„A halál nem kiküszöbölhető probléma” – interjú Király V. István filozófussal
Hogyan viszonyulunk a halálhoz, miért igyekszünk elodázni, elkerülni, letagadni? Miért tartunk az eutanizáitól, az eszköztől, amellyel saját magunk dönthetünk életünk befejezéséről? Ilyen és hasonló kérdésekkel fordultunk Király V. István filozófushoz, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának korábbi oktatójához.
Halandóan lakozik szabadságában az ember című könyvében azt írja, a halál "megoldhatatlan" probléma marad. Milyen értelemben marad az, hiszen a meghalás maga tudományosan bizonyítottnak tekinthető?
Egy probléma megoldása valójában a problémának mint akadálynak, nehézségnek a kiküszöbölését jelenti. Nos, a halál nem kiküszöbölhető probléma… ellenkezőleg, olyan, amely minden egyes ember megszületésével maga is újraszületik. Akire az élete – bármilyen – végén a saját meghalása vár. Az (emberi) halandóságot pedig nem bizonyítani, hanem megérteni kell… Ez azt is jelenti, hogy nem tanácsos elfordulni tőle, illetve letagadni azt.
Úgy tűnik, a mai nyugati társadalom számos kísérletet tesz arra, hogy letagadja a halált, például az időskor elkendőzésével. Miért van ez így?
Az ember éppen a halál (valamilyen) tudatával vált csak emberré. De egyben úgy is, hogy – a mitológiáival-vallásaival – le is tagadta azt. Ez tehát nem a mai nyugati társadalom sajátossága, hanem eredendő gond, és manapság csak új formákat ölt. (Erről bővebben ebben a kötetben írtam.)
Arra is törekszünk, hogy kiküszöböljük a halált. Amerikai transzhumanisták egyik jelszava, hogy a halál csak egy betegség, így meggyógyítható – és valóban látni jeleit a tudományos kutatásokban annak, hogy megállíthatóvá válhat a természetes halál. Mit gondol ezekről a törekvésekről?
A „transzhumanizmust” mindig is zagyvaságnak tartottam. A betegségekkel kapcsolatosan nem árt tudni, hogy mi emberek – s ki más? – csak azért alakítunk ki olyasmit, mint orvostudomány, biológia stb., mert halandóak vagyunk. Ez áll azonban az összes sajátosan emberi létmódjainkra is. Mindenféle tudomány, a művészetek, a technika s a vallások is olyan emberi létmódok, amelyekkel mi a létünk nehézségeihez viszonyulunk. De csak a halandóan véges létezés tudhatja magát nehéznek… (Részletesebben lásd az innen letölthető kötet.)
„Halhatatlan” az lenne, aminek az élete minden körülménytől és minőségtől független, élő létét, illetve életének a létét nem fenyegetheti semmi. Semmi szüksége-értelme arra-annak, hogy építkezzen, tudományokat, mesterségeket stb. műveljen. Tehát, mondjuk erkölcsöket sem. Teljes képtelenség halhatatlanoktól származtatni az erkölcsöket. Ami engem illet, nem vágyok tehát bárgyú halhatatlannak lenni. Az épületek, a megművelt földek, a temetők stb. már eleve azt bizonyítják, hogy ott halandó létezett-létezik… Meg persze azt is, hogy mennyire veszedelmes a történelmünk számára a halál letagadása…
Hasonló a helyzet a „mindentudással” is. Hiszen mindentudó csak „az” lehet, aki megismerés nélkül tud… A megismerés erőfeszítéseire ugyanis csak az kényszerül, aki nem tud mindent… Csakhogy megismerve a megismerő azt is megtudja, hogy tud, meg azt is, hogy nem-tud… A mindentudó tudhat tehát mindent… kivéve azt… hogy egyáltalán… tud. Mert a tudás tudásához a nem-tudás tudásán (recte: a kérdezésen!) át vezet csak út.. Úgyhogy mindentudónál bárgyúbbat megintcsak nemigen lehet elképzelni. Én tehát szeretnék ugyan tudni mindent, amit nem tudok, de „mindentudóvá” semmiképp nem óhajtok válni …
A halál kérdéséhez különbözőképpen viszonyulunk: egy afrikai terrortámadás vagy a rohingja menekültek helyzete például kevésbé rendít meg, mint akár egy velünk barátságos szomszédé. Mennyiben okozza ezt az, hogy a hozzánk közelebb eső halál inkább juttatja eszünkbe a sajátunk?
Georg Simmeltől is tudhatjuk, hogy a közelség s a távolság jelentős szerepet játszik a társadalmiasulásban. De persze nem pusztán térbeli-földrajzi értelmekről van itt szó. A közelebbi emberek halálát többnyire számunkra való veszteség gyanánt éljük meg… A többihez pedig érzékenység, képzelőerő, információk, meg alaposabb gondolkodás szükséges.
A halál "medikalizációjának" kérdéskörében két álláspontot jelenít meg egy helyen: 1. az emberi életet bármilyen módon meg kell menteni, a halál a betegség elleni küzdelem kudarcát jelenti 2. a halál is lehet egy bölcs választás. Az eutanázia legalizálása mégis komoly vitákat generál. Mit gondol, miért tart ettől a társadalom?
Valójában én egyik kérdéskört sem így jelenítem meg! Az emberi élet „feltétlen” tisztelete, annak a biztosításának, illetve megmentésének a körülményei mindig is történetiek… Így van ez az orvostudomány, az egészségügy stb. mindenkori határaival is. Ami az eutanáziát illeti, én ennek a kérdésnek – is! – az ontológiai relevanciáját vizsgáltam. A jogi, az erkölcsi vonatkozások ehhez mérten csak származékosak… És nem minden „társadalom”, ország tart ettől. Egy belga barátnőm nemrég azt posztolta a Twitteren, hogy büszke arra, hogy olyan ország polgára, ahol törvényesen lehetséges az eutanázia. A holland tapasztalatok elemzése pedig azt is bizonyítja, hogy az eutanázia ottani legalizálása és gyakorlata során nem emelkedett különösebben az igénylők száma. Akárcsak a halál, az eutanázia körül is sok a tudatlanság, az értetlenség meg a félrevezetés… Meg persze az álszenteskedés is! (Lásd még az innen letölthető kutatást.)
Címlapi illusztrációnk szerzője: Csomor Cecília
- 34226 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34228 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34228 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34230 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34231 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34231 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni