Csíkszeredában 2013. március 22-én nem tolongtak a művészetkedvelők Aurel Vlad bukaresti szobrász kiállításának megnyítóján az Új Kriterion Galériában.

Akadtak, akik könnyen találtak rá magyarázatot: éppen zajlik a hokimeccs, a helyi Sportklub vív élet-halál harcot a dunaújvárosiakkal a MOL Kupa döntőjében.

Mások úgy vélekedtek: sokan már reggeltől a budapesti, zártkapus magyar-román tévéközvetítésére hangolnak, illetve a világhálón figyelik, mi történik a stadion körül. Mert lesz ott balhé, meglátjuk, hiszen a közösségi oldalak jobbikos szereplői és az ultrák, a szurkolói kemény magok nem csupán egymást biztatják a tüntetéssel is felérő közös, kivetítős meccsnézésen való részvétellel, hanem gerjesztik az indulatokat: a román válogatottat Budapestre érkező zsákos cigányokként ábrázolják, szóhasználatukban pedig a büdös oláhozás gyakoribb mint az árpádsávokba öltöztetett turulmadár.

Félek, hogy mi lesz Pesten – fordult hozzám a tárlatmegnyító egyik résztvevője, magam pedig válasz helyett Aurel Vlad szobraira mutattam.

A rémület, a félelem, a szorongás, az ijedtség, a rettegés, a pánik – ennek a majd minden emberben, általában az emberi lényben ott rejtőzködő közös érzésnek a jegyében születtek meg ezek a szobrok.

A filozófusok sokat írtak minderről: a félelem az emberi léttel, az időktől, koroktól és terektől független emberi létezéssel kapcsolatos alapvető érzés. Titkolható, uralható, de hihetetlen méretekben fokozható is, és kiszolgáltatottá tehet bárkit.

Félek, nem tudom mi lesz – mondta két esztendővel ezelőtt egy fiatal román kolléganő, amikor az Új Jobboldal Csíkszeredában özönlött ki az autobuszokból és végigrohant a városon, üvöltözve, hogy a Székelyföld minden négyzetcentiméter román föld.

Készítettem akkor néhány fotót. Mint ahogyan akad jónéhány felvételem a Magyar Gárdáról is, pontosabban erdélyi hasonmásaikról. Ugyanazok a fekete ruhák, ugyanazok a bakancsok, ugyanazok a láncok, ugyanazok a kopaszra nyírt fejek és széles tarkók, ugyanazok a mozdulatok, ugyanannak a nyers erőnek és durvaságnak a kisugárzása, amelytől bárkinek végigfut a hátán a hideg, mert érzi, hogy rációval, emberi értelemmel nem uralható.

Akárcsak a harsogó nacionalizmus, amelyről azt gondoltuk, hogy az Unióba belépve egyszer s mindenkorra vége lesz. Hogy románban és magyarban több az európai és több az emberi, több a közös jelen- és a jövőakarás, semmint hogy mindegyre a múlton rágódjék és saját magát helyezze a másik fölé.

Tévedtünk? A nacionalizmusok még nem tombolták ki magukat? Lassú vírusaik betokosodva továbbra is itt lappanganak bennünk és csak a kedvező körülményekre várnak, hogy harsány jelszavak közepette leteperjenek? Hogy megöljék a közös embert és emberséget bennünk?

A magyar művészetkedvelők a román szobrászattal kapcsolatban óhatatlanul Brâncuşi-t idézik, a jártasabbak hozzácsatolják talán a George Apostu nevét is. De itt nem kellene megállni: a közel hatvan éves Aurel Vlad szobrászatuk egyeneságú, de jóval expresszív hangú folytatója. Megrázó és felrázó munkáján az egykori máramarosszigeti börtönben foglyok bronzcsoportja menetel az őket bezáró, a világot előttük lezáró téglafal felé – és noha tudjuk, hogy románok, magyarok, szászok, zsidók, miniszterek, tanárok és püspökök, mégis azt látjuk, hogy voltaképpen az ember önmaga igyekszik kitörni a fényre és véget vetni a bezártságának.

A nacionalizmus ugyanígy bezár. Nem téglafalakkal, nem cellákkal, hanem zászlókkal, hajpántokkal és bármiféle más kellékkel egyetemben. Próbálja feledtetni mindazt, ami bennünk közös, és igyekszik pótolni mindazt, amit cselekvéseinkben elmulasztottunk.

Harsogni és zászlókat emelgetni ugyanis jóval egyszerűbb, mint bárki számára, emberhez méltó életet teremteni és mindazzal foglalkozni, aminek eléréséhez erőfeszítésre, képességekre, akaratra és tudásra van szükség.

A nacionalizmus pótcselekvés. Mind a magyar, mind a román számára a világgal való lépéstartás képtelenségének és tehetetlenségének a jele.

Korántsem az erőé. Hanem a gyengeségé, a gyávaságé. A szalmaszállal történő felfuvalkodottságé, amely ahelyett, hogy a maga méreteiben megőrizné, előbb-utóbb szétteríti a gömböcöt.

Sok-sok európai nép öröklött mesekincsében él ott ez a példázat. Nem véletlenül.