„Az eső is tudja Magyarország határát!" – állt egy tüntető tábláján valamikor 1996-ban, Budapesten. A trianoni döntés évfordulója volt, s aki úgy érezte, itt az idő, most vagy soha, ezzel a táblával ment ki ide vagy amoda, mindegy, hogy hova, a lényeg kimenni és felmutatni. És a mondat nem hazudott, tűpontosan mondta az igazságot: sokáig mi is a Duna Televízió híradóját néztük, hogy megtudjuk, másnap esni fog-e vagy sütni.

Nos, magyarságomban mélységesen megrendülve, szinte a szavakkal küszködve mondom: ma már az eső sem tudja. A múlt heti események megmutatták, mennyire különbözővé vált a két ország időjárása, hiszen miközben Magyarország útlezárásokkal és mindent elborító havazásokkal küzdött, addig Erdélyben hideg volt, csikorgott akár, de semmi több, semmi veszélyesebb.

Igaz, a Regátban is más idő volt, mint itt, s ahogy figyelem, többnyire más idő szokott lenni. Persze nem állítom, hogy ez nem éppolyan ideologikus olvasata a meteorológiai jelenségeknek, mint a trianonozó tüntetőké.

Mindenesetre egy féléve Markó Béla azt találta válaszolni a transzszilvanizmusra vonatkozó kérdésemre, hogy „a transzszilvanizmus nem a múlt elmélete, hanem a jövőé". Úgy értette, hogy Erdélyt, ahol már csupán románok és magyarok élnek ugyan, de a szászok kultúrája is kitapintható és feléleszthető, valamiféle Svájccá, mozdonnyá kellene tenni, olyan kisállammá, amely szabadra engedett mozgásával segíti a mögötte robogó-vánszorgó Óromániát. Gondolom, a Partiumot is Erdélyhez sorolta, máskülönben nem tudom elképzelni ezt a vonatot.

A vonat-metafora azonban eszembe juttatta Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés című tanulmányát, amely a Magyar Kisebbség 1997/3-4-es számában jelent meg, s később, 2000-ben eköré a gondolat köré szerveződött a Provincia-csoport. Nagyon felületesen szólva ez az írás is azt fejtegette, milyen hasznos és logikus is lenne Erdélyt egyfajta mozdonyként elképzelni, amelynek nagyobb sebessége az egész országot felgyorsíthatná.

Rokonszenves gondolat volt ez, a Molnár Gusztávra jellemző szellemi energiával feltöltve; számomra szimpatikus már csak azért is, mert nem a Székelyföld autonómiáját szorgalmazta – nem etnikai alapon ajánlott megoldást. Ma, amikor a románok egy része még mindig megrendül az autonómiatüntetés puszta tényétől, s olyanokat rikoltoz vagy dohog, hogy Európában nincs ilyesmi, el lehet képzelni, hogy majd tizenöt évvel ezelőtt milyen hatást keltett ez az ötlet. Sokan teljesen elengedték a fülük mellett a gazdasági érveket, s úgy viszonyultak Molnár tervezetéhez, mintha egy bújtatott autonómia-törekvés lenne (ha van bújtatott pörkölt, bújtatott politológusnak is kell lennie).

De a szellemnek megvan az az érdekes tulajdonsága, hogy láthatatlan és érzékelhetetlen hajszálcsöveken közlekedik, legyinteni lehet rá, acsarogni szintén, de elnyomni képtelenség, és soha nem tudhatjuk, mikor, hol és hogyan bukkan fel ismét. Nem hiszem, hogy Markónak Az erdélyi kérdés lebegett volna a tarkójában, amikor azt válaszolta, amit idéztem, de biztosan lebegett valami, különben nem éppen ezt és így fogalmazta volna meg.

Hozzátenném, hogy a Provincia-csoportban Marius Cosmeanu, Ágoston Hugó, Traian Ştef, Bakk Miklós, Caius Dobrescu és mások vettek részt, az erdélyiség tehát nem puszta álom volt: románok és magyarok egyaránt építették (ebből a szempontból a transzszilvanizmus jóval inkább emlékeztetett az álmodozásra).

Nem tudom, össze lehetne-e hozni ma egy ilyen szellemi mozdonyt, de érdemes lenne megpróbálni legalább.