A Norvég Alapból támogatott PataCluj projekt keretében idén 36 családnak sikerült elköltöznie a Kolozsvár mellett lévő Patarétről. Az egyik szerencsés Fechete Petru Alexandru, aki feleségével és kisfiával Bácsban kapott lakást. Vele beszélgettünk arról, hogyan változott meg az élete.

Hogyan kerültél Patarétre?

Hét évig laktam Pataréten, most már öt hónapja Bácsnak élek, és ezzel új fejezet nyílt az életemben. Húsz évig éltem különböző roma közösségekben 13 éves korom óta. 13 éves koromig a Monostoron laktam nagymamámmal egy kis garzonban. Nagymamám kezességet vállalt valakiért egy banki hitelhez, aki nem fizette a részleteket, így nem tudtuk fenntartani a kis lakást és kilakoltattak bennünket. Így kerültem a Mărăști negyedi Coastei utcába, ahol akkor 30-40 roma család élt, köztük édesanyám.

Mindaddig igazából nem kerültem kapcsolatba roma közösségekkel. Tudtam, hogy roma vagyok, tudtam, hogy vannak a Monostoron is romák, akik barátaim voltak, de fogalmam sem volt, milyen az élet egy roma közösségben.

2010-ben a polgármesteri hivatal megállapította, hogy túl sok család él a Coastei utcában, pontosabban túl sokan laknak ott törvénytelenül. A közösségnek több mint fele improvizált házakban élt, a másik fele viszont bérleti szerződésben állt a polgármesteri hivatallal, szociális lakásokat béreltek az önkormányzattól. Jött tehát egy helyi tanácsi határozat, hogy minden lakást le fognak rombolni az utcában. Mi nem tudtunk arról, hogy lesz egy ilyen tanácsi határozat, tehát nem is lehettünk jelen a határozat születésénél, hogy megvédhessük magunkat. Így jutottunk oda, hogy decemberben, tél közepén jöttek, lerombolták a lakásokat és elvittek bennünket Patarétre.

Ti fizettetek bért?

Én személy szerint nem, mert édesanyámmal egy olyan házban laktam, amelynek nem voltak papírjai. A bérleti szerződés arra a házra valamikor a kilencvenes években járt le, és azóta nem újították meg. Mi nem fizettünk, de voltak családok, körülbelül 17-18 család, akiknek naprakész szerződésük volt, akik még a decemberi bért is kifizették. Őket is kilakoltatták a többivel együtt, összesen 76 családot.

Amikor megérkeztünk Patarétre, kiderült, hogy mi nem kapunk lakrészt, csak 40 családnak jut. A lakások egy domboldalon álltak, 300, illetve 800 méterre a szeméthegyektől. Pataréten több roma közösség is van, mi a Dallas szomszédjai lettünk. 2010-ben a Dallas közösségben, amikor még a nagy szemétlerakót nem zárták be, körülbelül 800 személy élt.

Hét évet laktam Pataréten különböző rokonoknál. Kaptunk egy darab földet, húsz négyzetmétert a polgármesteri hivataltól Pataréten, hogy építsünk magunknak házat. Mi azonban nem akartunk építeni semmit, mert a hivatal nem adott a földhöz megfelelő dokumentumokat a kezünkbe, nem mertünk kockáztatni, bár a hivatal képviselője azt mondta, nyugodtan építhetünk, mert innen minket soha senki sem fog elköltöztetni.

Nagyon nehéz volt ott az élet. De ennek ellenére elkezdtünk gondolkodni jóakaró emberekkel, civil szervezetekkel azon, mit tehetnénk. Így hoztuk létre a Coastei utcaiak érdekeit képviselő egyesületet, tüntetéseket, eseményeket, tájékoztató akciókat szerveztünk. Az akciókkal azt szerettük volna elérni, hogy érjenek véget a kilakoltatásokat, de sajnos nem így történt, Kolozsvár ragadós példát mutatott. Más önkormányzatok látták, hogy nyugodtan ki lehet télvíz idején embereket lakoltatni gettókba, hogy a romákkal bármit meg lehet csinálni Romániában, így Kolozsvár példáját követte Nagybánya, Eforie-Sud és még sorolhatnám, most újabban pedig Gyulafehérvár.

Azért is harcoltunk, hogy elköltözhessünk Patarétről. Patarét ugyanis automatikusan stigmát jelent. Ha valaki meghallotta, hogy Patarétről jövünk, hátat fordított nekünk. Lehetett szó munkakeresésről, iskolakeresésről, óvodakeresésről, elutasítottak. Döbbenetes volt a változás a Coastei utcai élethez képest.

Aztán körülbelül öt évvel ezelőtt megjelent három csodálatos ember, hogy van egy tervük, a PataCluj, amellyel tudnának segíteni. A projekt megvalósult, és sikerült 36 családnak lakást teremteni. Én és a családom, a feleségem és a gyermekem, a szerencsések közé tartozott, Bácsba költöztünk. Az életem tényleg hatalmasat változott, amióta eljöttem a közösségből.

Beavatnál egy kicsit ezekbe a változásokba?

Visszakaptam a méltóságomat. Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen el lehet venni valaki méltóságát, hogy ilyen egyszerűen el lehet érni, hogy ne érezze magát embernek. Aki a városban lakhatott, legyen akármilyen kicsi is a fészke, hatalmas előnyben volt hozzánk képest, akik Patarétről jöttünk, mindegy volt, hogy rosszabbul öltözködött vagy kevésbé értett a szakmájához. Ha Pataréten laksz, mindegy, mennyire tisztálkodsz, mindenütt ott a szag, a sár, a mérgező levegő, a zaj, a bizonytalanság. Normálisan utoljára gyermekkoromban aludtam, most ismét így alszom, tudok pihenni. A bácsi lakásban kezdetben meg kellett szoknom a csendet, nem értettem, miért nincs ricsaj, zene, miért nem hallom egy kitört ablak zaját. A roma közösségben nincs intimitásod, ezt kaptam vissza Báccsal, az intim családi életemet.

Nagyon jó az az érzés is, hogy nem kell már hazudnom, hol lakom. Nem kell dugdosnom a személyi igazolványom, amelyből kiderül, pataréti vagyok. Nagyon jó érzés, hogy jobb iskolába küldhetem a gyermekemet, hogy jobb életet biztosíthatok a gyermekemnek.

És a bácsi szomszédokkal milyen a kapcsolatotok?

Még nem léptünk igazán interakcióba velük, nincs meg az a közeg, az a tér, ahol megismerhetnénk egymást. Köszöntjük egymást, amikor összefutunk, de egyelőre ennyi. Nem úgy van, ahogy a roma közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit, tudják, milyen problémáid vannak, mit ettél ma, hány gyereked van.

Hamarosan itt a karácsony. Mely volt az eddigi legszebb ajándék, amit kaptál?

Édesanyámtól és nagymamámtól gyermekkoromban mindig ugyanazt az ajándékot kaptam, de nem karácsonyra, hanem Mikulásra. Karácsony napján kántáltunk. Mikulásra mindig mandarint, narancsot és egy nápolyszeletet vagy egy Africana csokoládét kaptam. Amikor 9 éves lehettem, eldöntöttem, nem írok többet levelet a Mikulásnak, mert hiába kértem biciklit, triciklit, Nintendót, sehol semmi. Pedig minden alkalommal a cipőmet is kifényesítettem, de mindig ugyanazt kaptam. Nem értettem, miért büntet a Mikulás. Később persze megértettem, hogy csak ennyi jutott a Mikulásnak. De akkor már tudtam értékelni az ünnep spirituális részét is: ez az a periódus, amikor az emberek megpróbálnak jobbak lenni, elkezdenek például a kiszolgáltatottakra is gondolni.

És te mit ajándékoznál, ha te lennél a Mikulás?

Lakhatási lehetőséget azoknak, akik Pataréten szenvednek. Jogot a normális élethez. Én mindenképp folytatni fogom az aktivistáskodást, részt veszek azokban a projektekben, amelyek az ottaniak életminőségén próbál javítani.

Talán furcsának tűnhet a kérés, de megosztanál néhány olyan dolgot, amelyet pozitívnak látsz Pataréten?

Pataréten a felnőttek azért küszködnek nap mint nap, hogy meglegyen a betevő falat, hogy legyen, amit enni adniuk a gyermekeiknek. Mégis vannak pillanatok, amikor el tudnak szakadni a realitástól, és boldogok tudnak lenni csupán csak amiatt, hogy élnek. A túléléshez az is kell, hogy ne lásd annyira drámainak a helyzetedet, mint ahogy egy kívülálló látja vagy láthatja. És bizonyos pillanatokban működni kezd ez túlélő stratégia, és megmutatja magát a boldogság.

A másik pozitív dolog Pataréten, az a gyermekek mosolya. A gyermekek Pataréten is kacagnak, nem fogják fel, hogy a hely mekkora szívás, mert nem láttak mást. Nem mutatták meg, hogy nézd, ez ilyen is lehet, és ehhez képest te miben élsz. A harmadik dolog, hogy a közösségben nem csak egy barátod van, mindenki szoros kapcsolatban van mindenkivel. Persze a közösségben is vannak ellenségeskedések, de nem hiába nevezik közösségnek a roma közösségeket.

És mégvalami, ami tetszett Pataréten: amikor adakozó emberek érkeznek, a közösség tagjai értesítik azokat, akik még jobban rá vannak szorulva, és ha nincsenek is jóban, ettől el tudnak tekinteni, és azt tudják mondani, neked több gyereked van, neked nagyobb szükséged van a segítségre, adjatok neki többet, mint nekem. Ez nagyon tetszett a közösségben. Pataréten az emberek még nem vesztették el teljesen a hitüket, még akad mosoly olyan helyen is, mint amilyen Patarét.

Úgy tudom, pataréti gyerekkel is foglalkozol.

Igen. Muay Thai-t, kickboxing-ot tanítok nekik. Pataréten, akárcsak máshol, a fiatalok különféle problémákkal küszködnek. Ott vannak az etnobotanikus szerek, az alkohol, hadd ne soroljam. Három évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy motiválni fogjuk a serdülőket valamivel, így megkérdeztük őket, milyen sportot szeretnek. A közvéleménykutatásból kiderült, hogy a harcművészet jön be nekik. Kezdetben arra gondoltam, hogy nem jó ötlet, hogy még nagyobb baj, agresszió lesz a vége. De aztán bíztattam magam, hogy csak sikerül majd őket fegyelmezni, ha eljönnek hozzám tanulni. Az első csoportom körülbelül tíz fiatalból állt. Kolozsváron találtunk egy termet, így belevágtam azzal a feltétellel: ha valaki agresszíven viselkedik, verekszik vagy hülyeséget csinál, megszűntetjük a lehetőséget. Legnagyobb meglepetésemre jól sült el a dolog. Nem mindenki vitte végig az elmúlt három évet, de aki igen, annál hatalmas a változás: megváltoztak az egészségtelen szokásai, életmódot váltott, többé már nem nyúlt például az etnobotanikus szerekhez.

Hatalmas jelentősége van annak a pár órának is, amíg a fiatalokat, a gyermekeket kihozod a mérgező pataréti környezetből. Pataréten a gyermekek idejük legnagyobb részében felnőttek, keményen dolgoznak. Azzal, hogy kihozod őket onnan, megteremted a lehetőségét annak, hogy visszaváltozzanak gyermekké.