A legtöbb erre irányuló kutatás szerint a hosszú távú párkapcsolatban élők általánosan kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbek és egészségesebbek, mint az egyedülállók, ugyanakkor a 18 és 30 év közöttiek esetében a párkapcsolatban élőknél boldogabbak és kevésbé szorongók az egyedül élő egyedülálló személyek – derült ki sok egyéb mellett a Húszplusz Közösség szervezte Páratlan sorozat harmadik előadásán, amelyet Antal Imola kolozsvári pszichológus és egyetemi docens tartott a Koffer könyves kávézóban kedden.

A társadalmi elvárások és a stigmatizáló kifejezések határozottan megnehezíthetik az egyedülállók életét, de ami igazán probléma: ha ők maguk is elhiszik, hogy a társtalanság abnormális állapot. Egyre inkább peremre szoruló vénleány és vénlegény szavaink magukban hordozzák azt az előítéletet, hogy aki nem kötött házasságot, az még nem nőtt fel, eltelhettek fölötte az évek, de gyermek maradt – miközben a mentális érettség teljesen független a házasságra lépéstől.

Egyesek szinonimaként is ódzkodva, mások nyíltan ítélkezve használják a szingli megnevezést, amihez hozzákapcsolják a feminista, karrierista, egoista jelzőket is. Pedig nagyon kevesen vannak, akik szándékosan, életformaként választják az egyedüllétet, akik mégis, azok többnyire azért teszik, mert – nagyon fiatalon, vagy akár idősebben egy kapcsolat lezáródása után – keresik önmagukat, az életüknek értelmet adó újat – mondta a meghívott terapeuta, hozzátéve: nagyon kevés az olyan nő, aki a párkapcsolat és a család elé helyezné a karrierjét, önmagát.

Ez elmondható a férfiakról is, akikről márpedig általánosságban úgy gondoljuk (így szocializálódtunk?), hogy ha egyedül maradnak, akkor az az ő választásuk, nekik jobb így, élvezik, a nőkről ellenben hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy csakis kényszerűségből, jobb híján élnek társ nélkül, és rettentően szenvednek. Ilyen különbség nem létezik. Sőt: a magányos férfi még magányosabb, mint a magányos nő – állítja a pszichológus, – a nőknek ugyanis sokkal erősebb a szociális védőhálójuk.

Aki jelen volt a sorozatkezdő előadáson, hallhatta Veres Valér szociológustól: a nők egyedül maradásának egyik szociológiai oka, hogy több közöttük a felsőfokú tanulmányokat végző, mint a férfiak között. Ezzel szemben Antal Imola pszichológus szerint kutatások igazolják, hogy a felsőfokú végzettség biztonságosabbá teszi a kapcsolatot. Ennek magyarázata – hogy minden eddigi előadót idézzünk ebben a bekezdésben – Kádár Annamária mesepszichológus két héttel ezelőtti előadásának abban a kijelentésében rejtőzhet, miszerint párkapcsolatban is fontos tudni néha egyedül lenni, élvezni a magunk társaságát, saját életét.

Magabiztosságtól pánikrohamokon át a felszabadulásig

„A huszonéves egyedülálló és egyedül élő fiatalok önértékelése magasabb, mint a párkapcsolatban élőké, és kevesebb kapcsolati szorongást élnek meg” – jelentette ki Antal Imola. A huszonéveseket tehát még nem zavarja annyira, hogy nincs társuk, a problematikus korszak 30 és 40 év közé tehető, amikor fenyegetőbben merül fel a tartós egyedül maradás lehetősége. Ebben a periódusban már tisztában vannak a férfiak és nők is az egyedülállóság előnyeivel, tapasztalják és élvezik is azokat, viszont sokkal erőteljesebben élik meg a hiányérzetet is.

A meghívott pszichológus két életciklusmodellt ismertetett, amelyet egyedülállók számára dolgoztak ki (Schwarzberg és Lewis). Mindkettő felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a felnőtt kor elején barátságokat kötni, baráti társaságokhoz kapcsolódni, ápolni a kapcsolatokat, hiszen az egyedülállók számára sokszor a barátok jelentik a családot, ők tudnak igazi támasz lenni, és rajtuk keresztül tapasztalhatók meg az olyan alapvető emberi szükségletek, mint az ölelés, az intimitás. Mellettük teljesebben élhetjük meg felnőtt mivoltunkat – amit a családunk talán kétségbe von, ha nem élünk komoly párkapcsolatban.

Lewis életciklusmodellje inkább fejlődési feladatokat fogalmaz meg. Ezek közt szerepel a szülőkkel való békekötés, ami egyik oldalról az egészséges leválást jelenti, másik oldalról őszinte, tisztázó beszélgetéseket feltételez. Nem szabad megtagadni tőlük sem, hogy elgyászolják a saját elképzeléseiket gyermekük életével kapcsolatban, mint ahogy 40–50 évesen (egyesek hamarabb) az egyedülállók is el kell gyászolniuk mindazt, amiről le kell mondaniuk (nem a párkapcsolat lehetőségéről, hanem például a gyermekvállalásról). Schwarzberg szerint azok, akik túljutnak a gyászon és elfogadják állapotukat, az ötvenes éveiket felszabadult, minőségi életet élve töltik, és nem félnek az idős kortól sem, önbizalmuk megerősödik. Kérdés persze, hogy miért lenne mindenki számára az az ideális, ha elfogadná az egyedüllétet életformaként – idézi az egyik szakmai kritikát az előadó. A harmincadik életévtől kezdődő „pánikrohamok” sokakat arra sarkallnak, hogy még nagyobb erőbedobással keressenek maguknak partnert, és ennek előbb-utóbb eredménye is lehet.

A párkapcsolatokat meghiúsító pszichodinamikai akadályok

Antal Imola nem kerülte meg a szervezők plakáton is feltüntetett központi kérdését: Miért vagyok egyedül? A pszichodinamikai válaszok több irányba mutatnak. A gyerekkori közelségtapasztalat igen meghatározó: ha a kisgyermeket bántották a szülei vagy más, hozzá közel álló, általa szeretett személyek, akkor védekezési mechanizmusként épül belé, hogy távolságtartó marad, nehogy bántsa az, akit ő megszeret.

A szeparációs krízis, vagyis a szülőktől való leválás problematikus lefolyása is gondot okozhat. A súlyos veszteségek, szeretett személyek, közeli családtagok elvesztése is akadályozó tényező: elhitethetik, hogy a szoros szeretetkapcsolatok veszélyesek, mert a szeretett fél elvesztésével járhatnak. Egy vagy több rossz párkapcsolat még inkább ráerősíthet a félelemre – a félelemre attól, amire tulajdonképpen mélyen vágynak.

A szülőkkel megélt kapcsolatból fakad a kötődési stílusunk: ha meleg szeretettel voltak mellettünk, számíthattunk rájuk, akkor biztonságosan tudunk kötődni másokhoz is, társunkhoz is. A bizonytalan kötődésnek két típusa létezik: a szorongó és az elkerülő kötődés. Az előbbi esetén az illető nem hiszi el magáról, hogy szerethető (a párja akárhogy bizonygatná is, folyton kételkedne benne), és állandóan maga mellett akarja tudni, kontrollálni akarja a partnerét, mert retteg attól, hogy el fogják hagyni – ezt sokszor ki is provokálja, be is vonzza. Az elkerülő kötődésű emberek félnek a közelségtől és óvják a függetlenségüket – a legtöbb egyedülálló ebbe a csoportba tartozik. Aki képes biztonságosan kötődni, az nem feltételezi a párjáról, hogy be akarná csapni, nem gyanakvó természetű, hiszen a világot biztonságos helynek éli meg, önmagát pedig szerethetőnek.

Ha valaki már harmadszor mond le egy randit, az minden bizonnyal elkerülő kötődésű. Aki pedig az első randi után két nappal már az ötvenedik sms-t fogalmazza, az szorongó kötődésű – igazít el a szakember. A meghívott azzal biztatta a hallgatóságot, hogy ugyan az embereknek csak 50 százaléka biztonságosan kötődő, ez változtatható, ha felismerjük saját típusunkat, és tudatosan igyekszünk korrigálni, valamint próbálunk biztonságosan kötődő partnerre találni.

(Címoldalas illusztrációnk forrása: theporchdallas.com)