmából szerveznek, a célja többek közt: megmutatni, hogy a keresztyén ember is normális ember.

Lehet, kényszeresek vagyunk, hogy ezt folyton meg akarjuk mutatni, de talán mert sok olyan visszajelzés jön tudatosan vagy tudattalanul, hogy a keresztyének nem normálisak, ha valaki keresztyén, biztos nem ihat meg egy sört, nem lehet barátnője, stb. Egészen extrém képek vannak az emberek fejében ezzel kapcsolatban. A legjobb misszió az, hogyha az ember egyszerűen csak éli a normális keresztyén hétköznapjait, és ezt látják a körülötte lévők.

Popper Péter, amikor a tanítványai lelkesen újságolják neki, hogy beiratkoztak egy önismereti képzésre, rákérdez: és fel vagytok készülve, hogy kiderül, milyen idióták vagytok? - idézte a történetet Dávid István református egyetemi lelkész a kiállításmegnyitón, mintegy felhívva a figyelmet arra, hogy nem egy kockázatmentes trasszéra vállalkozunk, ha elindulunk a kiállítás valamelyik ösvényén: „Nem rövid, nem mindig lehet mindent magunkkal vinni, és lehet, hogy sokszor fog kiderülni, nem vagyunk egészen normálisak”. A kiállítás megtekinthető a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Stúdiótermében március 31-től április 12-ig, naponta 9 és 17 óra között.

A kiállítás címe a Bibliából jól ismert mondat. Miért éppen ezt választottátok?

-Vagyok, aki vagyok. Ez a mondat az egyházhoz nem közel állóknak kivagyiságot sugall: ne zaklass, hagyjál békén. Olyan címet kerestünk, ami áthallásos. Lehet, hogy a „nagyon keresztyéneket” picit sokkoltuk, vagy legalábbis megleptük azzal, hogy egy önismereti kiállítás címeként használtuk ezt a három, Istenre vonatkoztatott szót – volt, aki jelezte, hogy az ő hitébe ez nehezen fér bele. De talán fordítva is sikerült meglepni embereket: jé, egy önismereti kérdésbe is hogy belefér az Isten!

Szükséges-e, hogy az ember felkészüljön rá, mielőtt eljön a kiállításra?

Úgy tudom, ehhez a kiállításhoz egy blog is kapcsolódik, és a szövegeket két egyetemi lelkész írta: a Kecskeméten élő Szikszai Szabolcs és a kolozsvári Dávid István. Miért épp őket kértétek fel?

Mi egyetemi lelkészek Marosvásárhelytől Veszprémig nem vagyunk óriási csapat, tizenegypár ember az egész Kárpát-medencében, és talán azért, vagy mert még fiatalok vagyunk, keressük egymással a kapcsolatot. A találkozásaink néha abban merülnek ki, hogy együtt iszunk valamit és keseregtünk egymásnak, máskor meg konkrétan dolgoztunk valamin. Az az őrült fluktuáció, ami nem csak a diákokra volt jellemző, de az egyetemi lelkészekre is, nem tette lehetővé sokáig, hogy együtt dolgozzunk, de most nagy örömünkre kialakult egy ilyen csapat.

Mivel rendszeresen összejárunk, ismertük Dávid Istvánnak az agyaló, filozofáló oldalát is, biztosak voltunk benne, hogy ő tud nagyon jó minőségű írásokat alkotni. Szikszai Szabolcsról többen is tudják, hogy mennyire jól ír. Egy összejövetelen elmondtuk, hogy milyen projekttel készülünk Debrecenben, és szeretnénk, ha ez bővebb kereteket kaphatna, ha mindenki be tudna szállni valamivel. Akkor a két kolléga mozdult rá erre. Mi is gondoltunk rájuk korábban, és ez így jött össze. Utólag az írások minőségét, mélységét látva, szerintem abszolút jó választás volt. Nem kis kihívás elé állították az olvasót. Nagyon komoly szövegek születtek, amin el lehet csámcsogni akár órákat is.

Most az ötödik helyszínén van a kiállítás. Mit láttál, Kolozsváron hogyan fogadták az emberek?

A kiállításmegnyitó utáni pár percet láthattam eddig. A legtöbb helyen ez a tapasztalat, hogy az elején kell egy kis idő, pár óra, pár nap, amíg az emberek felfedezik ennek a kiállításnak az ízét, hogy hogyan is nézzék, mert nem tudom, Kolozsváron született-e hasonló jellegű kiállítás, akár világi, akár vallásos, de Magyarországon nagyon ritka, főleg Debrecenben. Kell egy kis idő, amíg akklimatizálódnak az emberek. Például rögtön jött a kérdés, hogy szabad-e nevetni. Miért ne szabadna? Meg még rengeteg kérdés merül fel, kell pár nap, amíg bejáratódik ez a dolog, elindul erről a beszélgetés, akár úgy, hogy fogalmam sincs, ez micsoda, de meg kell nézni. Nagyon hasonlóak ilyen szempontból a visszajelzések, mint az előző helyszíneken.