Nem, nem csak annyit, hogy a nők szépek, anyák és nagymamák, akiket virággal illik felköszönteni. Ennél sokkal többször szól a március nyolcadika: története egészen 1857-re nyúlik vissza, amikor egy textilgyárban elegünk lett a nőknek a napi 12 órás munkaidőből, és a férfiakéhoz képest alacsonyabb bérekből. Feminista felvonuláshoz csatlakoztunk nőnap alkalmából Kolozsváron.

A felvonulást szerdán este nyolc órára hirdették meg, a gyülekezés helyszíne a Széchenyi tér. Mire megérkezünk a térre, körülbelül százan vannak, nők és férfiak egyaránt. Lassan előkerülnek a bannerek, a zászlók, és beizzítják azt a hatalmas hangszórót, amely a felvonulás alatt végig ontja magából a zenét. A zene a szervezők részéről nagyszerű húzás volt: nemcsak a vonulókat szabadította fel, hanem a demonstráció alatt a járókelők, a zsúfolt forgalomban vesztegelő sofőrök arcára is mosolyt csalt. A felvonulás bájához az is hozzájárult, hogy kevés skandálás hallatszott, a demonstrálók inkább szórólapokat osztogattak.

Az alábbi hangfelvételen sikerült elcsípnünk a skandálások egyikét, és kis ízelítőt is adunk abból a zenéből, amire vonultunk.

Az én testem, az én választásom!, Amíg vannak kirekesztettek, addig mindannyian foglyok vagyunk! - olvasható a kibontott bannereken.

Elsőként két férfirésztvevőt szúrunk ki a tömegből, hogy megkérdezzük, feministáknak vallják-e magukat azzal, hogy eljöttek a megmozdulásra:

Én magam, legalábbis ami a nők társadalmi helyzetét, annak problémáját illeti, annak tartom magam. Fontosnak tartom szolidarizálni minden olyan kezdeményezéssel, amely felveti a nők elnyomottságnak kérdését, a társadalom által kitermelt egyenlőtlenségeket férfiak és nők között - legyen itt szó arról, ahogyan gondolkodunk a nemekről, ahogyan gondolkodunk a szexuálitásról, a munkamegosztásról stb.

Igen, feministák lettek most a férfiak. Ez azért is fontos most, mert elég jól érezhetően támadások érik a társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi intézeteket, illetve elég jól láthatóan politikai célzattal megszervezett lejárató kampány zajlik a női emancipációs küzdelmek ellen. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy tudatosítsuk, ez nem csak a nők ügye, ez egy közös ügy.

A vonulók körében az LMBTQ-közösséget szimbolizáló szivárványzászló is feltűnik egy lány vállán:

Ezzel a zászlóval azt szeretném elérni, hogy várjanak láthatóvá az LMBT-közösség és a közösség női tagjai is. Egy ilyen napon, amely egyrészt az esélyegyenlőségről, másrészt a szolidaritásról is szól, fontos, hogy minél többen és minél többféle csoportból, rétegből képviseljék magukat.

Hogy miért is szervezték meg a felvonulást, azt három lány osztotta meg velünk:

Március nyolcadika valójában nem csak azt jelenti, amivé napjainkban változott: hogy a nőt azért ünnepeljük, mert létezik, mert aranyos, szép, ételt főz nekünk. A nőnap előtörténete a munkásmozgalmakhoz kötődik. 1857-ben New York-ban egy textilgyárban elkezdték a nők felemelni hangjukat a munkakörülmények javításáért, a munkaórák csökkentéséért. Képzeljük el, napi 12 órát dolgoztak. Nagy nyomás nehezedett rájuk a többségi társadalom, a rendőrség részéről, de végül csak sikerült utcai tüntetéseket kirobbantaniuk, rengetegen szolidarizáltak velük. Március nyolcadikán munkásnők tízezrei vonultak utcára, hogy jobb munkakörülményeket, szavazati jogot követeljenek. Később március nyolcadikát a nők nemzetközi napjává nyilvánították. (A mozgalomról bővebben a cikk végén olvashat - szerk. megj.) Éppen ma gondoltam arra, hogy picikét furcsának hathat, amikor azt mondjuk március nyolcadikán, éljenek a nők, mert olyan mintha azt mondanánk, élj sokáig, hogy még sokáig küzdhess. Ez akár ironikusnak, eltúlzottnak is hangozhat, de annak fényében, hogy ez a nap a harcé, a felszabadulásé, amikor végre hallható (lenne) a nők hangja, amikor ugyanannyi, ugyanolyan jogot követelnek, mint ami és amennyi a férfiakat megillet, már korántsem tűnik annak. Számomra március nyolcadika a felszabadulásért való közdelemet jelenti, azt, amikor a nők, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rangjuk van, milyen etnikumhoz, valláshoz tartoznak, milyen a szexuális orientációjuk, közösen felemelik a hangjukat.

Azért jöttem, hogy támogassam azokat, akik úgy érzik, fel kell hívni a figyelmet arra: még nagyon távol állunk attól, hogy egy nő ugyanolyan eséllyel induljon bármilyen téren, mint egy férfi. Legyen szó kapcsolatokról, családról, mindennapokról, karrierről. Úgy érzem, elég nehéz levetkőzni azt, amitől bizonyos helyzeteket normálisnak ítélünk, holott előítéleteken alapulnak. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, hogy ki takarít otthon, ki vigyáz a gyerekre, mennyit fizetnek egy bizonyos munkáért egy férfinak, és mennyit egy nőnek. Sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy nem vagyunk egyenlők, ezért fontos az, hogy beszéljünk róla. Mert vannak olyan helyzetek, amikor egyesek teljesen természetesnek vélik, hogy a férjük veri őket. Néhány családban az is természetesnek minősül, hogy bár mind a ketten keresnek, a férfi dönt a fontos ügyekről, holott a család közös ügy, tér.

Március nyolcadika nem csak azt jelenti, hogy virágot adunk a nőknek, és kész, hogy elmondjuk, milyen szépek a nők ma, hanem ez ennél sokkal több. A nők esélyegyenlőségéről szó. Sokan sajnos nem nagyon tudják, valójában mit jelent a feminizmus. Él ugye az a tévképzet, hogy a feministák utálják a férfiakat, holott szó sincs ilyensmiről, hanem éppen arról van szó, hogy a nőket is ugyanolyan jogok és lehetőségek kellene, hogy megillessék, mint a férfiakat.

A beszélgetések, ismerkedések után elindultunk. Végig Kolozsvár belvárosában, pörgős zene mellett, szórólapokat osztogatva. Akadt olyan járókelő, aki a március nyolcadika alkalmából kapott virágcsokorral integetett vissza, sokan a telefonjukkal örökítették meg az élményt. A szórólapokon felhívást intéztek a nőkhöz a szervezők, az A-casă csoport, hogy osszák meg prózában, versben, kollázsban, rajzban, mit jelent ma nőnek lenni. A munkákat a feminism.cluj@gmail.com email címre várják. A csoport további akcióiról itt tájékozódhat.

A felvonulást buli követte az A-casă székhelyén.

Mióta ünnepeljük a nemzetközi nőnapot?

1911 óta ünnepeljük a nemzetközi nőnapot, 1913 óta minden év március 8-án. Az ENSZ 1977-ben tette hivatalossá a nők jogai és a nemzetközi béke napját.

A nőnap előtörténete a munkásmozgalmakhoz kötődik. 1857. március 8-án New York-ban munkásnők tízezrei vonultak utcára a munkakörülmények javítása, a munkaidő csökkentése és a nők politikai jogainak megszerzése érdekében. 1908-ban a századközepi felvonulás emlékére és a követeléseiknek ismét hangot adó New York-i varrónők vonultak fel, 1909. február 28-án pedig – az egy évvel korábbi felvonulásra emlékezve – a szocialista párt szervezte meg az első nőnapot.

Egy évvel később Clara Zetkin német szocialista politikus és nőjogi harcos kezdeményezte, hogy nemzetközivé váljon a dolgozó nők emléknapja, a Koppenhágában ülésező Második Internacionálé-tagok ezt egyhangúlag támogatták. Ekkor dőlt el, hogy 1911-ben a nők választójogáért harcolandó egy napot ennek szentelnek.

Az első, nemzetközi nőnap így aztán 1911-ben, akkor még március 19-én zajlott az USÁ-ban, Németországban, Ausztriában, Dániában és Svájcban. A dátumot 1913-tól változtatták meg, ebben az évben csatlakozott Magyarország is.

Bár az első világháborút követően számos európai országban választójogot kaptak a nők, számos problémáért kellett küzdeni, egyebek mellett a gyerekek, az ifjúság, a család- és munkajogi hátrányokat előmozdítandó.

A nőnap persze gyakran a regnáló hatalom eszköze lett. Szovjet-Oroszországban Sztálin tette hivatalossá a nőnapot, aki 1925-ben azt írta: „a nemzetközi nőnapnak olyan eszközzé kell lennie, amelynek segítségével a munkás- és parasztnőket a munkásosztály tartalékából a proletariátus szabadságmozgalmának harcoló seregévé változtatjuk”. Németországban 1933-ban betiltották a nőnapot, helyette az anyák napját vezették be. A spanyol polgárháború alatt számos európai országban antifasiszta és pacifista tüntetések zajlottak a nőnapon.

A nőnap nemzetközi megszervezéséhez 1913-ban csatlakozó Magyarországon Bédy-Schwimmer Rózsa elítélte a nőnapot, miután úgy látta, hogy a szociáldemokrata pártok sehol nem dolgoztak a nők választójogáért, ezért a magyar nőnap is csak a szocialista párt eszköze lesz. Elítélte ugyanakkor, hogy a liberális feminista mozgalomtól eltiltották a pártban dolgozó nőket. Az elsőt világháborút követően a konzervatív kormányzat a német nemzetszocialistákhoz hasonlóan a népesség „újratermelését” hangsúlyozta a nők „természetes hivatásaként”, így 1928-ban már a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét tartották. A második világháború után, 1948-tól a Rákosi-korszakban kötelezővé tették a nőnap megünneplését, ez enyhült a Kádár-korszakban, és bár a megjelenés kötelező volt, a munkásnők vélhetően inkább a szórakozási lehetőséget látták benne.

Romániában 1946-ban még aktív nőmozgalmak működtek, az 1946-os választások során arra buzdították a nőket, éljenek megkapott szavazati jogukkal, és adják le voksukat a Román Kommunista Pártra. Idővel olyan állásokat tölthettek be, amelyek korábban csak a férfiak számára voltak nyitottak, megerősödött a „békeharcos nő” szimbóluma, a hivatalos ideológia a nők társadalmi és anyai szerepét igyekezett egyeztetni. Az ötvenes évektől a munkaerő-szükséglet miatt az élmunkás dolgozó nő szimbóluma erősödött meg, a nőnapi felhívásokban már nem az anyai szerepet hangsúlyozták. „Ki a mezőre, asszonyok!” – hangzott a buzdítás az akkor már dolgozó nők napján. A Ceauşescu-korszakon belül több időszakot lehet elválasztani: 1966–1973 az anyai szerep, 1974–1983 között az emancipáció és a női alkotóerő sokoldalúsága emelkedett ki, 1984–1989 újra a családi szerepekre összpontosítottak.