Szatmár történelmének egyik legtragikusabb napjára, az áldozatokra és a példa nélküli összefogásra emlékeztek Szatmárnémetiben a Május 14. téren, ott, ahol 48 évvel ezelőtt két méternél magasabban tetőzött az ár, és az addig szelídnek hitt Szamos alig két óra alatt elmosta Szatmárnémetit és a megye nagy részét.

A Szatmárnémeti legnagyobb természeti katasztrófájának és áldozatainak mementót állító emlékmű előtt gyűltek össze a megemlékezők. Ökumenikus szertartás keretében az áldozatok lelki üdvéért imádkoztak, de felelevenítették a tragikus eseményeket is, és azt a szatmári közösséget egybeforrasztó szolidaritást is, amelyre azóta sem volt példa.

„1970. május 14-én és az azt követő tragikus napokban született meg az a szellemiség, amit szatmáriasságnak nevezünk. Áldott legyen az áldozatok emléke, és dicsőség a hősöknek, akik félelmet nem ismerve, önfeláldozóan siettek segíteni a rászorulókon; a katonáknak fáradhatatlanul segítő önkénteseknek. Mert ma nemcsak az 1970-es árvíz áldozatairól kell megemlékeznünk, hanem arról a fantasztikus összefogásról is. Ezt a szatmári szellemiséget meg kell őriznünk, hogy erőt és hitet adjon városunk fejlesztéséhez ” – fogalmazott beszédében Kereskényi Gábor polgármester.

Megvadult a Szamos

Lassan fél évszázada, de aki akárcsak kisgyermekként átélte az 1970-es árvizet, hallotta a megvadult áradat moraját, ahogy bezúdul az utcába, körbefogja a házat és elmos mindent az útjából, az a mai napig nem tudja elfelejteni. 1970. május 14-e Szatmárnémeti és Szatmár életének egyik legtragikusabb és sokak számára soha el nem feledhető napja.

A nagy esőzések és olvadásokból megmaradt hólé miatt a Szamos vízszintje már május 13-án veszélyesen magas volt, aztán átszakadt a töltés, és a megye több mint háromnegyed része víz alá került. A Szatmárnémeti környéki falvak közül először Patóházát, Szatmárudvarit, Batizt érte és mosta el az áradat, a legnagyobb pusztítást Udvariban végzett, ahol egyik napról a másikra 770 cm-rel tetőzött a „Szamos-tenger”. 663 házat megsemmisített, hat ember életét követelte.

Az illetékesek számára már akkor nyilvánvaló volt, hogy Szatmárnémeti sem kerülheti el sorsát. Május 14-én délben a kolozsvári hidrometeorológiai intézet is figyelmeztetett: a Szamos legalább két méterrel túllépi az árvízi szintet, a töltést és a két hidat (vasúti és közúti), a hatóságok azonban még akkor sem siettek értesíteni a lakosságot, így a szatmáriakat készületlenül érte az árhullám.

Az akkori kor mentalitására jellemző „érdekesség”, hogy a folyó két partját és egyben a város két részét összekötő, egyetlen híd tervezőjét nem sokkal korábban elítélték, mert túl magas-ívesre tervezte azt, de 1970. május 14-én mégsem volt elég magas.

Délután hat órakor átszakadt a gát, és a Téglagyár irányából érkező áradat birtokába vette a várost: 15 km szélesen hömpölyögve, 3 600 köbméter/másodperc vízhozammal tarolt mindent, ami útjába került, falakat tört szét, utcákat söpört el, otthonokat döntött romba. Alig két óra leforgása alatt elmosta Szatmárnémetit.

Apokaliptikus éjszakát követően május 15-én az áram, gáz és ivóvíz nélkül maradt, romos, sáros víz- és pocsolyatengerben megkezdődtek a mentési munkálatok. A hatóságok 120 úszójárművet, több mint 400 tehergépjárművet és traktort vetettek be, sőt helikopterek is repkedtek a város fölött, a mentést pedig megszámlálhatatlan önkéntes is segítette, akik a legkülönfélébb alkalmatosságokkal „csónakáztak” az utcákon. 24 óra alatt közel 700 embert gyűjtöttek össze a háztetőkről, fákról, póznákról.

Ma sem tudni pontosan, hányan haltak meg

A mentés végéig több mint 6 000 embert menekítettek ki. A kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásba eső statisztikai „felmérései” miatt még ma sincsenek – és egyre kisebb az esélye, hogy valaha is legyenek – pontos adatok arról, hogy hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy, hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát azon kívül, hogy a gát átszakadt, és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre.

A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben 56-an vesztették életüket, több mint 2 200 ház omlott össze és 2 600-on felül rongálódtak meg. A mai adatok szerint viszont 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a megállapítások, de általános vélemény, hogy jóval több mint 100-an haltak meg.

Az 1970-es árvíz a város újkori életében a legnagyobb szerencsétlenség volt, ugyanakkor az itt lakók körében az együttérzés és az egymást segítésének legerősebb megnyilvánulása is ehhez az eseményhez kötődik. Azóta sem volt példa arra, hogy az emberek tömegesen ilyen mértékben törődtek volna egymással, és ennyire önzetlenül segítettek volna az áldozatokon.

Ekkor kezdődött a „barátság” Zutphen városával is. A holland városka önkéntesei az árvizet követően érkeztek először Szatmárra, és az otthon összegyűjtött segélyekkel próbálták meg elviselhetőbbé tenni a károsultak életét. Ez a Ceauşescu-korszak egy „nyitottabb” időszaka volt, amikor a kommunista hatalom elnézte a két város egymáshoz való közeledését. A hivatalos testvérvárosi dokumentumot két évvel később, azaz 1972-ben írták alá a két település elöljárói. 1978-ig több kölcsönös látogatást is tettek hivatali személyek, valamint művészek, művészeti együttesek, ezt követően azonban a diktatúra erősödő szorítása következtében már nem nyílt lehetőség a kapcsolat fenntartására. Az azóta is tartó együttműködést az 1989-es rendszerváltást követően kezdte újra a két város.