Egy olyan hagyatéki ügyet kívánok bemutatni, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt az akkor hatályos eljárási szabályok megsértésével  oldottak meg, s amelynek következményeivel most, a 2013. évi, a restitúcios folyamat lezárásáért alkotott 165. törvény alkalmazása során szembesültek az érintettek és a Tulajdont Visszajuttató Országos Ügynökség ; utóbbi mint az ügyet megoldani köteles hatóság.

A közel 1500 négyzetméternyi városi belterületet egy 1988-as keltezésű törvényerejű rendelettel tömbházépítésért sajátítottak ki, amiért az akkori jogszabály szerint mélyen a valódi értéken alul fizettek kártalanítást. A kisajátítási törvényerejű rendelet mellékletében kisajátítottakként az akkor még életben levő férj és előbb elhalt feleség meg nem nevezett örökösei szerepeltek. Mivel a kártalanítást csak az örökösöknek lehetett kifizetni, nevesíteni kellett őket. Ezért a feleség után beindították a hagyatéki eljárást. Ennek lezárásaként kiállították az örökösi bizonylatot az egyetlen elfogadó örökös nevére, azért csak az övére, mert a többi örökös lemondott az örökségről. A hagyatéki vagyontömegbe csak a követelési jog került be, az ugyancsak a városban található, a házaspár közös tulajdonában levő ház fele, azaz az elhalt feleség része kimaradt a hagyatéknak számító vagyonból. Ezt követően a férj, itt mint túlélő házastárs is elhalálozott, s ennek örökségét is rendezni kellett. Ekkor, ugyanaz az állami közjegyzőség mindkét szülő után megnyitotta a hagyatéki eljárást, s nem figyelve arra, hogy a feleség után már kiállítottak egy örökösi bizonylatot, amitől az ő házrészének leosztásánál eltérni nem lehetett, ezt a részt a már lemondó másik gyereknek juttatta, nemkülönben az apai örökséget is, utóbbit helyesen és törvényesen, miután a többi örökös az apai részről mondott le.

Még mielőtt a hibás eljárás jogkövetkezményeit ismertetném, a régi polgári törvénykönyv (ez volt hatályban akkor) 696. szakaszában foglalt rendelkezést említem, amely az örökségről történő lemondókat nem tekintette örökösöknek, és akiknek ezért örökösi képességüket is visszamenőlegesen megszűntnek kellett tekinteni. De mi lett volna a helyes eljárás?  A hatályos törvény az 1953. évi 40. törvényerejű rendelet volt. Ezt a jogszabályt az 1960. évi 378. törvényerejű rendelettel módosították, amikor ennek 24. szakaszába bevitték azt az előírást, hogy a hagyatéki vagyonból kimaradt javak leosztásáért póthagyatéki bizonylatot lehet/kell kiállítani, éspedig valamennyi örökös beleegyezésével. A lemondó örökösök, akik, mint láttuk, soha nem voltak örökösök, a póthagyatéki eljárást nem is kezdeményezhették, őket be sem kellett idézni, így a póthagyatéki eljárásban az első eljárásból kimaradt javakat csak az elfogadó örökösök kaphatták meg.  (Különben ez ma is így van, de erről részletesebben majd egy másik ismertetőben lesz szó.) Az esetünkre visszatérve, a feleségnek az első eljárásból kihagyott házrészét csak a már letárgyalt és újra megnyitott hagyatéki dossziéjában levő bizonyítékok, iratok alapján lehetett volna megoldani, annak ítélve ezt a vagyont is, aki egyedüli elfogadója volt az anyai hagyatéknak. Nem így történt, s ez a rész olyannak a tulajdonába került, aki az első örökösi bizonylat szerint lemondott az anyai örökségről. Közben eltelt több mint 10 év, s a betáblázott tulajdonrész (az anyai házrész) jogi helyzete már nem változtatható meg (ezt különben senki nem akarja), ugyanis a jogszerző elévülés, más elnevezéssel: az elbirtoklás javára szólóan végleg lezárta az ügyet.

A több mint eljárási hiba akkor került felszínre, amikor az egykor kisajátított terület felének egyedüli örököse a 2001. évi 10. restitúciós törvény alapján a kapott kártalanítás és a terület valós értéke közötti különbözetre kárigényét - a teljes területre - az illetékes hatósághoz benyújtotta, még pontosabban akkor, amikor írásunk elején említett hatóság a megoldáson dolgozva, észrevette azt, hogy az igényjogosult csak a terület felére, azaz az anyai részre tett le örökösi bizonylatot. Az apai hagyaték tárgyalásakor a terület másik fele az eljárásból kimaradt. A póthagyatéki eljárás mostani beindítása azért lett volna értelmetlen, mert ezt fele területet is csak az az örökös kaphatta volna meg, aki a többiek lemondása miatt az apai örökség egyedüli tulajdonosa lett. Itt vetem közbe, hogy a 2013. évi 165. törvény (a kártalanítások megítélésének meggyorsításáért), akárcsak mindenik eddigi restitúciós törvény a kérelem benyújtásának határidejét jogvesztő határidőként határozta meg (nem elévülési határidőként), amiért – szerintem – az apai hagyaték örökösének ma már nincs lehetősége a fele területre kárigényt megfogalmazni. Méltányossági megfontolásból a terület egészére járó kártalanítást a kérelmet benyújtó örökösnek kellene kifizetni vagy megítélni, de ha ez akadályokba ütközne, a fentiek miatt, a fele területre járó kártalanítás mindenképpen őt illeti majd meg!