Az ősz nem csak a hideget és az esőt hozza meg, hanem – legalábbis Kolozsvárra – a diáksereget is. Több tízezer fiatal érkezik ilyenkor a városba, sokan közülük elsőévesként, az ország minden pontjáról. Első hetük vicces pillanatairól, bakijairól és benyomásairól magyar gólyákat kérdeztünk, akiknek máris bőven volt mesélnivalójuk.

„Az első hét iszonyatosan érdekes volt. Már-már lányregénybe illő kalandokkal. Azt hiszem, soha életemben nem sírtam még kiégett villanykörte miatt, de itt még az esti világosság sem adatik meg, ha nem elég magas az ember lánya ahhoz, hogy kicserélje az izzót. Egyedül eltévedni is kihívás, főleg, ha közben idős nénik állítanak meg, hogy nem tudom-e véletlenül, hogy hol kell telefonszámlát fizetni. Románul meg piszkosul nehéz elmagyarázni, hogy azt sem tudom, én hol vagyok” – mesélte Emőke. Hozzátette: hozzá kell szokni a kolozsvári sofőrökhöz is, akik szeretnek melletted belegázolni egy tócsába, hátha késésben vagy, és nem volt időd tusolni még aznap. „De összességében nem lehet haragudni a városra, megvan a maga bája. Percről percre kerül valami leküzdeni való akadály, de összebarátkozunk szépen lassan Kolozsvárral” – jegyezte meg.

Hanna arról beszélt, hogy faluból városba költözni furcsa, kertes házból egy tömbház tizedik emeleti szobájába még annál is furcsább. „Egyszerre lett kisebb, mégis nagyobb körülöttem a tér, kellett pár nap, hogy megszokjam. A város zsúfolt és zajos, ami egy hosszú egyetemi nap után egy ernyőt cipelve a zuhogó esőben zavaró, de ugyanakkor egy hangulatos kávézóban, baráti arcokkal körülvéve már feldobja az estét” – jelentette ki.

A diáklány elmontja, bár még minden új, az látszik, hogy Kolozsvárnak van varázsa. Lassan kezdi megismerni az eldugott, jó kis helyeket, amelyek elnézőek az egyetemista zsebével, és amelyeket egy szünet alatt meg is lehet járni, nem kell számolni a megállókat, hogy tudja, jó helyen száll-e le a buszról. „Izgatottan varom az előttem levő éveket itt, de ha ezek után is ilyen könnyen ütközöm barátokba és új lehetőségekbe, biztos vagyok benne, hogy nem lesz itt semmi baj” – fogalmazott.

„Amióta itt vagyok – tudom, hogy Nagy a nevem, de – „Nagyon” kicsinek érzem magam” – mondta Vanda. „Rengetegszer bakiztam, úgy háromszor eltévedtem, de jó hogy a Google Maps a barátom, aki útbaigazított.” Elmesélte, hogy a buszjegyvásárlást tanulta meg elsőként. Az első utazást ugyanis ingyen tette meg tudatlanság miatt, mivel a sofőrnek szeretett volna fizetni. A hét szlogenjei azok voltak: „majd kialakul” és majd „megszokod”.

Zsolt költői tömörséggel ír első hetéről: „Hűvös a szoba, a vécéajtót épp be tudod csukni, ha beállsz a kádba. Mondjuk úgy, hogy „otthonos” kis lakás. Aztán a nagyváros újdonságai. Tömegközlekedés. Persze be lehet jutni a központba a 25, 3, 6 és 46-os busszal. Fix a központban rak le. Nem. Nem rakott ott le. A 46-os nem. Sikeresen elkésve érkeztem, de nem volt gond. Kicsi ismerkedés, enyhe kellemetlen érzés fogott el mivel furcsa volt újra „friss húsnak” lenni, hát igen, mindenki néz. Tűrhető mondjuk. Persze nem félreérteni. Este meg a megszeghetetlen házavató buli. Összegyűl a társaság, egy jó kezdéssel támadjuk meg az első egyetemista évet. Az órarend kicsit zsúfolt. Színin ez a megszokott. Én is még hozzá kell szokjak vagy szökjek. Inkább az első. Dióhéjban ezek voltak az elmúlt napok lényegei. Most meg kíváncsiság továbbra is és felkapcsolás rettenetesbe. Ami tanácsot kaptam induláskor annyi volt, hogy „Soha ne hagyd magad, fiam!”. Ez szerintem minden elsőéves egyetemistának a legjobb tanács.”