Párizs tervezi, hogy március folyamán visszavonul Maliból, visszavonja azt a 4000 emberét, akik elméletileg visszahódították az északi részeket, amelyeket az Ansar Dine dzsihádista milíciái megszállva tartottak. Ez rendben is lenne, és amennyiben tényleg betartják ígéretüket, le a kalappal: nem csak a felfegyverzett bandák ellen harcoltak sikerrel, hanem tettek a fél világ „gyarmatügyi" gyanakvása ellen is.

Igen ám, de mi marad mögöttük a „bennszülött" kormányzási stabilitást, a demokráciapalántát illetően?

Olyan országról van szó, amelyben a hadsereg mindenható, s bármilyen változás csak vállpántok és szuronyok közül pattant ki, így a franciák bonsanszolása egyelőre kétes értékű.

Az amerikaiak által jól kiképzett Sanogo kapitány 2012 márciusi puccsa ennek az állami-militária szövetnek a szétszakadását eredményezte, holott épp az lett volna az értelme, hogy fegyvert, pénzt, ruházatott és életesélyt biztosítson az északi frakciók ellen harcoló, alulfegyverezett és alulmotivált hadseregnek.

Az ország egyik legjobban képzett alakulatának, az elnöki testőrséget is alkotó 33-as ejtőernyős ezrednek, a „piros baretteknek" elnöküket el kellett menteniük a puccsista kapitány emberi, a „zöld barettek" elől. A hű ejtőernyősöknek köszönhetően Toumani Touré elnök (aki, 1991-ben ezek segítségével jutott hatalomra) még életében lemondhatott, persze miután előbb saját országában rejtegették, majd kilopták a szenegáli Dakarba. Ahogy vezetőjüket biztonságban tudták, a „piros barettek" megpróbálkoztak egy párnapos, mindent visszaváltoztató puccsal a Sanogo érdekcsoportosulás ellen. Az eredmény az lett, hogy vissza kellett vonulniuk a Bamako melletti Djicoroni-bázisukra. Sok ejtőernyőst eltűntettek és halálosan kivizsgáltak (mindegy 140 letartóztatottról lehetett tudni, akik között legalább 40 tiszt volt, s huszonegyükről azóta se hallani semmit), másokat szétszórnak idegen csapatrészek között.

A mali jelentésekből hozzávetőlegesen képet lehet kapni arról, hogy mintegy felük a franciákkal és honiakkal együtt harcol/harcolt az északi fronton, de tán a legtöbbjük parancsmegtagadást hajtott végre és nem hajlandó addig fegyvert fogni, amíg nem kezelik őket újra egyetlen egységként. A Djicoroni-bázis így a hadsereg morzsolódó szétválásának szimbóluma, egy olyan jelkép, amelyet az ejtőernyősök asszonyai és gyermekei védtek nemegyszer az éles lőszerrel, könnygázzal és harci-felderítő járművekkel érdeklődő „kormányerők" ellen.

Mondhatni, minden rendben lesz főleg, hogy áprilistól a mali hadsereget nem csak az amerikaiak, hanem EU-s kiképzők is „kézbe fogják venni". Már csak az kérdés, hogy melyik harccsoportból képzenek ki új alapot a felállítandó négy zászlóaljhoz. Kötve hiszem, hogy Sanogo kapitány emberei szerepelnek a kiképzendők között, hisz sem az USA, sem az EU tisztikarának nem érdeke ellenséges katonai tömbökkel tárgyalni, s az se lenne rossz, ha egyetlen mali nemzeti hadsereg létezne, amely nem politizál, ám nagyon harcképes... De van ilyen?