„Minden egyes gyermek, akinek sikerül az iskolában nyolc évet maradni, alapköve a változásnak. Persze nem úgy, hogy rá se néz senki, és negyedikes korában analfabéta” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Koreck Mária. A marosvásárhelyi Divers Alapítvány vezetőjével, emberjogi aktivistával a székelyföldi romaellenes hangulatról beszélgettünk.

A kézdiszentléleki motorosbaleset után felerősödött a romaellenes hangulat Székelyföldön. Vagy mindig is erős volt, csak most figyeltünk fel rá?

Huszonöt éve nő lassan, de biztosan nőnek az etnikai feszültségek Székelyföldön.

Mi lehet ennek a magyarázata?  Van-e ennek úgymond gyökere, hagyománya?

Hagyománya nincs. Legalábbis szerintem. De nem vagyok történész, nem elemeztem a kommunizmus előtti időszakot, a jelen foglalkoztatott.

Esetleg latensen létezett mindig a romaellenes hangulat, és egy-egy ilyen esemény felszínre hozza?

Székelyföld egyes településein már a 90-es évek elején voltak erőszakos etnikai konfliktusok. Szerintem alapprobléma az ott élők felsőbbrendűségi érzése. Ehhez társul a szociális szakadék, ami elválasztja őket a romáktól. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy a romák hófehérkék, csak annyira különbözik az életvitelük, hogy nem kompatibilis már a kettő. És nem azért más az életvitelük, mert Indiából jöttek az ősidőkben, hanem mert nincs viszonyulásuk a tulajdonhoz. Hiszen a legtöbbnek nincs is tulajdona: a telek nem az övék, amire felhúzzák a vityillójukat. A rendszerváltás óta minden a tulajdon körül forog, és az értékrend is sajnos elsődlegesen e körül forog. Tehát ők ebben nincsenek benne, és akkor nem tudunk velük szinte semmiről sem kommunikálni. Ehhez jön a nagyfokú szocializálódási hiány, amiben szenvednek, és amitől megint csak nem úgy reagálnak, ahogy azt mi tennénk.

Lehet ezt kezelni? A felsőbbrendűség érzését és a romák viszonyulását?

Nincs azonnali megoldás, és általános recept sem létezik.

Sok - nem roma - személynek nem azért ellenszenvesek a romák, mert romák, hanem mert sokszor piszkosak, hangosak, nem tudnak viselkedni. Mondok egy példát: ma délben jött velem szembe egy csoport, 10-12 személy, fiatal szülők, kamasz gyerekek. Minden kukába belerúgtak, a gázórák dobozait püfölték, közben iszonyatosan üvöltöztek.

Ez annak az eredménye, hogy nincs meg az elemi szocializáció, amit mi az iskolában, már az óvodában és a munkahelyen gyakorolunk egymással.

Ezek szerint ez egy ördögi kör: a szülő sem járt iskolába, tehát nem szocializálódott, így a gyerek sem, az sem jár iskolába, és akkor ez így megy nemzedékről nemzedékre. Meddig is?

Ehhez jön az is, hogy minimum két generáció már nem dolgozott, ebbe nő bele minden gyerek a szegregált közösségben, csak ezt látja, hallja és a bőrén tapasztalja. Ha nem látjuk, hogy ez a baj forrása, akkor soha nem lesz rá megoldás, mert minden, amit teszünk, felületi kezelésnek is gyenge. Ez már strukturális gondja az egész országnak és minden egyes településnek

A szocializmus alatt sok roma gyerek iskolába járt a magyar gyerekekkel közösen, egyesek tanultak, egyesek nem – akárcsak a magyarok –, és tisztességes munkás lett, dolgozott, és valószínű, hogy a gyerekét is iskolába járatta. Miért szakadt meg ez a lánc, hogy iskolába jártak, látták annak a pozitív hozadékát?

Persze, a kommunizmusnak volt egy jó hatása is, mert dolgozni kényszerített mindenkit. Nyilván ez alól is többen kibújtak, de épp kialakulóban volt a romák között az a réteg, amelyre aztán lehetett volna munkás- és középosztályt is építeni. Ez 90-ben szakadt meg, akkor őket seperték ki először a munkahelyekről. Egyrészt mert sokan akkor is csak segédmunkások voltak, másrészt, mert a főnökök a saját fajtájukat igyekeztek megtartani, amíg lehetett, a gyárakban. És az alig megszerzett egzisztencia elúszott, nagyon sokan elvesztették akkor a kicsi tömbházlakásukat, és mind jobban kiszorultak. Most is vannak családok és elég sokan, akik az akkor dolgozó és most nyugdíjat, vagy részleges nyugdíjat kapó nagyszülőkből élnek, összesen három generáció. Ám már az utódok iskoláztatása félbemaradt vagy nem dolgoztak.

Rátérve a kézdiszentléleki esetre: megverik/halálra verik azt, aki elütötte a gyereket. Ezt mivel lehet megmagyarázni, mi történik ilyenkor?

Ez az indulatok abszolút elszabadulása, amikor nincs semmi gát. Sokan vannak, és csak a bosszút látják, nem számít, hogy nincs is mit megbosszulni, mert nem hibás az, akire kivetődik a felgyűlt gyűlölet, és nem számít az sem, hogy ezért börtön jár. Ez az, amivel mi a belénk neveltek késztetésekkel nem tudunk szembeszállni, hiába vagyunk többen, és ahogy egyesek gondolják, érünk többet. A nyers erőszakkal szemben ez semmit nem ér. Abban a faluban biztos van egy-két család, akik a rosszban hangadók, azokat már rég el kellett volna hallgattatni. Erre van jogi lehetőség, ha alkalmazzák. Nem ismerem a települést, de minden jel erre mutat. És ez nagyjából mindenütt így volt eddig, ahol erőszakosság ütötte fel a fejét. A baj az, hogy a helyzet nagyon gyorsan kezelhetetlen lesz, mert teljesen érthetően a közösség másik része is erőszakkal védi meg magát, ha látja, hogy nem történik semmi. Hiba volt, hogy az önkormányzat gyásznapot hirdetett, és hiba, hogy a motorosokat, mármint a magyarországiakat beengedték. Elég volt egy motoros felvonulás, annak megvolt az értelme, és viszonylag békés szándékú volt. A nyomozásnak kellene tisztának és gyorsnak lennie, ítéletnek kellene születnie.

Ez Székelyföldön történt, ahol tömbmagyarság él. Mondjuk itt, a marosvásárhelyi vegyes községben is megtörténhet ilyesmi? Vagy a székelyek kevésbé toleránsak, türelmetlenebbek, sértődékenyebbek?

Úgy néz ki, hogy igen, mert több a konfliktus arrafele, sokról nem is tudunk, én éppen elégről tudok. Ez nem csak szociális különbségekből fakad, hanem az identitás sértettségéből, ez a legmélyebb és leghosszantartóbb ok a konfliktusok esetében. Itt mindkét fél az identitásában érzi sértve magát, a romák, mert lenézik őket, pedig, meg kell hagyni, hűségesek voltak az itt élőkhöz évszázadokon át, nyelvileg asszimilálódtak és kiszolgálták a közösségeket.

Szocializálódni azonban nem tudtak, vagyis beépülni úgy a székely közösségekbe, hogy dolgozzanak is úgy, mint a többség, hiszen nagyon sok székely család is szinte földönfutó volt, holtszegénységről kezdte, de sokat dolgozott és taníttatta a gyerekét...

Nem voltak soha kiszorítva a közösségből, őket mindig a sajátjuknak tekintették.

Valami kiút, pozitív változás várható?

Minden egyes gyermek, akinek sikerül az iskolában nyolc évet maradni, alapköve a változásnak. Persze nem úgy, hogy rá se néz senki, és negyedikes korában analfabéta, pedig minden nap megy a suliba, mert nekem volt ilyen diákom a délutáni oktatásban. Ezen kívül az önkormányzati vezetőknek fel kell vállalniuk, hogy áldozzanak a nagyon kevés rendelkezésükre álló pénzből a szakadék kisebbítésére és pályázzanak, mert a kormányra egyelőre nem lehet számítani. Ha pályáznak, akkor találják meg a megfelelő családokat, akikkel eredményt érnek el, és használjanak jó szakembereket, akik emberszámba veszik a romákat, és nem csak a fizetésért foglalkoznak velük. De ha az egészet nézem, egyhamar semmi pozitív elmozdulás nem lesz, túlságosan nagy már a gond. Ha nem nézünk szembe a problémával most sem, akkor rohamosan fog romlani a helyzet. Tudom, hogy nehéz, én magam is nagyon határozottan utasítom el a kéregetést, szóba se állok a tiszteletlenül viselkedő romákkal, még ha ezerszer is értük van egy projektem. De folyamatosan találok olyanokat, akik egyedül nem, de segítséggel ki tudnak lábalni, és ők tudják a többit is magukkal kihúzni idővel. Az a baj, hogy csak ilyenkor merülnek fel a kérdések, pedig ide nagyon sok komoly és aprólékos kutatás és tényfeltárás kellene, és ezt csak a hatóságok segítségével lehetne megoldani, önkéntesen elég nehéz. Adatok nélkül tapogatózunk még mindig, senki sem tudja, milyen nagy is a baj.