Milyen lehet vajon önkéntesnek lenni az élményterápiás Yuppi Táborban, ahová 1-es típusú diabéteszes, sokizületi gyulladásos és onkológiai beteg gyerekek és kamaszok érkeznek? Erről mesélt nekünk Márton Szilárd - Pumukli, aki 2013 óta hűséges tábori „manó”, és biztat mindenkit, akiben felmerült az ötlet, hogy jelentkezzen önkéntesnek. Van még rá lehetőség: március 20-ig meghosszabbították a határidőt.

Mikor és miért jelentkeztél először önkéntesnek?

Elég rég, már 2013-ban. Nagyon szkeptikus vagyok általában, de azok, akiktől a Yuppiról először hallhattam, igazán hiteles emberek. Hitelesen meséltek arról, amit ott megéltek, amit és ahogyan a Yuppi nyújtani tud. Miután nem egy számomra hiteles embertől kaptam információkat, arra gondoltam, mi lenne, hogyha megnézném magamnak ezt a tábort. Megnéztem, és megszerettem.

Találkoztam önkéntesekkel, akik Yuppi Tábor után ugyan fáradtak voltak, de feltöltődöttek is. Ezt te hogyan élted meg?

Hasonlóan voltam ezzel én is. Ha egy szóban kéne megfogalmaznom, mi van ennek a hátterében, mitől töltődünk fel, azt mondanám: szeretet. Annak ellenére, hogy minden önkéntes rettentő fáradt szokott lenni a tábor végére, nagyon felvillanyozott is, hiszen csodálatos látni, ahogy a táborozók megnyílnak. Hatalmas szeretetenergiákat szabadít fel, amikor látod, hogy egy gyerkőc, aki fenntartásokkal, zárkózottan, előítéletesen, bizalmatlanul érkezik a táborba, az utolsó nap sír, mert nem akar hazamenni, megszerette a Yuppi Tábort: a társait és a manókat. Szeretetet adunk, az időnket és az erőnket adjuk, és ezt is kapjuk vissza.

A Yuppi Tábor önkénteseit manóknak hívják, és más-más feladataik vannak. Fontos tudni már a jelentkezésnél, hogy milyen manó akarsz lenni, vagy ez időközben változhat?

Különválasztanám a Doki Manókat a másik két kategóriától, mert Doki Manó csak az lehet, aki képzett orvos, és ezen kívül eléggé motivált és érdeklődő. Házi Manó és Menő Manó bárki lehet. Hogy inkább egyiknek vagy másiknak vagy jó, lehet, hogy te magad sem tudod, és valószínű, hogy azok sem tudják kapásból, akik interjúztatnak majd. Nagy segítség, ha például mászós menő manónak jelentkezel, mert értesz ahhoz, hogy kötélpályán aktiválj, vagy fotós menő manónak jelentkezel, és be tudsz mutatni egy portfóliót. A lényeg az, hogy nyitott legyél, és ha Menő Manóként önkénteskednél, legyen valamennyi tapasztalatod az adott területen.

Házi Manónak azok az emberek szoktak jelentkezni, akik rendkívül empatikusak. A legtöbb időt ők töltik a gyerekekkel, ami nagyon mély kapcsolatokat eredményez. Ők kerülnek legközelebb a gyerekekhez, mert míg a Menő Manókkal az általuk vezetett tevékenységeken találkoznak főleg, a Doki Manókkal pedig többnyire az egészségügyi ellátásokkor, addig a Házi Manó egész nap velük van, kíséri őket. Olyan a Házi Manó, mint egy pótszülő a szülők „terhe” nélkül. Nem kell nekik megoldani a gyerkőcök problémáit, de ha le tud ülni és meg tudja hallgatni őket, az már nagy segítség számukra. Én mindig fotós Menő Manó voltam, és ilyenként ráláthattam arra, hogy milyen mély tud lenni ez a kapcsolat, ha például hiányoznak a táborlakónak a szülei, és a Házi Manó megvigasztalja.

Fotós Menő Manóként milyen feladataid és élményeid voltak?

Feladataim között szerepelt, hogy dokumentáljam a tábort annak egész ideje alatt. Mivel ez egy elektronikai eszközöktől mentes tábor, vagyis csak az orvosoknál és a táborvezetőknél van mobiltelefon, és elektronikai eszközöket az inzulinpumpán kívül nem szabad használni, semmilyen ketyerét, mi fotósok kivételezett helyzetben voltunk. Eléggé hálás szerep ez, mert amolyan paparazzóként betekintést nyerhetek mindenbe. Nagy élmény például megörökíteni a változásokat: ha első nap a mászófalnál egy gyerek megtorpan, nem mer felmenni, utolsó előtti nap pedig ugyancsak ő már megmássza azt a hét métert, megvan a sikerélménye és mindenki ujjong körülötte. Különleges élmény látni azt, ahogy a betegsége miatt zárkózott, félénk gyermek lassan, de megnyílik.

A másik dolog, ami fotós Menő Manóként a feladatom, hogy tevékenységeket vezetek, ahol a többi fotóssal röpke betekintést engedünk a gyerekeknek a fotózás világába, illetve segítünk a táborozóknak például abban, hogy tudatosítsanak dolgokat: hogy néz ki a tábor, kik vannak benne, ki vagyok én a táborban, és ki vagyok én a táboron kívül. Minden táborban más-más tematikája van a fotós foglalkozásnak, attól függően is, hogy kamaszokról vagy gyerekekről beszélünk.

Volt olyan helyzet, amitől féltél?

Persze, folyton. Ez benne van az önkéntességben, a kilépés a kényelmi zónánkból. Én úgy vagyok ezzel, hogy ha igazán tükröt szeretnék tartani magam elé, akkor gyerekekkel foglalkozom, mert ők – ha akarom, ha nem – megmondják a tutit. Őket nem érdekli, hogy milyen mellékzöngéje lesz benned egy-egy mondatuknak, ők őszinték. Előfordul, hogy élcelődő megjegyzéseket tesznek főleg a tábor elején, amikor mondjuk egy nyelvbotlás mentén karikírozzák az embert. De ez nem nyomja rá a bélyegét a táborra, elég hamar felfogják, hogy mi is zajlik ott, hogy értük vagyunk jelen, és akkor már nem a hibákra, elszólásokra éleződik ki a figyelmük, hanem arra, ami tulajdonképpen történik, és szívesen együttműködnek, akár olyasmiben is segítenek, ami nem az ő feladatuk, hanem az önkéntesé, de a hatékonyság kedvéért odajönnek. Érzik, hogy mennyi mindent kapnak, és szeretnének ők is adni: szeretettel, figyelemmel, segítőkészséggel.

Az a néha szúró őszinteség, amit fentebb kiemeltél, minden gyerekre jellemző. A speciális igényeik miatti felelősségedtől nem féltél?

Nekem nem szabad úgy viszonyulnom hozzájuk, hogy ők speciális igényűek. A Yuppi Tábor a természetességről szól. Ha neki naponta négyszer be kell lőni az inzulint, akkor az természetes. Nem téma. Persze számolok azzal, hogy vannak dolgok, amikre fokozottabban kell figyelni, például a diabéteszes táborozóknak folyton hidratálniuk kell magukat, és ezt nagyon ki kell emelni, nem lehetnek sokáig a napon anélkül, hogy ne legyen náluk kalap vagy napolaj. De ezek nem központi témák, ha mindenki végzi a dolgát, a tábori élet zökkenőmentes. Nem éreztem egyszer sem azt, hogy olyan helyzetben lennék, amikor teher nehezedik az önkéntesi vállamra, mert aggódom, hogy mi történhet a gyerekekkel. Én nem szeretek ebbe belegondolni, nem érdemes folyton azzal lefoglalnom saját magamat, az önkéntes energiáimat, hogy jaj, mi történhet. Azt tudom, hogy mit kell tenni, ha történik ez vagy az, és innentől fogva nem foglalkozom vele, és ők sem. Ha ott van ez a feszültség az önkéntesben, akkor ezt megérzik a gyerekek, kamaszok, ha nem is tudatosítják, és annak mentén reagálnak, viszonyulnak.

Felkészítő hétvégét is szervez a Yuppi, ahol a betegségekről és annak kezeléséről is szó esik.

Van mindig egy felvezető és egy lezáró rész is. A felvezető találkozást Vígendnek hívjuk, már megvan az időpontja (május 6–8.). Itt a manók összmanóságilag, manó kategóriánként és a saját turnusukra leosztva is teret kapnak arra, hogy felkészüljenek a tábor alatti teendőkre. Vannak általános információk a táborról, itt ismertetik a betegségek mibenlétét is, turnusokra lebontva. A lezáró találkozás ősszel szokott lenni, az minden volt manónak szól, összegyűlhetnek és megoszthatják egymással a tábori élményeiket.

Mit javasolnál, min töprengjen el, mit gondoljon végig, aki jelentkezni szeretne?

Nekem az segített, hogy belegondoltam abba, milyen nagyon szeretek kapni, és ha úgy érzem, hogy megtehetem, szeretek adni is. Nagyon sok energia szabadult fel bennem a Yuppi Táborban, és ez azoknak az embereknek köszönhető, akik ezt létrehozták, és akik ebben részt vettek. Úgy érzem, hogy tudok adni a Yuppinak és sokat is kapok a tábortól, számomra ez egy win-win helyzet. Mindenkinek azt javasolnám, hogy – ha nem is föltétlenül a Yuppinál, de – önkénteskedjen. Mindenki nézze meg a Yuppi honlapját, a véleményeket, a blogot, a tábor Facebook oldalát – milyen benyomást tesz rá, amit ott lát? Ha valaki indíttatást érez, hogy jelentkezzen, akkor tegye meg, a többi alakul magától. Ahol ennyi jó ember összegyűl, aki jót szeretne tenni, ott csak jó dolgok történhetnek.