Bándy Csilla a szilágysági Sarmaságon él, verseket, színdarabokat ír, színtársulatot (Ezüstnyilak Ifjúsági Egyesület néven) szervez, rendez. Egy fiú és egy lány édesanyja.

Mindez sok környezetére odafigyelő, tevékeny nőre ráillik, de Csilla mégis kivétel, hiszen ő kerekes székes. De ez mégsem akadályozza meg abban, hogy gyermekekkel foglalkozzon, előadásokat rendezzen, sőt meg is írja a darabot, ha a gyerekek ezt szeretnék.

Szinte mindegy, hogy miről szól az előadás, a lényeg, hogy legyen benne humor - mondja mosolyogva, miközben csak úgy árasztja magából a pozitív energiát. De honnan ez az erő? Egy ebéd mellett, saját házában vele beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy színtársulatot szervezz?

Az anyukám óvónéni volt, és arról híres, hogy mindig nagyon szép előadásokat rendezett az óvodában. Olyan előadásokat, amelyekre mindenki kíváncsi volt. Ebbe nőttem bele. Együtt dolgoztunk a jelmezeken, én mondtam, hogyan képzelem el, ő pedig megvarrta. A gyermekeim is ezt látták mintaként, igényük volt erre, aztán a gyermekeim osztálytársainak, a szomszédoknak, és így tovább. Így kezdődött.

Turnéztunk már Székelyföldön, Lupényben, többször megfordultunk Budapesten, de itt helyben is gyakran felléptünk. Volt egy nagyon ügyes kultúrigazgató, különböző elveket vallottunk, de tiszteletre méltó ellenfél volt.

Hogyan kezdtek neki egy előadásnak?

Általában úgy, hogy a gyerekek felkeresnek, hogy na akkor csináljunk valamit. Ha szükséges, megírom a darabot, megtanuljuk, és helyet keresünk az előadásnak. Szinte mindegy, hogy milyen az előadás, a lényeg, hogy humoros, vidám legyen. A legfontosabb nekem viszont az, hogy látom, néhány fiatal, akivel foglalkozom, mennyire megváltozik.

Mesélj el egy ilyen történetet.

Egy gyerek, amikor elkezdtük az együttműködést, nagyon csúnyán beszélt. Nálunk alapszabály, hogy mindent ki lehet mondani, de megfelelő módon és szép szavakkal. Ezt a gyereket elég gyakran figyelmeztettük erre, és pár hónap elteltével megtörtént a csoda: ő volt az, aki a többi gyerekre rászólt, ha csúnyán beszéltek. Itt a gyerekek egy kicsit más életszemléletet kapnak.

Tévhit az, hogy a fiatalok el vannak fajulva. Nagyon sok múlik a környezeten. Ha pici korban egy gyerekre azt mondom, hogy rossz, akkor ő ezt teljesen magáévá teszi. De gondoljunk csak bele, ha azt mondom, hogy szép, jó... Törekszem arra is, hogy megkedveltessem velük a finomabb zenéket.

De nemcsak előadásokat csinálunk a gyerekekkel, hanem például betegeket is látogattunk. Nem mindenik generáció termett színpadra, vannak olyan fiatalok, akik inkább egyéb foglalkozást akarnak. Ha lelkesek, mindegy, mit csinálunk, a lényeg, hogy együtt tegyük.

Most hol tartotok? Mik a terveid?

Per pillanat pihenünk. Rég nem kaptunk meghívást. De nem adjuk fel, kivárunk.

Következő projekted?

Sok mindenen gondolkodom, de az egészségem mostanában megromlott, az utóbbi időben elég nehéz dolgokon mentünk keresztül. Most kezdem összeszedni magam egészségileg. Rengeteg tervem van, ebből a legfontosabb az írás.

Várom, hogy a kezem helyrejöjjön, hogy tudjak írni. Egérrel írok, egy speciális program segítségével, nem tudok billentyűzetet használni.

Általában az él az emberek tudatában, ha a sors bizonyos lehetőségektől megfoszt, nem kell bizonyítanod, nem kell tevékenynek lenned.

Hát éppen ez az, ha magatehetetlen vagy, nem jelenti azt, hogy az elméd nem működik. Ugyanolyan igényekkel, vágyakkal, tenni akarással működik, mint másnak. És hogy milyen módon teszel, az már csak részletkérdés.

Ért elutasítás azért, mert kerekes székes vagy?

Volt olyan, hogy nem utazhattam el a gyerekekkel egy előadásra, mert nem vállalták a felnőttek a felelősséget. Általában a sérült emberre másodrendűként tekintenek. De miért lenne másodrangú?

Sajnos nem várnak el tőle semmit, és nem is tartják képesnek arra, hogy tegyen valamit, és itt más startból bukik az egész. Persze nagyon függ a sérült személytől is, hogy hogyan kezeli ezt a helyzetet. És persze a családtól is, ha a család képes feldolgozni, a környezet is képes lesz rá.

Tudnál ajánlani egy olyan útmutató könyvet, amely segíthet azoknak a szülőknek, akiknek gyermekei sérültek?

Sajnos nincs, nem tudok róla, de lehet, megírom én. Nagyon jó ötlet. Mert általában a szülők teszik félre az ilyen gyerekeket. Ismerek olyan családot, ahol az érintett személy évek óta nem látta a napfényt.

Nemcsak a gyermeknek, hanem a szülőknek is nehéz feldolgozni egy ilyen helyzetet. Ha a szülő viszont tudatosítja a helyzet másságát, és egyáltalán hajlandó segítséget kérni, elfogadni - és itt elsősorban erkölcsi segítségre is gondolok -, akkor van esély a megoldásra, egy emberségesebb életre. 

A szülőnek is szüksége lenne egyfajta alapképzésre. A környezetemmel nekem is meg kellett, kell  vívnom naponta a saját harcomat.

A kerekes széket, az elektromos kocsit hogyan szerezted be? Ha valakinek erre van szüksége, hova, kihez forduljon?

Ez is egy másik probléma, amely Romániában nem megoldott. Egy ilyen kocsi beszerzésére nincs sok lehetőség. Az egyik út, hogy az egészségbiztosítóhoz fordulsz, az intézmény egyetlen típust kínál, amely vagy megfelel vagy nem, viszont az árnak mindössze tíz százalékát fedezi. Egy ilyen kocsi körülbelül 15 ezer lejbe kerül, na most ennek a tíz százaléka röhej összeg.

Ilyenkor vagy összekoldulsz magadnak annyit, hogy megvehesd a kocsit, vagy külföldről kérsz segítséget, hátha valaki megszán és másodkézből kapsz egyet. Az enyém másodkézből van, ma működik, holnap lehet, hogy nem. Óriási dolog volt, amikor megkaptam az első kocsit, olyan boldog voltam, hogy végre életemben először úgy fordultam, ahogy én akartam. És végre nem kellett ott maradnom, ahová toltak.   

Hallottam, hogy akadtak gondok a támogatásod kifizetésével, amiből fedezed az ápolód költségeit.

Valóban volt arra példa, hogy nem kaptam meg a támogatást, vagy sokat késett. Az állam hiába küldi le a polgármesteri hivatalnak, az önkormányzat nem adja ki. Érdekel valakit, hogy nem tudom megfizetni az ápolómat? A baj az, hogy sokszor a hozzátartózó sem mer kiállni, nem akar állást foglalni a sérült személy mellett a jogai védelmében, és nem követeli a neki járó javadalmakat. 

A másik gond, hogy rengeteg úgynevezett álsérült van, aki szintén kapja ezt támogatást. Régóta követeljük, hogy legyen egy átfogó, központi ellenőrzés, hogy aki nem sérült, nem szorul rá, ne részesüljön a támogatásban.

Azért vannak nagyon kedves, együttérző emberek is. Például ha kimegyek a piacra, az egyszerű, kicsi, falusi nénike, aki maga is segítségre szorulna, odanyújt nekem nagyon nagy szeretettel 1 lejt. Eleinte nem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket, és visszautasítottam. Aztán a gyermekeim apja egyszer azt mondta, hogy fogadjam csak el, hiszen ez az ő áldozata, szeretetből fakadó gesztusa, és sértő lenne visszautasítani. 

Van olyan érdekvédelmi szervezet, amelynek tagja vagy?

A környéken nincs ilyen szervezet. Az izomsorvadásos betegeknek van, de földrajzilag messze esik az egyesület székhelye. Ők elég komolyan dolgoznak. Elméletileg a megyei fogyatékosügyi ügynökség lenne az az intézmény, amelynek védelmeznie kellene bennünket.

Dehát gondoljunk csak bele, a helyi önkormányzatok, az üzletek sem fordítanak gondot például az akadálymentesítésre. A polgármesteri hivatalnál például gyönyörűen akadálymentesítették a feljárót, de aztán egy virágágyással elzárták, vagy olyan meredekre csinálták, hogy egyedül nem boldogulok.

Sarmaságon csupán egy olyan üzlet van, ahová be tudok menni a kocsival. Holott tudtommal most már sehol sem adnak úgy ki építkezési engedélyt, hogy ne kérnék az akadálymentes feljárót. Az is nagyon vicces, hogy jogom van ingyenes vonat- és buszjegyekhez, de nem tudok feltolatni a járművekre. 

Zárjuk valami széppel...

Bárhogy is van, az élet mindenképpen egy csodálatos ajándék. Kihagyhatatlan lehetőség, szent és sérthetetlen. 

Köszönet Szabó Csaba újságírónak, a Fehér Hollók főszerkesztőjének, aki megismertetett Bándy Csillával.