Kötelezővé tenné az óvodát ötéves kortól, és ezt közvitára bocsátaná Victor Ponta miniszterelnök, aki szerint az oktatás a világ legtöbb országában ötéves kortól kötelező. Megtudtuk, Magyarországon is pontosan ez a helyzet, mi több, jövőtől már hároméves kortól kötelezővé tennék az oktatást.  A témával kapcsolatosan az UNICEF Magyar Bizottság Alapítvány gyermekjogi igazgatóját, Gyurkó Szilviát kérdeztük. 

Tekintve, hogy az oktatás jelenleg is nagyon elavult elvek szerint zajlik, a pedagógusok számára évtizedek óta nem volt újítás a tankönyvek és módszerek terén, mennyire jó a gyerekeknek, ha nagyon korán egy olyan rendszerbe tagolódnak be, amely rég nem követi a gyerekek harmonikus fejlődésének felgyorsuló és változó folyamatát?

Az oktatási rendszerek értékelésénél elsődlegesen nem abból szoktunk kiindulni, hogy hány éves kortól kezdődik a kötelező oktatás, hanem hogy hány évet töltenek a gyerekek az iskolapadban. Magyarországon 6 éves kortól 16 éves korig tart, de például az Egyesült Államok egyes tagállamaiban 4 éves kortól lép be a gyerek a rendszerbe, és 18 éves koráig marad, tehát nem tíz, hanem 14 évet marad. Ha az OECD összehasonlításokat megnézzük, akkor szintén azt látjuk, hogy ebből indulnak ki.

Bár vannak nemzetközi tendenciák, és a 18 év egy elég általános korhatára a tankötelezettségnek (főleg Európában), mégsem mondhatjuk, hogy azok az országok hordozzák a bölcsek kövét, akik itt húzzák meg a határokat. Nagyon sok ellentmondás van az egyes rendszerekben. Például Finnország, ahol a gyerekek a legjobban teljesítenek a PISA teszteken, és akiknek a rendszerét a francia elnök példaként állította saját oktatási rendszere elé, sajnos a legtöbb gyermek-öngyilkosságot „termeli ki".

Mire lehet válasz a hatóságok részéről ez a terv, hogy minél hamarabb „törjük be” a gyereket?

Szintén fontos alapfelvetés, hogy milyen jellegű a „tankötelezettség" bevezetése. Azaz már az óvodai nevelésnek is része a gyerekek felkészítése (angolszász országokban jellemzően ez van), azaz az óvodát igazítják az iskolához, vagy ellenkező irányú folyamat van, és későbbre teszik a tanulási küszöböt, és inkább az iskola első éveit igazítják az óvodák (szabadabb) klímájához elvárásokban, terhelésben – ez például egyes skandináv országok, az olaszok, de a Waldorf pedagógia elve is.

De ellenkező előjellel említhetném a távol-keleti országok példáját is, ahol az utóbbi évtizedben szinte teljesen eltűnt az európai értelemben vett óvodai nevelés, és a korai fejlesztés miatt már az egészen kis gyermekek is iskola-rendszerű ellátási formákba tagozódnak be, főként a szülők elvárásai miatt, hogy később a legjobb oktatási intézményekbe vegyék fel őket.

Hogy látja Ön, a pedagógia mennyire tartja szem előtt azt az elvet, hogy a gyereknek úgy kínáljuk a tudásunkat, hogy ő meg tudja emészteni?

Nagyon fontos kérdést tett fel azzal, hogy vajon milyen oktatási módszertani kérdések merülnek fel az egyre kisebb gyerekek becsatornázásával az iskolákba. Egyértelműen másfajta hozzáállás szükséges, mert gyermek-lélektani és gyermek-fejlődési szempontból is markáns különbség van egy 5 vagy 7 éves gyerek között, például, hogy mennyire tud közösségben dolgozni, mennyire szabálykövető, mennyire terhelhető, milyen limitjei, korlátai vannak.

Egyik oldalon adódik, hogy az lenne az optimális, ha nem a gyereket szorítanánk be egy számára idegen rendszerbe, hanem a rendszert igazítanánk a gyerek szükségleteihez. Ez azt is jelenti, hogy önmagában nem az a kérdés, hogy hány évesen kezdi a gyerek az iskolát, hanem hogy milyen az az iskola, amibe a gyerek belép, mennyire engedi meg, hogy a gyerek saját ütemében haladjon.

Romániában nincs magántanulói státusz, ez kizárólag egészségügyi probléma esetében lehetséges. Ha jól tudom, Magyarországon létezik ilyen. Hogyan válik be ez a rendszer?

A magántanulóság megítélése ellentmondásos a világban. Németországban például kifejezetten tilalmazott - mi több, az USA-ban menekült státuszt kapott egy olyan család pár éve, aki azért hagyta el Németországot, mert vallási meggyőződésük miatt nem akarták a gyerekeket iskolába járatni, hanem magántanulóként szerették volna őket tanítani. Magyarországon viszont a magántanulói státusz sokszor az iskolák (rossz) megoldása arra, ha egy gyerekkel nem tudnak mit kezdeni. Itt azért harcolunk, hogy a magatartási problémákkal küzdő, vagy problémás gyerekek esetében ne az legyen az oktatási rendszer válasza, hogy „kipöcköli" őket, hanem legyenek olyan intézmények, ahol ezek a gyerekek szükségleteik szerint megfelelő, megerősítő válaszokat kapnak a problémáikra.

A legfontosabb kérdés tényleg az lenne, hogy a gyerek számára mi a jó. Egy olyan rendszerbe beilleszkedni mielőbb, amely elavult és nem követi a folyamatos fejlődést, vagy minél tovább a nagyszülők mellett megmaradni és felszívni az általuk továbbadott ősi tudást, gondolkodást?

Az oktatási rendszer alapvető kérdése, hogy vajon neveljük, vagy „csak" oktatjuk a gyerekeket. Sokszor maguk a pedagógusok is elfelejtkeznek arról, hogy saját magatartásukkal, viselkedésükkel legalább annyira nevelik a gyerekeket, mint amennyire a tankönyvekből átadott tudással próbálják őket okítani.

Általában jellemző (a világon mindenhol), hogy az oktatási intézmények a „konyhakész" gyerekeket szeretik, akik illeszkednek a sorba, akik követik a szabályokat, akik nem lógnak ki, és akikkel „könnyű dolgozni". Emiatt azután az egyes gyerekek egyedi szükségleteit elnyomják, vagy legalábbis nem engedik azokat megélni. Nem érték az egyediség, a másság. Sokkal inkább a „jó kisfiúság, jó kislányság". Ez pedig óhatatlanul vezet problémákhoz, konfliktusokhoz, az iskolai klíma romlásához, iskolai erőszakhoz. De ez már egy másik téma.