Néhány éven belül akár száz lakója is lehet a Böjte atya alapítványa által működtetett székelyhídi Gyermek Jézus Otthonnak. A valamivel több mint két éve működő létesítményben jelenleg 25 különböző korú gyerek él, három hónapostól 17 évesig. Nem árvák, hanem szegénysorú szülőktől származnak, vagy tönkrement családok gyermekei.

A Gyermek Jézus Otthonban lakó gyerekeknek megdöbbentő élettörténeteik vannak. Többüket a mélyszegénységből menekítettek ide, másokat pedig a széthullott családok romjai közül emeltek ki.

Andrea, 10 éves

Tizenegyen vagyunk testvérek, nagyon szegény család voltunk. Amikor idejöttem, nem tudtam mi az a reggeli, ebéd, vacsora. Azt sem, hogy mi a meleg szoba, a meleg víz vagy ágy. Otthon földön aludtam, nyolc és fél éves koromig meg sem fürödtem. Csak egy kis szobánk volt – egyetlen egy.

Az első lakhelyünkről a polgármester bácsi elköltöztetett, mert apu mindig törte be az ablakot – kővel törte be, többször is. A szüleimmel ritkán találkozom, mert nem akarnak látogatni. Anyukám két éve láttam utoljára. Amúgy az igazi apukámat nem is ismerem. Itt jól érzem magam. Megkapjuk a reggelit, ebédet és vacsorát. Mindent megkapunk, amit kérünk. Anyukám hiányzik egy kicsit, két testvérem is – a többi rám sem akar nézni. Igazából csak a családom hiányzik.  

Denisza – 5 éves

Nagyváradról hoztak ide ... A szüleim nem tudom, hol vannak, anyukám és apukám koldusok, kéregetnek. Csak kétszer voltak itt. Anyukámat úgy hívják hogy … ja tudom: Diána. Az apum nevét már nem is tudom. 

Dávid, 13 éves

Apu elment, mert anyu összekerült egy másik férfival. De vele is mindig veszekedtek. Mostohaapám ivott, minket is azért hoztak ide, mert már az utcán voltunk. Sokszor apu kellett pénzt küldjön, mert mostohaapám nem dolgozott. Küldte és abból éltünk. Aztán amikor nem tudott küldeni, én elmentem dolgozni. Nyolc éves voltam, kertben segítettem, mentem tengerit rakni meg búzát – mikor hova hívtak.

Apum minden hétvégen kivisz magához. Már vett egy kis házat, most is oda voltunk egy hétig. Még nem tud magához venni, mert sok a munka, nyáron nem is lesz itthon – külföldre megy dolgozni. Anyu ritkán jön. Azt ígérte, húsvétkor itt lesz, de nem jött. Hónapokon át nem látogat meg.

Krisztina, 17 éves

Négyen voltunk testvérek. Anyukánk alkoholista. Apunk kiskorunkban elhagyott minket.  Nagymamámmal, nagybátyámmal és anyuval éltünk. Nagybátyám ütötte anyut … és minket is. 14 évesen elmentem a polgármesteri hivatalba, hogy vigyenek el minket hazulról – ők segítettek ide jönni.

Anyu egész nap nem volt otthon, este jött haza részegen. Aztán hallgattunk az ő csúnya száját – mert nagyon csúnyán beszélt, amikor ivott. Mindenki azt kérte tőle, hogy ne igyon, de neki ez nem számított. Volt olyan hónap is, hogy egyáltalán nem ivott, de újra és újra nekifogott. Igazából őt is megértem. Egyedül volt, négy gyerekkel, a beteg nagymamával,  az agresszív nagybátyánkkal … és neki is nagyon nehéz gyerekkora volt.

Most már két éve itt vagyunk, s nem bánom, hogy eljöttünk hazulról. Húsvétra hazalátogattunk…, meglepődtem, azt hittem, hogy részeg lesz, mert ünnep van. De most jól viselkedett és nem ivott – ahhoz képest, hogy mire számítottunk, teljesen jól volt.

Itt hatkor kelek, elkészülök az iskolába. Miután hazajövök, tanulok, majd a kisebbekkel is foglalkozom – jó nagy családom lett velük. El szeretném végezni a tizenkét osztályt, majd leérettségizek és óvónőképzőbe szeretnék menni.

Ez csak néhány gyerek története az otthon lakói közül. A gyermekotthon többi lakója is hasonló körülmények közül került be a gondozást biztosító otthonba. Kovács Ágnes, az otthon vezetője megdöbbentő történeteket mesél róluk.

„A semmiből nem lehet gyermeket nevelni”

Négy éves fiúcska közeledik hozzánk mosolyogva. Mondogat vidáman, de alig néhány szót értünk belőle. „Ő Imrus, két éves koráig pálinkába áztatott kenyérrel etették, hogy csendben üljön – mondja a gyermekek által csak Ági néninek szólított otthonvezető –, ez sajnos meg is látszik rajta, nehezen növi ki”.  

Itt van Lali is, aki négy éves. Napköziotthonban volt, de a munkanélküli anyuka nem tudott gondoskodni róla. „A semmiből nem lehet öltöztetni, taníttatni. Az anyuka most is munkanélküli, hébe-hóba meglátogatja őt” – magyarázza két ölelgetés között a középkorú hölgy. Hozzáteszi: van olyan lakójuk, aki csont és bőr volt, amikor elhozták: gereblyét nyomtak a kezébe, és egyszerűen eldőlt vele.

„Van olyan édesapa, akinek négy gyereke van itt … egy apa hogy tudna felnevelni négy gyereket? Taníttatni, öltöztetni, mosni, főzni és vasalni kell. A háziasszony munkát egy apának – ha munkába is kell járnia – nagyon nehéz megcsinálni. Bekopogott, és segítséget kért: amíg annyi pénzt gyűjt össze, hogy vegyen magénak egy kis kuckót, legyünk szívesek segíteni kicsit. Így jöttek hozzánk ezek a gyerekek is” – magyarázza az otthon vezetője.

A Böjte Csaba ferences szerzetes vezette Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett gyerekotthonnak helyet adó kastélyt 50 évre vette bérbe az alapítvány a székelyhídi önkormányzattól. Az egykor a Stubenberg grófi család birtokában levő ingatlanból a II. világháború végén menekült el tulajdonosa, birtokait államosították. A kastélyban ezután állami iskola működött. Az intézmény 2008-ban költözött el, miután a város egy vadonatúj épületet húzott fel az iskolának. Az egykori pompás kastélyt a Szent Ferenc Alapítvány vette át a városházától azzal a kikötéssel, hogy az erősen leromlott állagú épületet felújítják.
Az épület új tetőszerkezetet kapott, az egyik szárnyát már feljavították. A másik szárnyában is folynak a munkálatok, az alagsorban a felszedett padló helyén kígyóznak a fűtésrendszer csövei, itt már készen állnak a fürdőszobák is. Mivel a kastélyhoz tartozó magtár igen szép épületét az önkormányzat 2003-ban eladta, azt az alapítvány nem tudta átvenni – a már fedetlen magtár műemléképületének állaga pedig egyre jobban romlik. 

Ottjártunkkor minden gyerek az udvaron és a kastélyt körülvelő parkban tevékenykedett. Senki sem szól rájuk, hogy mit kell csinálni: a lányok maguktól állnak be a rózsatövek között gyomláló nevelők közé és tépik a gazt, a fiúk pedig a füvet nyírják, gereblyélnek és nevetgélve az udvart takarítják.

A 13 éves Dávid az épület előtti sáncot nyírja egy válra vehető fűnyíróval. A gyerekek vidámak, láthatóan jól érzik magukat az otthonban. Gyakran bújnak oda a mindig rájuk mosolygó Ági nénijükhez, de megölelik az új vendégeket is, arra biztatva, hogy "ma este még ne menjen el, ráér holnap".

Itt minden gyermek egy keresztet cipel

Kovács Ágnes az ide kerülő gyerekek otthoni körülményeiről csak annyit mond, hogy amikor eljön a vakáció, senki nem akar hazasietni a családjához. „Sokat szó szerint analfabétán hoztunk ide. Öt-hatodikosok, de a saját nevüket nem tudják leírni. Az újrakezdés pedig nehéz, de ha szép szóval fordulsz hozzá, megdicséred, két év alatt behozzák a lemaradást: megtanulják az ábécét és nekifognak írni, olvasni” – részletezi. Szerinte az óvodai éveket is beleszámolva néha 8-9 évi lemaradást kell bepótolniuk a gyerekeknek az otthonban. "De meg lehet csinálni: idén már semmiből nem buktak meg, azt nézve, hogy honnan indultak, ez többet ér, mint bármilyen oklevél” – teszi hozzá az otthon vezetője.

Legtöbb esetben a bajba került szülők kopognak be a Gyermek Jézus Otthonba, segítséget kérve, ha már a gyerekeket nem tudják nevelni. Munkanélküli családokból származó, elvált szülők gyerekei kerülnek ide. „Olyankor jönnek, amikor valami komoly baj történt, amikor érzik, hogy ezt a keresztet már nem tudják cipelni. Mi ezen tudunk könnyíteni. De ugyanolyan teher van az ide kerülők vállán is: itt minden gyermek egy keresztet cipel" – mondja az otthon vezetője. 

Tőszomszédságban a Jóistennel

A székelyhídi otthon adományokból tartja fenn magát. Ha nagyobb mennyiségű támogatás érkezik, azt elosztják a többi otthonnal szerte Erdélyben. A pénzadományok mellett kaptak már több száz kiló szilvát egyik támogatójuktól, abból befőttként továbbküldték a többi otthonnak is. Volt aki nagy mennyiségű frissen préselt meggylevet küldött – most is van belőle. Néha kifogytak ebből-abból. „Ilyenkor kimegyek az udvarra, s mivel a Jóisten ép a tőszomszédságomban lakik – mondja Kovács Ágnes a mellettük álló templomra mutatva – el tudok vele beszélni. S mivel Ő nem azért küldte ide a gyermekeket, hogy éhezzünk, mindig kisegít minket. Csak beszélni kell hozzá és mindig küld, amikor szükséges. Én ebben hiszek” – állítja határozottan.

Kovács Ágnes hangsúlyozza: az iskolai oktatás, vallásos nevelés és gondviselés mellett a cél nem az, hogy kiszakítsák a csemetéket a családból: a szülőknek minden évben meg kell hosszabbítaniuk a jóváhagyásuk, hogy a gyerekük ott élhet a központban, így mindig fennáll a lehetőség, hogy az visszakerüljön a családjához. Ha valamelyik szülő jelzi, hogy hazavinné a gyereket, az otthon munkatársai felmérik, hogy a család valóban el tudja-e tartani őt és amennyiben rendeződtek az otthoni körülmények, lakójuk visszamehet szüleihez. Éppen emiatt nem is javasolt „anyának” szólítani sem az otthon vezetőjét, sem pedig a nevelőket – habár sokszor van rá példa, hogy a családtól elszakadt gyermek azzal a megszólítással fordul hozzájuk, hogy „anya”.