A huszadik században számos olyan jelenség következett be, amely alakította a történelmet, szerdán délután tartott kolozsvári előadásában Romsics Ignác azonban kettőt emelt ki ezek közül. A neves magyarországi történész a trianoni békeszerződést és a holokausztot, ezáltal két emlékezetet igyekezett közelebb hozni egymáshoz.

Mindkét kiemelt történelmi esemény messziről indul. Trianon kapcsán meg kell jegyezni, a 19. század elején a magyar királyság területén 47-48 százalék magyar élt, Erdélyben ez az arány 36. Míg a feudális társadalomban a származás nem számított, a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelvre alapozódó kultúra meghatározó lett, ezért született meg az igény arra, hogy ahol többségben él egy nemzet, ott önigazgatást követel. Ezekkel az igényekkel a magyar és osztrák vezetőség nem foglalkozott, a történész szerint azonban nem biztos, hogy ha a követelések teljesülnek, az ország szétszakadása elkerülhető.

A középkortól jelentős arányú izraelita közösség alakult ki a magyarság mellett, akik a banki szféra, a nagyipar irányító rétegét ötven-hatvan százalékban képviselték, de a szabadpályás értelmiségi körökben is jelentős arányban vannak jelen. A mezőgazdaságban már más a kép, itt az izraelita vallásúak aránya egy százaléka, a közép- és nagybérlők, birtokosok esetén már negyven-ötven. Ez önmagában sikeres felemelkedést jelent a részükről, ugyanakkor óriási hozzájárulás a magyar ipari, gazdasági és kulturális modernizációhoz.

A második világháborút követően komoly szociális problémák sújtották a társadalmat, ezért a düh megtalálta a célpontokat, azaz a zsidóságot. A Károlyi-kormányban már harminc-negyven százalékos az izraelita reprezentáció, a tanácsköztársaság alatt pedig már kétharmaduk izraelita vallású vagy zsidó származású – ez az elitváltás pedig önmagában véve is sokkolja a magyar nemességet és leszármazottaikat, nem szólva a gazdasági-társadalmi hatalmuk megszűnéséről. Ezért aztán megjelenik az újabb antiszemita sztereotípia, miszerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus zsidó dolog.

A korábbi állampolgári egyenjogúságot az 1920-ban elfogadott numerus clausus csorbítja, amely a különböző származású, vallású csoportok felsőoktatásban levő képviseletét szabályozza. Ez ugyan 1928-ban enyhül, a zsidóság másképp éli meg a harmincas évek végét és negyvenes évek elejét, mint a magyarság, hiszen előbbieket az elnyomásuk, utóbbiakat a területi revízió foglalkoztatja. 1944 tavaszán aztán közel négyszázezer magyarországi zsidót deportálnak, ami felveti a kérdést Romsics szerint, hogy ki is a felelős? A történész úgy értékeli, a deportálásokhoz kellett a német megszállás, de miután a megszállás megtörtént, a magyar közigazgatás végre is hajtja a parancsokat – hozzáteendő, hogy a főispánok, polgármesterek kétharmadának lecserélése, a biztonsági erők internálása után. Horthy mindezt passzívan figyeli, míg július elején leállítja a deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot.

Ez a tragédia a korábban vizionált együttélést érvényteleníti, nem szólva a későbbi megtorlásokról, népbírósági perekről, amelyek illuzórikussá teszik, hogy az a fajta emlékezetközösség, amelynek a holokauszt által közvetlenül érintett, találkozzon azzal a fajta másik emlékezetközösséggel, amely másképp éli meg a világháborút. Aki a pesti gettóban van, az felszabadítóként éli meg a szovjet hadsereg érkezését, akinek a gyereke a Kárpátokban harcol, vagy akinek a gyerekét megerőszakolják, megszállóként tekint rájuk.

A két fogalom összehozása Márainak sem sikerült már, a két élményvilág pedig a gyerekeken, az unokákon keresztül a mai napig él. Romsics Ignác szerint csak tudatos, konstruktív, és nem politikai haszonszerzés céljával vezérelt emlékezetpolitikával lehet közelebb hozni egymáshoz a feleket.