Több mint félszáz polgármesterrel egyetemben üldögélek egy tanácskozáson, és nagyon is érdekel, mit mondanak, mi történik a birtoklevelekkel, hiszen hiába telnek gyorsabban vagy lassabban az évek, annak rendje és módja szerint még mindig csupán néhány székelyföldi községben sikerült teljes egészében befejezni a birtokbahelyezést.

Máshol viszont mintha megállt volna az idő: esztendők óta ugyanazok a nézeteltérések a helyi bizottságok és a megyei testület között, a mellékletek összeállításának se vége, se hossza, ami a papíron van, az nem talál a tereppel, a parcellázással, ráadásul a szétvált és önállósodott községek határai körül is nagy a bonyodalom, ha pedig néhány százalékkal csökkenteni is kell a visszamérendő területeket, akkor nincsen olyan illetékes égen és földön, amelyik kimondhatná a döntő szót. És persze, következnek a végeláthatatlan számú perek szomszédok és szomszédok, rokonok és rokonok, gazdák és gazdák, gazdák és közintézmények között, amelyek a tulajdonjog tisztázatlansága miatt lehetetlenné teszik a beruházásokat, a támogatásokat, egyáltalán a törvényes adásvételt, nem is beszélve a széttöredező és viszályoktól terhes családi és emberi kapcsolatokról.

Szóval repül az idő a megbeszélésen, a fiatalokkal kapcsolatos hosszú távú programvázlatot már elő sem terjeszti annak készítője, helyette inkább néhány kérdőívet oszt ki a polgármestereknek, és még mindig hátra van néhány napirendi pont, többek között, hogy műholdas topográfiai szolgáltatásokat hoznak létre valamiféle olyan egyesület keretében, ahová a községeknek is be kellene lépni, persze tagsági díj fejében. És így tovább, és így tovább...

Másnap reggel fellapozom az egyik helyi újságot, és azt olvasom benne, hogy előterjesztették az ifjúsági programot, megvitatták a földtörvény módosításait, és majdhogynem megcsipem magam: vajon négy óra alatt én nem értettem meg, miről van szó, vagy a kolléga írt egy utólagos tudósítást a tanácskozás előzetes programja alapján. Szóval, így bánunk a valóságnak azokkal a töredékeivel is, amelyek ott vannak a kezünk ügyében és sajnálkozunk, hogy süllyed, egyre csak süllyed az erdélyi magyar újságírás.

Ilyesmi járt a fejemben, amikor eljutott hozzám a nagy hír: Magyarországon, Táncsics-díjjal tüntették ki az Echo Tv munkatársát, aki mifelénk, a román kereskedelmi csatornákban sem ritka tévés műfajt gyakorol: félórát áll a kamerák előtt és merev arccal olvassa a súgógépről a szöveget. Azokat a végeláthatatlan mondatokat, amelyeket a videomegosztókról egyszer-kétszer, háromszor-négyszer jómagam is meghallgattam és soha nem tudtam megállapítani, hogy a politikai paródia kivételes képességű új képviselője jelent meg a magyarországi médiaporondon, vagy az elmegyógyintézetből látok közvetítést. A kitüntetett szerint a magyarországi vörösiszap katasztrófát a Nemzetközi Valuta Alap és a Világbank pénzelte NATO-gépek bombázása okozta, a cigányságot a szocialista-liberalista fasiszták írtják ki, Székelyországban a románok megszállták a székely zászlót, Magyarországon viszont a megszállottak a magyar zászlót, különben is a sporteseményeken soha nem tudni, hogy magyar vagy izraeli csapat játszik a hazai pályákon. És noha a globális pénzügyi hatalom mást sem tesz, mint az Idő minden másodpercében összeesküszik a magyarok ellen, a reményt mégsem szabad feladni, hiszen a világűrből jövő lények 2115-ben kizárólag csak a magyarokkal létesítenek kapcsolatot és nem véletlenül, mivel etruszk, szkíta, avar, türk, hun, kun és minden más nép formájában ők és csakis ők teremtették meg bolygónkon a civilizációt.

Most ez az újságíró Magyarországon Táncsics díjat kapott. A tiltakozásra pedig, amelynek jegyében tucatnyi jónevű újságíró adta vissza a hasonló díját, az a válasz, hogy a tévé kommentátort azért támadják, mert jobboldali.

Magyarországon nem kevés, nagyon jól író és érvrendszerét a maga meggyőződésének a keretében igen logikusan használó, úgymond jobboldali újságíró forgatja a tollat.( Hadd maradjunk egy Táncsics-korabeli fordulatnál.) Gondolom, majd ők is felemelik a szavukat és megvédik a mesterségnek a díjjal alaposan megtépázott becsületét.

Jómagam azonban nagyon-nagyon megszégyelltem magam. Hogy én még követ akartam dobni az erdélyi magyar sajtóra. Amelynek egyetlen munkása sem írt le soha ilyen mértékű halandzsákat, fogalmazzon jobbról balra, balról jobbra, vagy bárhonnan bárhová. És bízom abban, hogy nem is fog. Még akkor sem, ha a pénztelenség, a létbizonytalanság, a mindkettővel együtt járó igénytelenség, szakmaiatlanság és a politikai bedarálás veszélye az erdélyi magyar médiát is egyre jobban fenyegeti, mindazokkal a változásokkal egyetemben, amelyek szerkezetében, eszközeiben olyan látványosan átalakították és átalakítják a kommunikációt.

Egyszóval van egy határ. Akár a községek körül. És ha már megkaptuk, vigyázzunk a birtokleveleinkre!