Itt vannak a karácsonyi ünnepek, és örök dilemma nem csak a szülők számára, hogy mikor közöljük a gyermekekkel, nem a varázsvilág angyalkája teszi a fa alá az ajándékokat. Román Mónika gyermekpszcihológust faggattuk arról, mikor érdemes elmondani, hogy mit is fed a valóságban az angyaljárás. 

Mikor érdemes beavatni a gyermekeket?

A legjobb követni a gyermek ritmusát, temperamentumát ebben a kérdésben, mert a gyermekek nagyon különböző módon közelítik meg a világot. Azok a gyermekek, akik nagyon racionálisan közelednek a világ fele, hamar elkezdik összerakni a puzzlet: hogy is van az, hogy ennyi sok gyereknek kihordja a Mikulás, az angyal az ajándékot, és hogyan tudja ezt egyelten éjszaka alatt megoldani, hogy tud mindenki rérésére odafigyelni. Viszont van olyan gyerek, aki később érik, és még negyedikes, ötödikes korában is örömmel adja át magánt annak a hitnek, hogy létezik egy csodavilág, és őrá abban nagyon figyelnek.

A két gyereknek tehát nagyon különböző módon kell/lehet tálalni ezt a témát úgy, hogy ne bántsuk, vagy ne romboljunk.

A gyermekek közösségbe, iskolába járnak, és ott nagyon is elképzelhető, hogy nagyobbak elmondják, anyuka, apuka csempészi a fa alá az ajándékot. Érheti ez felkészületlenül a gyereket?

Nincs azzal semmi gond, ha az iskolában ilyeneket hall, ugyanis a gyermek csak olyan információt fogad be, olyannak hitelt ad, amelyre készen áll. Nyilván, lehet nagyon drasztikusan is közölni, hogy márpedig angyal nem létezik, és akkor belerondítunk a világába, lerombolunk egy álomképet, egy mesevilágot, viszont ha csak hall róla az osztálytársaktól, nem biztos, hogy hitelt ad neki. Sőt valószínű, ha nincs rá készülve, hogy találkozzon a realitással, akkor meg sem hallja, nem dolgozza fel az információt, amit kap. Ez ugyanúgy működik, mint a szexuális nevelés: a gyerek olyan információt tud feldolgozni, amelyre készen áll, amelyre nyitott.

Sok szülő mondja azt a gyermekének, hogy létezik a jó gyermekek listája, és ha egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy elvárják, nem kerül fel erre, így ajándékot sem hoz neki az angyal. Ez egy jó módszer?

Sok szülő kihasználja a Mikulást meg az Angyalt, hogy vele egy bizonyos értékrendet és elvárást közvetítsen a gyerek fele. Ezzel nincs semmi baj, hiszen az angyal és a Mikulás mi vagyunk, és ezek az elvárások a mi elvárásaink a gyerekkel szemben. Probléma csak azzal lehet, ha ezt vesszőként használjuk, és nem csak szóbeli rávezetésként. Tehát ha csúnyán megzsaroljuk őket ezzel, vagy ha olyan elvárásokat állítunk eléjük, amelyre még nincsenek készen, még nem tudják megoldani. Vagy ha csak egyszerűen elvárunk valamit, de segítség nincs a részünkről. Példával: ha elvárjuk, hogy ne verekedjen, ne csúfolódjon az iskolában, mert különben az Angyal nem hoz semmit, de közben nem nyújtunk neki segítséget ahhoz, hogy ne verekedjen, sőt esetleg otthon még látja is ezt a példát, ez kemény erőszak, amelynek nyilván nem tud megfelelni.

Van, aki úgy véli, a karácsonyi ajándék ne legyen jutalom, hiszen a karácsonyi ajándék mindenkit önmagában megillet, főleg a gyermekeket.

Önmagában a szeretet van, a születés csodája, az együttlét öröme, és ez alanyi jogon jár mindenkinek. Az ajándék, amely a fa alatt van, az már anyagi dolog, és én nem érzem úgy, hogy mindenkinek jár. Nyilván, mindenki megkapja, és hatalmas büntetés, ha nem lenne a fa alatt, amikor máskor ott volt. De emlékezzünk csak, volt olyan időszak, kor is, amikor nem kaptak ajándékot a gyermekek karácsonykor, és nem traumatizálódtak.

Miután közöltük a gyermekünkkel, hogy mégsem létezik az a varázsvilág, amelyben ő olyan jól érezte magát, hogyan tudjuk pótolni ennek hiányát?

Ritka szerintem az, amikor a szülő egyszerűen csak közli, hogy angyal márpedig nincs. Általában a gyermek hall innen-onnan ezt azt, és amikor már készen áll rá, hogy megváljon a csodavilágtól, tehát amikor a prepubertásba lépett - általában ez az a kor, amikor már simán el tudják fogadni, hogy nincs varázsvilág, 10-12 éves kor körül -, nem jelent számukra gondot. Már amúgy is annyira kételkedtek benne, hogy szinte már megkönnyebbülésként élik meg.

Van gyerek, aki viszont nagyon konkrétan felteszi a kérdést, aki követeli, hogy márpedig neki mondják meg, hogy létezik-e az angyal, vagy a szülők hozzák az ajándékot. Az én válaszom általában ilyenkor az, hogy aki hisz, annak van.

Az ünnep szépségéből nem vesz el semmit, ha kiderül, mégsem úgy létezik az angyal. Ha a gyerekkel nem drasztikusan közölték, az öröm már abban van, hogy ő is ajándékozhat, hogy együtt vagyunk, és mindenki igyekszik boldog lenni. Ugyanakkor a meglepetés is megmaradhat: hogy valami olyasmi van a fa alatt, amire én vágytam, vagyis hogy a szüleim figyeltek rám. És hogy én is tudok figyelni rájuk, és a fa alá meglepetést tehetek, tehát eljátszhatom az angyalt, beléphetek a mesefigura szerepébe, én tehetek csodát.

A gyerekek sokkal inkább szeretik eljátszani az angyalt, mint az egyszerű gyermeket, aki ajándékot vár. Tizenkét éve, amióta gyermekdrámával foglalkozom, ilyenkor decemberben szinte minden csoportban előfordul egy-egy játék, ahol a gyerek szeretne belebújni a Mikulás vagy az angyal szerepébe. Szeretnék megélni a csodát, újra és újra átélni, mert sokkal nagyobb motiváció a gyerek számára Mikulásnak vagy angyalnak lenni, mint megajándékozottnak. Hatalom, amikor a másiknak örömet tudok szerezni, hiszen ő lesz hálás nekem, ő csodál engem. Ezt várja el minden gyermek: hogy elismerjék, hogy nagyszerűnek tartsák.

Ön a gyermekeivel például hogyan közölte?

Meg kellene kérdeznem előbb őket, hogy ezt elmondhatom-e. A három gyermekemmel háromféleképpen éltem ezt meg. Volt, aki követelőzött, volt, aki simán átlépett rajta. Nyilván a legkisebb az, akinek a legnehezebb átlépni ezt a határt, és szembesülni a valósággal. Mindig a legkisebbek akarnak megmaradni a legtovább gyermeknek, így számukra a határétépés ideje kitolódik.

Aki tíz, legkésőbb tizenegy éves koráig nem vette még tudomásul, hogy nem létezik a varázsvilág angyala, valószínűleg regresszív állapotban van, tehát megrekedt egy korábbi fejlődési fázisban, vagy legalábbis ebben a témában szeretne egy korábbi életszakaszban megmaradni. Ilyenkor a szülőknek el kell gondolkodniuk azon, hogy itt nemcsak a Mikulás vagy az angyal realitásba való bevonása a cél, hanem az is, hogy vajon mi miatt vágyik még erre a gyermek. A legkisebb gyermek esetében mindig természetes az, hogy tíz, tizenegy éves koráig még szeretne ebben megmaradni, de ha az első gyermek viselkedik így, akkor ez a szülőben komoly kérdéseket kell felvetnie.