A rendszerváltást követően szoborállítási láz sepert végig Erdélyen, aminek az eredménye finom-vegyes lett. Alább a csapnivaló, groteszk vagy legalábbis bizarr alkotásokat vesszük számba, és nem kizárólag esztétikai szempontok alapján: nemlétező vagy aberrált koncepcióval is be lehetett kerülni az összeállításba.

Ha közvélemény-kutatást rendeznénk arról, melyik a legvisszataszítóbb erdélyi szobor, minden bizonnyal Avram Iancu kolozsvári emlékműve vinné el a pálmát, ráadásul nagy fölénnyel.

Ehhez kétség kívül hozzájárul az ábrázolt személyiség, valamint az, hogy az alkotás a funari, abszurditásig fokozott sovén kultúrpolitika emblematikus terméke. A kompozíció jellegében a monumentalitás a nevetségességgel ötvöződik, a grandiózus talapzaton esetlenül hat a móc népvezér karót nyelt figurája, elvész a pátosz, a nézőnek az a benyomása, mintha Iancu visszahőkölne a lábai előtt tátongó mélységtől.

Bár távolról sem annyira közismert, s nem örvend olyan közutálatnak, mint kolozsvári párja, a nagykárolyi Avram Iancu szobor esztétikailag mélyen alulmúlja azt. Előző legalább megragadja a tekintetet, méreténél fogva dominálja a teret, megérinti a szemlélőt, utóbbi azonban az alkotói fantázia totális hiányának az iskolapéldája. A márványlapokkal borított zigguratszerű talapzat maga a megtestesült banalitást, melynek ízléstelensége tökéletesen rímmel a mellszobor hamis aranyozásával. A helyszín kiválasztása is telitalálat, a környező tömbházak pont olyan jellegtelenül rondák, mint az emlékmű.

Úgy tűnik, valamilyen titokzatos oknál fogva a számunkra rosszemlékű móc nemzeti hősről könnyű csúf szobrokat mintázni. Erre jó példa a Nagyszalonta központjában éktelenkedő alkotás. A túlméretezett fej szinte agyonnyomja a nézőt, a talapzat disszonánsabb nehezen lehetne. Az alkotó, úgy látszik, nem érti, hogy a méret nem egyenértékű a monumentalitással, az elhibázott arányok lenyűgöző helyett bizarrá tehetnek egy művet.

A legrosszabb erdélyi szobor címére jó eséllyel pályázhatna a tűzoltók nagyváradi emlékműve is. A két főalak tartása annyira mesterkélt és életidegen, hogy azt elrettentő példaként jövendő képzőművészeknek tanítani lehetne. Valószínűleg nem élt még olyan tűzoltó, aki úgy fogta volna a fecskendőt, mint a kompozíció bronz figurája, a gesztus pedig, mellyel földön ülő társa magasba emeli a lángok közül kimentett gyermeket, inkább kínos, mint heroikus.

Ugyancsak Nagyváradot csúfítja a francia hősök emlékműve, aminél jelentéktelenebb, semmitmondóbb alkotás kevés áll e tájon. A kitejesztett szárnyú, stilizált madár koronázta obeliszk teljesen eltörpül,  a Szakszervezetek Művelődési Házának masszív tömbje mellett, a kifejezőereje egy nagy nulla. A megrendelő annyi fáradtságot sem vett, hogy legalább a márványtábla szövegét helyesen, vagy latinul vagy románul vésesse fel, ehelyett egy román-latin kombináció, În Memoriam, került fel.

Nem hétköznapi mű Gyalu (Gelu) vezérnek a róla elnevezett mezőváros központjában álló mellszobra sem. Az alkotónak elég homályos fogalmai lehetnek az emberi anatómiáról, a Gesta Hungarorumban említett vezért ugyanis olyan széles vállakkal ábrázolja, melyeket bármely testépítő világbajnok megirigyelhet. Vagy lehet, hogy a vállszéllessége normális, ellenben a fej töpörödött?

Corneliu Coposunak Szatmárnémeti új városközpontjából a régi főtérre vezető sétálóutcán álló mellszobra szintén fittyet hány az anatómiai arányokra. Kár, egyébként kellemes, emberi léptékű alkotás lenne.

A szívünknek kifejezetten kedves személyiségről szintén lehet csapnivaló szobrot mintázni. Szent Lászlónak a nagyváradi római-katolikus bazilika tövében látható, XVIII-ik századi szobra púpos, gerincferdüléses gnómként ábrázolja a lovagkirályt. Az alkotás eredetileg a városközpontban, a Szent László (Unirii) téren állt, ám a váradiak tetszését nem nyerte el, ezért aztán egy daliásabb változattal helyettesítették. Lehet, hogy a groteszkbe hajló mű deheroizáló koncepció eredménye, bár valószínűbb, hogy csak ennyire futotta az alkotó tálentumából.

A kommunizmus áldozatainak jár emlékmű, de a kolozsvári Sétatér bejáratánál álló monstrumnál jobbat érdemelnek. Az alkotásnak nagy baja azon kívül, hogy csúf, kifejezéstelen, jelképekkel túlterhelt és szájbarágós, nincs is. Az már csak hab a tortán, hogy a ráaggatott zászlók számával valószínűleg maga Funar is elégedett lenne.

Bánffyhunyad központjában, az E60-as út mellett lehet megcsodálni ezt a fába faragott szörnyszülöttet. A bizarr faragvány turul madár szeretne lenne, de annak a karikatúrája lett belőle. Való igaz, hogy eljárt az idő a historizáló, hamis pátoszt sugárzó emlékművek felett, de azért turulként eladni ezt a szemmel láthatóan állatorvosi kezelést igénylő szárnyast, enyhe túlzás.

A perecsenyi hagyma kitűnő, a hagyma emlékművéről ugyanez a legnagyobb jóindulattal sem mondható el. A furcsa a legenyhébb, a műhoz kapcsolható jelző, a kivitelezés pedig - a gigászi hagyma műanyagból készült – kétes színvonalú. Megér egy misét a talapzatra rögzített tábla is, melynek román szövege tudatja az olvasóval, hogy az emlékművet a “szorgalmas” Boncidai Endre Csaba jogász polgármestersége idején állították. A magyar változat megszövegezője valószínűleg érezte, hogy a jelző ebben  szövegkörnyezetben minimum kínos, ezért kihagyta. A székely falvakat egyelőre nem ihlette meg a perecsenyiek ötlete, a pityókának még nincs emlékműve. Elnézve a perecsenyit, nem nagy kár.

Lehet, hogy a perecsenyieket a tordai példa ihlette meg, ott ugyanis emlékműve van a sónak. Persze, hogy rájöjjön a tudatlan arrajáró, mi akar lenni az ormótlan fémszerkezet, kutatómunkára vagy jó adag fantáziára van szükség.

A Farkaslaka határában álló Jézus Szíve kilátó heves vitákat gerjeszett, nem véletlenül. A Pléhkrisztusnak is titulált, 23 méteres fémszörnyeteg, melynek kilátóként szolgáló fejébe lépcső vezet, szakrális alkotásnak nemigen tekinthető, azt pedig, hogy tájidegen, nehezen lehetne megkérdőjelezni, ugyanakkor merész és grandiózus, bár van egy kis giccses mellékíze. Az egyik finanszírozó kifejtette, a szobor a székely emberek hitének nagyságáról hivatott tanúskodni. Sok képtelenséget hallottam már, de kevés ahhoz foghatót, hogy a hit hosszúsággá konvertálható.  

Mi a közös II. Rákóczi Ferencben, Hunyadi Jánosban, Szent Lászlóban, Kós Károlyban, Csaba királyfiban, Nyírő Józsefben és Wass Albertben? Alapvetően semmi, illetve egyvalami mégis: valamennyiüknek szobra áll a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkban. A fa felépítmény által keretbe foglalt, 12 darab mellszoborból álló együttes esztétikailag kifogástalan, az ok, amiért bekerült szerény válogatásunkba, a koncepció: az országban jó eséllyel nincs még egy ilyen, mindenfajta koherens kritériumot nélkülöző, mondjuk ki, teljesen zagyva válogatás.

Miféle józan értékítélet alapján kerülhet egy társaságba a magyar hadtörténet géniusza egy vitatott értékű életművet hátrahagyott irodalmárral, az egyik legnagyobb magyar király egy lektűríróval, aki a nyilaskeresztes mozglom lelkes híve volt még 1945-ben is? Javaslat az Emlékezés Park II. összetételére: Szent István, Emese, Széchényi István, Bocskai István, Szilvási Lajos, Dávid Ferenc, Vikidál Gyula, Horthy Miklós, Nagy Lajos király, Bercsényi Miklós, Budai Nagy Antal, Puskás Öcsi.