Különleges, egyedi hangulatú, megható, felkavaró a Yad Vashem múzeum Jeruzsálemben. „Ha Jeruzsálemben jársz, nehogy kihagyd!” – így biztattak a barátok, én pedig, bár féltem és irtóztam a szörnyűségeket végignézni, nem hagytam ki.

Kedves hölgy fogad a modern, hatalmas üvegépületben a tudakozónál, érdeklődik, honnan jöttünk, milyen nyelven beszélünk. Elmagyarázza, mit fogunk látni, merre menjünk, figyelmeztet, hogy melyek azok a részei a kiállításnak, amelyek érzelmileg megrázóbbak.

Elég, ha csak hallom, hogy mit fogok látni, és máris összeszorul a torkom, gyűlnek a könnyeim. A kiállítást egy kúp alakú betonépületben rendezték be, ahová egy kis híd vezet az üvegépítményből. Bent szigorúan tilos a fényképezés, az ott látottak amúgy is sokkal erőteljesebben rögzülnek az ember agyában, az érzést amúgy sem lehet adattároló kártyán rögzíteni.

Antiszemitizmus, pogromok, gúny

A múzeum az antiszemitizmus kialakulásával, annak megnyilvánulásaival indít: pogromok nyomai, zsidóellenes kiadványok, zsidókból gúnyt űző használati tárgyak.

Majd következik a Kristallnacht, vagyis Krisztályéjszaka néven elhíresült 1938. november 9-i tragikus eseménysorozat, annak tárgyi bizonyítékaival: üvegcserepek, megégett, megrongált tóratekercsek, bútordarabok, fényképek a felgyújtott zsinagógákról, betört kirakatú és kifosztott boltokról, meggyilkolt, felakasztott emberekről.  Ekkor „legalizálták” a zsidóüldözést, innen már egyenes út vezetett a haláltáborokban kivégzett hat millió zsidó elpusztításához.

Országonként mutatják be a történelemnek e szégyenteljes szeletét, levelek, naplójegyzetek, gyerekjátékok, fényképek, iratok a tárlókban. Minden teremben képernyő, ahol egy-egy túlélő meséli saját történetét. A falakon, a tárlókban megelevenedik a borzalom, az emberi történelem egyik legnagyobb szégyene: mire volt képes egy-két-sok ember, népek és nemzetek, hányan hitték el magukról, hogy felsőbbrendűek, hogy aki nem az, azt el kell pusztítani, el kell venni az emberségét, az életét, meg kell ölni a gyerekét.

Amikor a cipők önmaguktól mesélnek

Szobányi üveglap alatt cipők. Széttaposott, eljárt férfi-, női- és gyerekcipők. Előttük pad. Le kell ide ülni és nézni a cipőket. Elképzelni azok viselőit. Menetelnek, vonszolják magukat és egymást, ahogy támaszt nyújt a gyengének az, aki még erős. Kihullnak a cipőkből, előbb az öregek és a betegek, aztán a gyerekek, majd a nők. Ezt egyszerűen nem lehet végiggondolni.

Lia naplója – olvasom az egyik tárlóban a gyerekírást egy iskolai füzet borítóján. Alatta a magyarázat: Benjámin Lia kislánykori naplója! Ez szíven üt, hiszen Lia ismerős, Bukarestben él, tehát nem egy a sok közül, nem nehéz elképzelni.

Varsói utcarészletbe toppanok. Villamos sín és házak, utcai lámpa és pad, úgy ahogy az annak idején állt, amikor vonultak a varsói utcán a zsidók.

Vagon, életnagyságú, valódi marhavagon, ami valamikor valódi embereket szállított Auschwitzba. És ott a vágány, a végállomás is, ahonnan már nem volt tovább, ott az Auschwitz helységnévtábla is.

Stráfszekér, bőröndök és ruhadarabok, aranyékszerek, tűzbevetett zsidó származású szerzők könyvei, gyerekjátékok, kislányruhák, kisfiú öltözékek, meséskönyvek, kifestősök, babák és kisautók, szerelmespár fényképe, priccsek, dobkályha, fegyencruha, lábbelinek csúfolt akármi, amit a kőbányában viseltek, csajka, evőeszköz. Levél a lágerből: jól vagyok, hamarosan találkozunk.

Fel-felzokog egy-egy látogató, de csak némán, magába fojtva fájdalmát, kisgyerek és tizenéves, öregember és középkorú, magyar, angol, francia, olasz, orosz, német, holland, spanyol, kínai, afrikai, japán, indiai és még ki tudja hány és hányféle ember nézi, olvassa, hallgatja, fényképezi agyával a látottakat.

Hamarosan vége – biztatom magam

Egyik terem a másikba vezet, nem lehet kihagyni semmit, bár már várom a végét, már sóvárgom a napfény, a szabadulás után. Még csak egy utolsó és vége – biztatom magam.

De nem tudom, mi vár rám. Az utolsó teremben nincsenek tárgyak, nincsenek tárlók. Csak fényképek vannak, millió fotó kislányokról és kisfiúkról, azokról a gyerekekről, akiket a haláltáborokban végeztek ki.

Egy éves, két-három-négy évesek, kisebbek és nagyobbak, szőkék, barnák, szemüvegesek, göndör hajúak, sima hajúak, mosolygósak, naivak, kedvesek, boldogok, ártatlanok. A kör alakú terem fekete falain fekete polcok, azokban irattartók, ezekben mindazoknak a személyeknek az adatai, akik áldozatai lettek a holokausztnak. Sok hely van még a polcokon, hiszen nem dolgozták fel az összest.

A teremben egy óriási tölcsér szájával lefele, ott sorjáznak egymás mellett a gyerekfotók. Aztán egy korlát, a korlát mögött pedig egy mély, lefele szűkülő, tölcsér alakú mélyedés.  Belenézek és érzem a rosszullétet, alig tudok kimenni a teremből.

Kint döbbenten nézünk magunk elé

Kint terasz, asztalok, székek, ülnek az emberek, döbbenten néznek maguk elé, vagy egymásra. Nincs szó, nincs beszéd. Szükségét érzem a feloldásnak, valaminek, ami reményt ad, nem akarok szívemben ezzel a keserűséggel távozni.

Gondozott park vesz körül, vezet a kijárathoz. Sok-sok fa, bokor, virág. Minden fa alatt egy táblácska, azon egy személynév és egy ország neve. Megkönnyebbülök: itt a feloldozás, itt az életbe vetett remény: az Igazak fái alatt járunk. Azok kaptak ilyen fát, azoknak ültettek, akik annak idején az üldöztetésben, a törvény ellenében, saját és családja életét kockára téve zsidókat bújtatott, mentett meg a haláltáborok elől.

Nézem a neveket, látok mindenfélét: lengyelt, olaszt, franciát, németet, hollandot, oroszt, osztrákot, spanyolt, és fellélegzem: magyart.