Elmentek tehát sietve,  

és megtalálták Máriát és Józsefet, 

valamint a kisgyermeket, aki a jászolban feküdt. (Lk2,16.)

Kedves unitárius híveim, keresztény testvéreim!

Karácsonyi ajándékvásárlás közepette egy nemrég megjelent fiatal szerző könyvének az előszava szíven talált. „Hogyan állok meg a világban, most, ma, önmagam és Isten előtt? A bennem lévő Istennel hogyan állok? Csak ez számít.” (Gergely Edó) Különös erővel tört rám most karácsonykor ez kérdés. Mert karácsony ünnepén legelőször is magammal kell tisztában lennem. Ki vagyok? Hol vagyok? Ha ezekre a kérdésekre lelket megnyugtató feleletet tudok adni, akkor igazi karácsonyom van, akkor tudok csak karácsonyi jókívánsággal a mellettem élőhöz fordulni.

A karácsonyi üzenet minden évben nagy erővel szólít meg. Nincs olyan érző lelkületű ember, aki meg ne hatódna, amikor hallja. Az evangéliumi tudósítások a mese varázslatos erejével ragadják meg figyelmünket: a császár által kihirdetett parancs, a napkeleti bölcsek, kik a magasságos ég titkait fürkészik, a nyájaik mellett gondterhelten ülő pásztorok – mind-mind olyan képek, melyek mélyen megérintenek gyermeket és felnőttet egyaránt.

Minden évben újrahallgatjuk a történetet: vagy az otthon csendjében, amikor gyermekeinknek meséljük, vagy a templomok ünnepi hangulatában, amikor a gyülekezet közösségében imádkozunk. A két élethelyzet különböző. Az egyik, amikor mi meséljük a karácsonyi történetet, és az általunk mondottaknak van hallgatósága, a másik, amikor mi hallgatjuk azt. Az egyénnek mindkét alkalommal fontos szerepe van abban, hogy miként adja át a karácsonyi üzenetet, avagy hogyan fogadja. Amikor mi mondjuk, tudjuk-e olyan lelkierővel tolmácsolni, hogy a hallgatóság megtapasztalja a szívünkben lakozó isteni szeretetet? Amikor mi vagyunk a hallgatói az üzenetnek, oda tudunk-e figyelni nyílt értelemmel és szívvel, hogy az üzenetet befogadva, lélekben megerősödve folytassuk vándorutunkat? A személyes részvétel, a karácsony történetébe való bekapcsolódás elengedhetetlen, hogy az ünnep üzenete ne csak „kiáltó szó legyen a pusztában” hanem eleven erő, mely életet ad, szellemi, lelki gazdagodást.

Ezért érintett meg a könyv előszavában feltett kérdés. Hogyan is állok meg önmagam és Isten előtt ilyenkor karácsonykor?

A napokban sokat kellett utaznom és elég nagy távolságokat tettem meg. Sok izgatott lelkű emberrel találkoztam és bármerre is mentem, hihetetlen zaj, lárma fogadott, agyondíszített városi főtereket és rohangáló embereket láttam. Nagyon fárasztó volt! Sok minden, amiről azt gondolnánk, hogy nélkülözhetetlen az ünnepi készülődéshez, csak felnagyított, túlzásba vitt külsőség. Ez nem vezet az ünnep lelket nyugtató és erősítő áhítata felé; ellenkezőleg, elfáradva és kiürülve érkezünk meg az ünnephez.

Keresztény testvéreim! 

Amikor az őskeresztény korban úgy döntöttek, hogy december hónap utolsó napjaiban ünnepeljük Jézus születését, jó időpontot választottak. Az adventi időszakban tapasztalhatjuk, hogy egyre hosszabbak lesznek az éjszakák. A nappali világosság rövidülése miatt az emberek hamarabb térnek nyugovóra. A külső sötétség növekedése miatt arra kényszerül az ember, az isteni teremtmény, hogy önmagába keresse a világosságot, az isteni fényt. Régente az egyén a családban egymás történeteinek a meghallgatásával, közös énekléssel töltötte a hosszú estéket, és rá tudta irányítani figyelmét a lelkében lakozó belső világosságra. Megtalálta az alkalmat, hogy önmagába szálljon, tudott önvizsgálatot tartani, hogy meglássa a szívében égő szeretetlángot, és így készüljön az ünnepre.

Ma a technika segítségével lehetővé vált, hogy fényárban ússzon körülöttünk a világ, még az éjszakai sötétségben is. Minden fénylik és sziporkázik körülöttünk. Sokan kint vannak késő estig az utcán, ámde a vásáros bódulatban többen is egyedül bolyonganak. Fáradtan érkeznek otthonukba, és sietnek nyugovóra térni anélkül, hogy elmondjanak egy történetet családtagjaiknak, gyermekeiknek, anélkül, hogy önmagukba nézzenek, és csendben imádkozzanak Istenhez, megfeledkezve arról, hogy ma sem történhet másképp a karácsonyra készülés és az üzenet befogadása vagy átadása. Az adventi időszak lehetőséget kínál, hogy megtaláld magad, és a benned levő világosságot megmutasd abban a környezetben, ahol élsz! A költő figyelmezető szavai hangzanak felénk: „Karácsony készül, emberek!/ Szépek és tiszták legyetek!/ Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,/ legyetek újra gyermekek,/ hogy emberek lehessetek!” (Wass Albert)

Az adventi készülődés után most a karácsonyi üzenet meghallgatására kell figyelnünk. A karácsonyi üzenet arról szól, hogy meglátjuk a csillagot, felemeljük fejünket a mindennapok gondjai közül, van erőnk elindulni, megkeresni és megtalálni a Gyermeket.

Az ünnepek azért vannak, hogy megtapasztaljuk a lét fizikai valósága mellett a szellemit is. Istenhez mindig lehet imádkozni, de ünnepkor könnyebb a találkozás. Ilyenkor közelebb kerül egymáshoz az Ég és a Föld. Az ünnep lényege az átélés, az újraélés. Így indul be a megtisztulás folyamata. Karácsony ünnepén fejünket fel kell emeljük, és meg kell látnunk a csillagot, mely otthonunk felé vezet. Ha elindulunk haza, az örök karácsonyok otthona felé, Isten gondviselő szeretete segít, hogy megérkezzünk, és megtaláljuk önmagunkat, családtagjainkat, nemzettársainkat. Nemcsak emlékezünk, hanem átéljük a születés, a találkozás örömét, a családhoz tartozás melegét. A bizonytalansággal és megpróbáltatásokkal sújtott esztendő nehéz napjai elfárasztottak. Tudjuk és érezzük, hogy nem könnyű felemelni fejünket. Mégis, mi magunk kell ennek az évezredes üzenetnek nemcsak a hallgatói, hanem az átadói és átélői is legyünk! Van még ehhez erőnk és képességünk. Isten meglátja szándékunkat, és megáld erővel, bizakodással, hogy induljunk a karácsonyi üzenettel otthonunk, önmagunk felé. Így tudunk „egymás szentjei lenni” (Gergely Edó). Az utat mutató csillagot ne a külvilágban keressük, tőlünk távoli égmagasságban, hanem önmagunkban, lelkünkben. Így tudunk ellenállni a külső erők „sodró áramlatának”. A karácsonyi csillag utat mutató erejét szemünk fényében és kezünk melegében kell megtapasztalja a mellettünk élő ember. 

Az önmagunk megtalálásának útja nem könnyű, de „velünk az Úr!” Jézus példája, élete és tanítása segítségünkre van, hogy lelkünket tisztábbá tegyük, s jókedvünket csillogtassuk. Ha elindulunk ezen az úton, karácsonyra megérkezünk a betlehemi jászolhoz. A hosszú vándorlás után Mária és József befogadó hajlékot talált. A pásztorok és a napkeleti bölcsek is otthont találtak a bölcsőben fekvő gyermek mellett. Indulj el, és otthonodra találsz! Csak neked ne lenne otthonod? Csak te maradnál egyedül? Igazán naggyá nőni, Isten gyermekévé lenni csak embertestvérek közösségében, a családban lehet. Itt lehet igazi karácsonyt ünnepelni, egymás mellett karácsonyi dalokat énekelve szeretetben ölelkezni. Megtapasztalni, hogy nem vagyunk árvák, magunkra hagyottak. Karácsony ünnepén azért imádkozunk, hogy Isten segítsen megtartani családunkat, testvéreinket, embertársainkat, mint a nagycsalád tagjait.

A beszédem elején idézett, feltett kérdésekre csak így tudok megnyugtató választ adni. Tudom, hogy bennem van a csillag, és felelős vagyok azért, hogy ragyogása megmutassa az utat a mai világ útvesztői között. Tudom, hogy Istenben élek, mozgok és vagyok, előtte és vele állok ünnepen és hétköznapon egyaránt.

Lukács evangéliumának feljegyzése arról szól, hogy a betlehemi jászol körül mindenki otthonra talált. Találjunk mind önmagunkra, otthonunkra, családunkra és a szeretetnek Istene adjon erőt és áldást, hogy önmagunkat és egymást megtarthassuk! A karácsonyi üzenetet úgy hallgassuk és adjuk tovább, mint a gyermekek, hogy igazi békesség és szeretet áradjon szét a világban.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kolozsvár, 2014. karácsonya

Főpásztori szeretettel,

Bálint Benczédi Ferenc, unitárius püspök