Miben más egy mai huszár, mint a hajdaniak, miért menő ma huszárnak lenni, amikor a hagyományőrzés Székelyföldön sem feltétlenül találkozik a fiatalok ízlésével? Erre és hasonló kérdésekre válaszolt a maszol.ro-nak a gidófalvi dr. Kádár László, a Háromszéki Huszártoborzók szervezője, hagyományőrző huszárőrnagy.

Mitől lesz menő a huszárság egy fiatal számára, aki egy ilyen felvonulás közben esetleg felnéz az okostelefonjából az előtte elhaladó hagyományőrzőkre?

Embere válogatja, „benne kell legyen a génekben”, hogy ez vonzó-e valakinek. Elsősorban a díszes, pompás megjelenés, meg az a mítosz, hogy a huszárok legyőzhetetlen hősök voltak, akik halált megvető bátorsággal szálltak síkra a hazáért, teheti érdekeltté a szemlélődőket. Emellett persze a lovakat, a lovaglást kedvelőket is vonzhatja ez, és persze a kihívásokat kedvelőket. Itt van például a Kálnoky grófi család fiatal sarja, aki egy huszártoborzón való részvételét vitézi tettként könyvelte el, hiszen a két napig és két éjjelig tartó életformát kibírta.

Miben kell helytállnia egy huszárnak, hogy ilyen komoly teljesítménynek számít a két napos toborzó?

Nem könnyű például harmincegynéhány fokos melegben reggeltől estig lóháton ülni és vonulni, ahogy azt a hajdani hősök is tették. A huszáröltözet vastag posztóból készült, amit a katonák magukon kell viseljenek télen-nyáron, emellett fegyelmezetten és türelmesen viselkedni nem kis kihívás. Ébernek és figyelmesnek is kell lenni ugyanakkor – aki ezt nem próbálta ki, nem is tudja, mekkora próbatétel mindez. Sokszor előfordult, hogy háromszor vert meg az eső és ugyanennyi alkalommal sütött ránk a nap – és ez csak a próba volt az előadásra. Viszont bevonulni egy városba kétszázan egy fúvószenekar mögött egy olyan élmény, amiért érdemes bevállalni a kihívásokat.

A katonai hagyományőrző mozgalom Magyarországon, a nyolcvanas évek végén indult el, a kilencvenes években pedig aztán nálunk is. A huszármozgalom 1994-ben, a gyalogos hagyományőrzés 1997-ben jelent meg székelyföldi falvakban, aztán egy rövid szünetelés után, 2006-ban a sepsiszentgyörgyi színház kelléktárából kölcsönzött ruhákkal néhány gidófalvi gyerekkel felvonultunk a városban. Két évvel később a város hozzájárulásával saját öltözeteket készíttettünk el, makett-ágyúkat is szereztünk, amelyeket tapogatás nélkül „le sem leplezhet” az ember. Az idők során aztán számos mozgalom indult be nem csak Székelyföldön, hanem a Partiumban is.

Felvonulásokon látni, hogy a huszárok közt nem csak fiúk, hanem lányok is vannak. Ez a demokratizálódás hogyan illik a hagyományőrzéshez?

Ez a mai napig vita tárgyát képzi. Hajdanán a nők úgy kerültek be a katonaság kötelékébe, hogy férfiaknak álcázták magukat, és csak akkor derült ki a titkuk, ha már magasabb rangban voltak. Ilyenkor, mivel már bebizonyították, hogy alkalmasak a katonai életre, tudtommal a helyükön maradhattak. Mi is úgy gondoltuk, hogy lehetnek köztünk nők, szívesen fogadjuk őket, amennyiben vállalják az azonos próbatételeket, és ugyanabban az öltözetben hajtják végre a feladataikat, mint a férfiak. Azt vettem észre, hogy ma a nők sokszor jobban lovagolnak, mint a férfiak, viszont amikor csatát kell bemutatni, és oda kell sújtani a másikra, akkor a férfiak bizonyulnak bátrabbnak.

Ha egymás mellé állítanánk egy hajdani huszárt és egy mait, az egyszeri szemlélő milyen különbséget látna meg köztük?

Sajnálom, de tény, hogy sok a különbség. Azt azonban szeretnénk, hogy a mai ember, amikor felveszi a huszárruhát, olyan legyen, mint a hajdani, persze más világban élünk, így ez lehetetlen. Sok gondunk van azzal, hogy legalább akkor ne lógjon a cigi az ember szájából, amikor felvonulunk, ne mobiltelefonozzunk stb., és csak akkor lépjenek ki a szerepükből, ha nincsenek „szem előtt”.

(Címlapi képünk forrása: a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület Facebook-oldala)